Puska Veronika – Balaton

Ma egy novellát olvashattok nálunk Puska Veronikától, akinek holnapjára is ellátogathattok, hogyha ide kattintotok.  Fogadjátok sok szeretettel!  

Balaton

Összesen kétszer találkoztam nagyapámmal: a húgom születésekor, és amikor nyolcvanöt évesen eltemettük. Anyám szerint háromszor, mert az én születésemkor is megjelent, de arra nem emlékezhetek.

Ezen a két alkalmon kívül sosem mutatott érdeklődést az unokái iránt: nem járt hozzánk, nem jártunk hozzá. Nem írt lapot, nem írtunk lapot. Nagypapa nélküli húsvétok, szülinapok, karácsonyok. Nagymama sosem volt. Korán elment, anya szerint ő csinálta a legjobban.

– A jó emberek korán halnak – összegezte anyám, amikor már elég idős voltam, hogy elmagyarázza, az apja nem halt meg, de majdnem olyan, mintha az lenne.

Anya sem járt jobban. Gyerekként volt egy apja, aki több időt töltött a horgásztanyáján, mint otthon a családjánál. Senki sem értette, mi történt a férfival, akinél boldogabbat azelőtt nem ismertek. Nagy egymásra találás, szép esküvő, vidám gyermekáldás, ebben telt anyám első nyolc éve. Ha felidézte ezt a kedves időszakot, messzire révedt a tekintete, arca kisimult, és ritka derű terült szét az arcán.

– Mindennek azon a majálison lett vége, amire a nagyim, a te dédnagyanyád is elkísért bennünket – mesélte, amikor tudni akartam, mégis kinek a temetésére fogunk elmenni. – Elénk keveredett egy zilált külsejű, ápolatlan, idős férfi, és azt állította, az apám a fia, következésképp én meg az unokája vagyok. Nagyimra rivallott, miért nem szólt, hogy fiút szült. Aztán meglátta anyámat meg engem, megmarkolta anyám blúzát, és az arcához hajolva rákiáltott, nehogy másik gyereket merjen szülni! Csúnya jelent volt, apám meg akarta verni, és csak azért nem tette meg, mert nagyim falfehérre sápadt és elájult. Így ismertem meg a dédnagyapádat. Többet se került a szemünk elé, apámat mégis megváltoztatta az a nap.

Hiába faggatták a dédnagyanyámat, nem adott rá választ, miért szakította meg a gyereke apjával a kapcsolatot, és a titkot egy hónapra rá végleg magával vitte a sírba. Nagyapám akkor felkutatta az apját, meglátogatta, és más emberként tért vissza onnan.

– Onnantól a halásztanyáé lett – szegte fel állát anyám, ajka megfeszült, fájdalomba torzult büszkeségbe burkolózott. – Összepakolt, és azzal gyakorlatilag elhagyott minket.

Soha nem érdeklődött a családja után. Se akkor, amikor anyám férjhez ment, sem akkor, amikor anyai nagymamám tragikus hirtelenséggel elhunyt.

– Sosem értettem, ha nem törődött velünk, honnét neszelte meg napra pontosan, hogy unokái születtek. Egyszer csak ott termett a kórházban, zavart tekintettel, vágatlan szakállal, és csak az érdekelte, fiút vagy lányt szültem-e. Lány voltál te is, lány lett a húgod is. Tenálad mélyen a szemembe nézett, és kért, nem is kért, követelte, hogy ne szüljek többet. Éppen úgy viselkedett, mint a saját apja évtizedekkel ezelőtt. Fáradt voltam, majdnem egy teljes napot vajúdtam veled, erre a rég nem látott apám csak ennyit bírt mondani. Nem örült nekünk, inkább haragos volt. Eltört a mécses. Apád erélyesen belékarolt, és ki akarta dobni a kórházból. Nagyapád akkor elrántotta a kezét, és olyan erősen lökte apádat a folyosó falának, amit senki sem nézett ki egy nyugdíjas korú emberből. „Nem tudod, mivel szórakozol, fiú!”, mondta neki- Ezt azóta sem bírom kiverni a fejemből.

Anyám  nagyapám intésével, én a temetés egyik ártatlan közjátékával voltam így. A nagyapám hamvaival teli urnát a dédnagyanyám sírjába temették. Anyám ebben a végső megnyugvás jelképét látta, és így lehetett volna, ha a szertartás alatt a megbontott sír peremére állított gyertya nem gyújtja meg az urnára terített hímzett terítőt. A terítő csücske kicsit elszenesedett, az urnának nem esett semmi baja, anyámat mégis úgy kellett felvakarni két sír közül.

Azt gondoltam, ezzel a furcsa nagyapák és dédapák története lezárult, de ott volt az örökül hagyott halásztanya. Anyám nem akart vele foglalkozni, még annyi időre sem, hogy eladásra kínálja. Egye meg a fene, ahol van, mondta, vássa szét a rohadás. Engem sem vonzott különösen, hogy felkeressem a Csalló-holtágat, ahol állítólag a halásztanya állt, aztán mégis arra vetődtem.

Győrben akadt dolgom, meglátogattam az egyik volt évfolyamtársamat, és mint aki tudja, több lesz ez puszta baráti beugrásnál, utazótáskám zsebébe csúsztattam a halásztanya helyét jelölő térképet is.

Irtózatosan meleg őszünk volt, majdnem, mintha újra nyár akarna lenni, rövidnadrágos, pólótrikós fiatalok tolongtak a vonaton, és semmi sem úgy alakult, ahogy képzeltem.

Ismerősöm nem kapta meg a vágyott, miattam kért szabadságot. Maradt egy közös hétvége, hogy aztán eldönthessem, hazautazom, vagy belenyugszom, hogy csak a délutánokat, estéket töltjük közösen. Hajlottam rá, hogy a kevés is több a semminél, de akkor még nem jöttem rá, hogy habár az egyetem alatt mély és értékes beszélgetésekkel vártuk meg a hajnalt, azcsak akkora szólt, azóta hosszabb lett a hallgatás és több a felszínes semmiség. Mit dolgozol, hol laksz, mi a hobbid vonalon ügyetlenkedtünk, és ott volt még a lány barátja is.

Őt nem zavarta, hogy a sarkunkban koslat, és harmadik kerékként hallgatja csevegési kísérleteimet, de engem annál inkább. A folyamatos együtt létezés, kézen fogva, kimondatlan kérdésre várva, hátha felteszem: lesz esküvő és közös gyerekek?

Semmi ilyet nem kérdeztem, megnyirbálva ezzel a további beszélgetési témákat, így kapóra jött, hogy felkeressem nagyapám halásztanyáját.

– Nincs ott semmi – hajolt a térkép fölé a jól értesült, tősgyökeres helybéli fiúbarát. Én is láttam, hogy a szigetközi élő holtágakhoz képest  sehol a Csalló, de ha ott virított a kék golyóstollal rótt iksz, ott kellett lennie.

Túrára készültem, vadszőlővel nehezített, mocsaras árkokra, vádlit vágó sásra és átható posványszagra. Kaptam helyette hirtelen őszbe fordult lombokat, mélán megülő ködöt, mindent átszövő komlót és süntököt, és sarat, rengeteg sarat.

Minden fűzzel bélelt ártérnek, holtágnak megvan a romantikája, így volt ez a vidékkel is, ahol a Csallót kutattam. Kitartón caplattam, ügyelve rá, ne rántson le az ingovány, ami egyre jobban felszaporodott a Csalló vélt helyéhez közelítve. Néhol csapásnyira keskenyült az utam, és szemem helyett a megérzéseimre hagyatkoztam.

Morotvává mélyült a vizenyő, embermagas kákával felvert parton felfordított ladikra bukkantam. Ez a ladik lett a lócám az ártéri dzsungelben. Míg szomjamat oltottam, és éhemet vertem, a látóhatárt kutattam. A békalencsés, sulymos morotván túl kellett lennie nagyapám halászkunyhójának. A túlparton égerfák nyúltak az ég felé, nádasparaván takarta előlem a folytatást.

Pillantásom a ladik oldalára esett és megakadt az újnak tűnő fehér BB felfestésen. BB volt anyám leánykori monogramja is, mivelhogy Balatoni Borbálának hívták, innét hamar eljutottam oda, a nagyapám ladikján ülök.

Éltében a Balatoni Bálint nevet viselte, és elcsodálkoztam azon, hogy itt, a semmi közepén is megjelölte a csónakot, pedig nem keverhette össze senkiével.

Más világ bújt meg a holtágban, ha elég időt tölt el itt az ember, elfelejti, hol van, mi zajlik odakint, a médiával átluggatott városokban, falvakban. Próbáltam megérteni, mi lehetett az, ami idekötötte családom férfitagjait. Sehol sincsenek a barátok, akikkel közös horgászatban telik az idő, sehol egy község, ahol második családot lehet rejtegetni. Értetlenségem csak növekedett, azt vártam, a lak majd több válasszal szolgál.

Nehezen és ügyetlenül vízre tettem a ladikot, eveztem, ahogy máshol láttam, és békabrekegéssel kísérve értem át a túlpartra. Nádasba vágott keskeny csatorna vezetett a tényleges partig, ahol a fű olyan kurta maradt, mintha nagyapám nem két hónapja, hanem két napja hagyta volna itt a helyet.

A halászkunyhó előtt furcsa tisztás terült el. Karnyi vastag lukakkal volt tele a gyep. Az egyik fölé hajoltam, nem láttam a fúrás alját.

A rendszerváltás előtti víkendházak stílusában épített horgásztanya előtt egy hosszú farúd meredt ki a földből. Szürke, sima felülete, a földből kiálló végébe fúrt lukak semmit sem árultak el funkciójáról. Megragadtam, hogy kihúzzam, de meg sem moccant.

Érdeklődésem a botról a lakra terelődött. Elhagyatottnak, lelakottnak tűnt. Festése megkopott, ablakában mocskos függöny lógott. Zár nélküli ajtaját könnyedén kinyithattam; odabent félhomály, mosható műanyag abrosz, lepattogzott zománcú konyhaedények fogadtak. Cipőm talpa alatt homok csikorgott a linóleum padlón, a helynek lehangoló látványa volt.

Semmit sem értettem. Mi jó volt ebben a családunkhoz képest?

Hátizsákomban figyelmeztetően csipogott a telefonom, le fog merülni az akku. Kizárt dolognak tartottam, egész éjszaka töltőn volt, és nem terhelhettem le semmivel. Mire elővettem, a készülék már ki is kapcsolt.

Odakint felerősödött a békák brekegése, a házból kifordulva pedig szembetaláltam magam egy sápadt alakkal.

Nem hallottam, mikor jött. Tetőtől talpig mocsárbarna horgászruhában volt, kabátja állig felhúzva, mintha fázna. Képtelen voltam eldönteni, férfival vagy nővel van dolgom. Sima, keskeny arca, hosszú, zsíros haja egyaránt tartozhatott férfihoz és nőhöz.

Hátratett kézzel a földbe szúrt botot mustrálta, aztán amikor meglátott, a hideg futkosott a hátamon a nézésétől. Akárki volt is, nyílt ellenszenvvel méregetett.

Egy percre azt hittem, mindjárt odajön, hogy megverjen, de végül maradt, ahol volt, és hűvösen annyit kérdezett:

– Ki maga és mit keres itt?

Ezt én is kérdezhettem volna tőle. Igyekeztem erőt meríteni abból, hogy én vagyok az, aki jogosan tartózkodik itt, és nem ő, ezért kihúztam magam és csípőre tettem a kezem:

– Ez a kunyhó a nagyapámé volt. És maga kicsoda?

Az egyszerre férfias és nőies hangú idegen lassan felvonta az egyik szemöldökét, majd széles mosolyra húzta a száját. Volt ebben a mosolyban valami visszafogott, fenyegető. Nyugtalanított a jelenléte, hogy ott áll, hogy egyáltalán lélegzik, hogy látnom kell.

A meleg szinte már elviselhetetlenül fojtogatott, a levegő megült a holtág felett, a fény természetellenesen felerősödött, és a békák, azok az átkozott békák rettentő hangosan brekegtek.

– Azt akarom, hogy menjen el. Most – mondtam, és kerestem egy követ, hogy a vízbe dobjam, ahol a békák is vannak. Csendet akartam, és egy kis friss levegőt!

– Küldj el –hallottam az idegent és fejét kíváncsian félrebillentette.

– Mi van?

– Ha azt akarod, ne legyek itt, küldj el! – ismételte, és elindult felém.

Rendőr után sóvárogtam, de hiába, a telefonom lemerült, és kérdéses, elő tudtam-e volna venni időben, hogy segítséget hívjak.

Visszasiettem a partra, ahol a ladikot hagytam. A nádassal szegélyezett csatorna vizén molnárkák kergetőztek, csónaknak se híre se hamva nem volt. Döbbenetemből villanásnyi harag, majd riadalom lett.

Hátratekintettem. A nemtelen pofa kifejezéstelen arccal kerülgette a tisztás mélyedéseit. Amerre járt, ott fokozatosan vízzel teltek meg azok. Ha eddig féltem, most már egyenesen rettegtem. Kicsoda ez, és hogyan csinálja? Mi folyik itt egyáltalán?

– Érted már, Balaton? – szólalt meg, és a szorongás nagyot rántott bensőmön.

– Nem vagyok Balaton, nem vagyok Balatoni! – vágtam vissza. Hangomban rémület bujkált, és utáltam, hogy erről ő tehetett.

– Ha a Balaton unokája vagy, akkor te is Balatoni kell, hogy legyél – magyarázta, én meg a fejem ráztam, nem akartam egy őrült eszmefuttatását hallgatni.

Értékes időt vesztettem azzal, hogy rá pazaroltam a kétségbeesésem. Ott volt még a halászkunyhó, és mögötte az ártér dzsungele.

– Szigeten vagyunk – sóhajtotta, mintha pontosam tudná, mi jár a fejemben. – Ha most félsz, nézd meg, mi történik, ha majd a vízbe kerülsz!

Nem akartam odakerülni. Nem akartam meghalni.

Rémálom bontakozott ki körülöttem, rosszkor voltam rossz helyen, és nagyapám menedéke – börtöne? – csak még távolabb vitt a józan világtól.

Fejem lesunytam és a vízzel megtelő üregeket kerülgettem, hogy eljussak a lakig, a lakon túl a partig, a parton túl a túlpartig. Egyszerre csak egy apró lépés, és elérem a célomat.

Egy ponton annyira közel került hozzám, hogy félrehajolás közben keresztülgyalogoltam az árnyékán. Váratlan, győzedelmes diadal ömlött szét az arcán, én viszonzásképp nagyon megszédültem. Hányingerem támadt, fekete foltok ugráltak a szemem előtt. Imbolygott a világ, aztán elvágódtam, de nem ájultam el. Fémes íz kavargott a számban, mintha gyerek lennék, aki fémérméket szopogat.

Ő csak fölényesen mosolygott. Bakancsára, nadrágja szárára rucaöröm tapadt, ruházata nedvességtől sötétlett, körme alá agyag gyűlt, és amit én zsíros hajnak láttam, arról közelebb érve kiderült, víztől tapad egybe.

Eltakarta előlem a napot, és egyre rosszabbul lettem. A földbe szúrt bot alig másfél méternyire állt tőlem. Azzal megvédhetném magam. Végre lenne valami a kezemben!

A békák kórusa hangzavarrá dagadt, a fény migrént idézően villogott, üvölteni tudtam volna tőlük. A horgászruhás újra ugyanazt a gyűlölettel eltelt arcát mutatta, mint amikor legelőször láttam.

Lehajolt hozzám, a vájatok szép sorban kiöntöttek. Agyagtól mocskos ujjak nyúltak felém, és vészharangok kongtak bennem: nem érhet hozzám! Azzal mindennek vége!

Minden rejtett erőtartalékomat megragadva félregurultam, mindkét kezem a botra kulcsoltam és nagyot rántottam rajta. A husáng engedett, hátamra gördültem a lendülettől és felé lendítettem, közben azt kiáltottam:

– Takarodjon innét!

Ahogy a bot a levegőt hasította, kísérteties hurrogás fakadt belőle. Ő megdermedt, a vájatok vize elszivárgott. A békák elnémultak, a fény átadta helyét a békés, puha alkonyati narancs derengésnek.

Szenvtelenül végigmért, majd bólintott:

– Mostantól tehát te leszel a Balaton.

– Már mondtam, hogy nem így hívnak! – tápászkodtam fel és fenyegetően közelebb léptem. Örömmel láttam, hogy a másiknak, ha tartani akarta a közötünk lévő távolságot, hátrébb kellett lépnie. – Idának hívnak, és azt akarom, hogy menjen el, most!

– Ida – ízlelte a nevem, aztán döbbenetemre meghajlásfélét produkált. – Névért névvel illik fizetni. Szólíts Balmaznak.

Nem létező, szivárgott elmémbe a név jelentése, megráztam a fejem. Ezt nem tudhatom. Nem tudhatok olyat, amit előtte sosem tudtam.

– Nem akarom hívni sehogy. Takarodjon innét!

– Már pedig mostantól mindig így fogsz hívni a szolgálatod alatt. A bottal elfogadtad, és változásod te magad is érzed. Az leszel, ami előtted a nagyapád, a nagyapád apja, és ahogy az ő apái. Te vagy az első nő a sorban, ám ez nincs ellenemre. Elvégre Balaton nő is lehet…

Változás. Balaton. Élet vize, mocsár vize, rabságom vize.

Az imént még a hőségtől szenvedtem, most a hidegrázás következett. Míg Balmaz beszélt, kezével úgy törölte le magáról a horgászruhát, mintha sárból rakta volna.

Vágyam, hogy elmeneküljek, szertefoszlott. Hiába mennék. Újra visszatérnék. Úgy, ahogy nagyapám, a dédapám és a többiek.

Csalló-holtág. Csallóköz egy eltévedt déli szilánkja.

– Tudom, mi vagy – mondtam rekedten Balmaznak. – Megkötöttél ide.

Balmaz időközben egészen pucérra takarította magát, sápadt testét eltakarták előlem a parti növények. Félig visszafordult, és egészen megszelídülve, már-már szomorkásan felelte:

– Ma én kötlek meg téged, holnap te engem. Így megy ez a játék – azzal alámerült a holtág vizében, hogy fél perccel később a víz kilökje magából immár szabadulásomat el nem hozó ladikomat.

Szaszkó Gabriella vagyok, online újságírással és kreatív írással foglalkozom. Gyerekkorom óta rajongok a történetek és az írás minden formájáért. A hátborzongató sztorik, paranormális és megmagyarázhatatlan jelenségek mindig is érdekeltek, ezért is alakult meg 2013-ban a Bizzarium. Ezen kívül regényeket és novellákat alkotok, további írásaimat a http://szaszkogabriella.com/ oldalon olvashatjátok.

Leave a Reply

Your email address will not be published.