Interjú a sráccal, aki a barátaival közösen megette a saját lábát *recept mellékelve*

2018 első felében a Redditen feltűnt egy poszt egy  IncrediblyShinyShart nevű felhasználótól.

Üdv mindenkinek, egy ember vagyok, aki megette a saját amputált lábának egy darabját. Kérdezzetek bármit!

Na, akkor gyorsan és mocskosan; Két évvel ezelőtt motorozás közben elcsaptak. A lábam megmentették, de járni már nem lettem volna képes vele. Az amputációt választottam. Megkértem az orvosokat hogy megtarthassam.  Aláírtam néhány papírt. Visszakaptam és pár barátom segítségével megfőztem a vádlim első részét.  Bizonyíték: láb taco. Még több bizonyíték: Én és a csonk.

Na, lássunk hozzá”

A nemzetközi sajtó felkapta a hírt, főszereplőnk pedig –  bár anonimitását végig sikerült megőriznie – megkapta a tizenöt perc hírnevét.

A Vicenak sikerült rávennie egy interjúra.

Vice: Miért csináltad?

Shiny: Eredetileg ki akartam tömetni vagy fagyasztva-szárítással  [liofilizálás – Scape] tartósítani.  Milyen király lett volna, ha ott lett volna a preparált lábam a házban, amit használhatok lámpának, ajtókitámasztónak vagy valami hasonlónak.  Az egész elképzelés abból jött, hogy ez bizony az én lábam. Nem fogják elhamvasztani, aztán kidobni a szeméttelepre. Egy rész volt belőlem, és vissza akartam kapni.

Hogy győzted meg az orvost, hogy adja oda neked a lábad?

A legtöbb kórháznak megvannak szabályai arra, hogy kiadják-e testrészeket, mivel egyes vallásokban csak egészben lehet eltemetni az embereket, úgyhogy csak aláírtam a papírokat.  Anyám volt, aki segített talpra állni, ő volt az, aki visszafuvarozott, hogy felvehessem. Nem tudja, hogy megettem.  Bementem a kórházba, és odaadták a lábamat egy piros biológiai hulladékzsákban. Visszavittem a kocsihoz, és azonnal a fagyasztóládába tettem. Elég bizarr volt.

Hogyan tartósítottad, mielőtt feldolgoztad?

Visszaértem a lakásomba, és lefagyasztottam. Nem találtam preparátort, aki komolyan vett volna, a fagyasztva szárítás pedig túl drága volt. 1200$ lett volna.  Ha lett volna rá pénzem, meg is csináltattam volna.  Végül is úgy döntöttem, hogy gipszbe öntöm, és ajtókitámasztónak használom, majd 3D nyomtatással kis kulcstartókat csinálok belőle.

Mikor visszatértünk a házamba, elővettem a lábat és valami undorító volt. Vérrel és jóddal volt borítva az egész. Miután letisztogattam kellemesen meglepődtem, hogy valójában milyen jó állapotban is van.  Nem olyan volt mintha formaldehidben ázott volna vagy valami. Ha eszedbe jut a szárított marhahús, úgy már elképzelhetőbb a dolog.

Négy barátom volt akkor éppen velem, és az egész olyan szürreálisnak tűnt. Felkaptuk, és elkezdtünk idétlenkedni vele. Nem úgy tekintettünk rá mint egy lábra. Egy tárgy volt és nem egy ember része. Nem volt semmilyen érzelmi kapocs. Arra gondoltam, „Igen ez itt az én lábam”,  de nem érintett annyira mélyen, hogy furcsán érezzem magam miatta. Az igazat megvallva az volt a legkülönösebb, hogy egyáltalán nem éreztem miatta magam furcsán.

Hogyan készítetted elő a lábat a sütéshez?

Mielőtt megszabadultunk volna tőle, gyorsan fogtam egy kést a konyhából, és kivágtam egy részt sípcsontom mellől.  A sebészeti beavatkozás miatt a bőr már amúgy sem volt rajta nagyon, úgyhogy szabadon maradt egy nagydarabon az izom.  Úgyhogy kivettem ezt az izmot. Egy műanyag zsákba tettem, és beraktam a mélyhűtőbe.

Ismered azt a részt a Családi vakációból mikor Chevy Chase azt mondogatja „Ez őrület, ez őrület, ez őrület”? Na, így éreztem magam. Arra gondoltam „Ez a legfurcsább dolog az életemben. Remélem, ennél nem lesz furcsább.”

Mikor kidobtuk a lábam, csináltam egy csomó képet, betettem egy dobozba virágok közé, és elhamvasztottuk.

Hogy győztél meg 10 embert, hogy egyék meg a lábad veled közösen?

11 embert hívtam. Valami olyasmit mondtam, hogy „Emlékeztek hogy mindig arról beszélgettünk hogy ha lenne esély legálisan emberhúst ehetnénk megtennénk-e? Erre invitállak titeket. Megtesszük, vagy mi lesz?” Tíz ember igent mondott. Azt hiszem, elég furcsa banda vagyunk.

Az utolsó egyezkedés a szakáccsal és a barátnőjével volt, de ott volt még az ex-barátnőm, egy barát az egyetemről, két barát, akiket évet óta ismerek, kettő akivel már tíz éve ismerjük egymást, és az egyik lányuk, aki segített elhamvasztani a lábam. Egy elég közei barátokból álló csoport volt.

Elmondtam a séfnek az elképzelésem, és pár nap gondolkodás után azt mondta, „OK, csináljuk meg. Én elkészítem, ti pedig holnap átjöttök”

Egy éjszakán át marinálta majd hirtelen kisütötte hagymával és paprikával, megszórta borssal, sóval és limelével. Aztán kukoricából készült tortillában szolgálta fel földicseresznye szósszal.

Most pedig jön a nyilvánvaló és elkerülhetetlen kérdés: milyen íze volt?

Az emberek azt hiszik, sertéshez hasonló íze van, mivel hallották a „hosszú disznó” kifejezést. De ez a kifejezés Pápua Új-Guineáról származik, ahol vaddisznót esznek. Nem pedig a mi nagy zsíros, fehér húsú házi sertéseinket.  A vaddisznóknak vörös a húsa. Emlékszem, egyszer ettem nemesített sertésből készült ételt, az a hús volt legvörösebb legízletesebb, amit valaha ettem. Majdnem, mint a szarvashús. Úgy gondolom, leginkább erre hasonlított.

Azt írtad a Redditen, hogy „Az egyik barátom a szalvétába köpött”. Milyen volt az étkezés a továbbiakban?

Volt egy gyomorszorító várakozás. Egymásra néztünk valahogy, úgy hogy „Most megtesszük, igaz? Megtesszük” Na, meg ugye a fekete humor, ami valamennyire mindegyikünkben ott van.  Azt hiszem, emiatt ment ilyen jól. Egész idő alatt poénkodtunk. Egyszer azt mondtam „a mai napon egyszerre tíz barátomban fordultam meg” . Másnap pedig az egyik barátom hívott fel azzal, hogy „Hé, csak hogy tudd, kikakáltalak. Bocsi”

Olyan érzésünk volt, hogy ez megerősítette a kapcsolatot közöttünk. Megosztottuk egymással ezt a nagyon egyedi élményt. Számomra pedig egy mód volt arra, hogy lezárhassam az életem egy szakaszát.

 

Azt írtad, ez a vacsora segített túllépni a baleseteden. Hogy értetted ezt?

Egész végig sz*r érzés volt. Emlékszem, ahogy repülök a levegőben. Emlékszem, ahogy elütnek. Emlékszem, ahogy ülök az erdőben, veszem le a bukósisakot, és érzem azt az égő fájdalmat. Lenéztem és láttam, hogy a lábam csak úgy lóg. Beugrik, ahogy kórházban lábam mocskos és szét van trancsírozva.

De szerencsés voltam, hogy olyan helyen voltam ahol voltak emberek. Szerencsés voltam, hogy egy fiatal hölgy, aki éppen most érettségizik, éppen arra járt és szorítókötést tett a lábamra. Éppen akkor végzett el egy elsősegély-tanfolyamot. Szerencsés voltam, mert egy szolgálaton kívüli mentőtiszt a helyszínen volt negyed órán belül.

Rengeteg dolog volt, ami a lehető legkedvezőbben alakult. Nem volt más sérülésem. Csak a lábam volt és egy kis vágás a tarkómon. Ezeket leszámítva sértetlenül megúsztam. Visszamentem arra a helyre, és egymástól fél méterre álló fák között repültem végig.  60 km/órával mentem, mikor buktam. Szóval, fogalmam nincs, hogy úsztam meg mindössze ennyi sérüléssel. Könnyen ott is maradhattam volna.

Emlékszem, hogy többször sírva ébredtem fel a kórházban, amiatt hogy hogyan fogom élni az életem ezek után.  Beszéltem az orvosokkal, hogy mit tehetünk, hogy mentsük, ami menthető.  De darabok hiányoztak a csontból és minden egyéb is egy rakás szemét volt. Soha többé nem tudtam volna vele sétálni. Vagy egy hét alatt eldöntöttem, hogy hagyom, hogy levágják.

Ezeken mind keresztülmentem. Ez egy átmeneti időszak volt. középosztálybeli fehér srác vagyok: Semmiért nem kellett igazán megküzdenem az életben.  Sosem soroztak be a katonasághoz, sosem voltam leégve anyagilag, vagy kellett küzdenem a betevőért, vagy hogy tető legyen a fejem fölött. Könnyen kaptam mindent, ezt azért felismertem. A baleset előtt nem értékeltem eléggé az életet és az embereket körülöttem.

A barátaimtól és szeretteimtől kapott rengeteg együttérzés igazán nagy segítség volt abban hogy szembenézzek az életemben bekövetkező hatalmas változással. Úgyhogy gondoskodtam erről a testrészről, ahogy az sokáig szolgált engem.  Tisztelettel adóztam neki és megfelelően elbúcsúztam.

A hamvai ott vannak egy üvegben a barátnőm házi oltárán a nappalijában, és majd magammal viszem a sírba. Egy darab belőlem és ez az élmény szintén a részem.

Azután a dolgaim sokkal jobban alakultak. Az életem sokkal jobb lett. Otthagytam a várost, ahol éltem és a munkám, amit tíz éve csináltam, de érzelmileg felőrölt.  Másik államba költöztem. Jobb munkát találtam és baromira élvezem.  Találkoztam egy nővel, akivel már másfél éve együtt vagyok és ő a legjobb dolog az életemben. Sokkal boldogabb vagyok, mint ahogy azt valaha képzeltem volna. Ez amiatt van, mert az életem veszélyben volt , de túljutottam rajta. Megenni a lábam egy vicces, furcsa és különös módja volt annak, hogy továbblépjek.

Ez két éve történt. Miért döntöttél úgy, hogy most megosztod a történeted?

 Ez egy nagyszerű történet, ha olyannak meséled, aki ismer, de egy csomó emberre a frászt hozza.  Kellett némi idő hogy megszokjam. Azért tettem ki Redditre, mert eléggé anonim. Szeretem ezeket a felháborító dolgokat, amiket az emberek ott posztolnak, és úgy éreztem, ezzel hozzájárulok az ottani közösséghez.  Amit tettem az gyakorlatilag nem törvénytelen. Nem adtam el. Nem a tudtuk nélkül adtam az embereknek. Az enyém volt. Nem találtunk semmilyen törvényt, amit ezzel megsértettünk volna.

Úgyhogy nem aggódom emiatt. Csak egyszerűen nem akarom, hogy arról ismerjenek meg, hogy én vagyok az a furcsa kannibál srác. Mert ez azért nem fedi teljesen azt, aki lennék.

Ez a dolog, hogy változtatta meg azt, amit a kannibalizmusról gondolsz?

Van rajta egy stigma. Az embereknek olyan kultúrák jutnak róla eszükbe, ami nem éppen civilizáltak, és olyan helyzetek, ahol az emberek belekényszerültek, hogy túléljenek.  Az emberek azt gondolják, ez barbárság és csodálkoznak, hogy képes voltam megtenni pusztán hóbortként. De az emberek megeszik a méhlepényt, miután megszületik a gyerek. Ez is kannibalizmus, ahogyan én látom.

Úgy gondolom, etikusan lehetsz kannibál némely helyzetben.  Nem érzek késztetést, hogy menjek emberekre vadászni, hogy azután lerágjam az arcukat. Csak lehetőségem adódott megtapasztalni egy egyedi élményt egészségre nem veszélyes és etikus keretek között.  Megtettem, mert jó móka volt és most van egy remek sztorim.

vice.com

Fajita emberi lábszárból

  • 10 dkg hús emberi vádliból
  • 1/2 bögre vöröshagyma csíkozva
  • 1/2 bögre piros kaliforniai paprika
  • 2 evőkanál növényi olaj
  • 1 db lime
  • 1 csokor korianderlevél
  • só és bors ízlés szerint

Vágjuk fel a húst vékony csíkokra, és szórjuk meg sóval és borssal

Szeleteljük fel a hagymát és a kaliforniai paprikát.

Hevítsük fel az olajt egy serpenyőben, és pirítsuk rajta a hagymát addig, amíg nem lesz egy kis színe.

Adjuk hozzá a paprikát, és süssük addig, amíg meg nem puhul, majd fűszerezzük be sóval és borssal.

Húzzuk a zöldségkeverékünket a serpenyő szélébe. A befűszerezett húst hirtelen süssük meg.  Ha ezzel megvagyunk, locsoljuk meg egy fél lime levével a zöldségkeverékünket, majd keverjük össze az egészet.

Szolgáljuk fel melegen, torillákban díszítésnek korianderlevéllel, ízlés szerinti salsa-szósszal.

ScapeGoat

-

One thought on “Interjú a sráccal, aki a barátaival közösen megette a saját lábát *recept mellékelve*

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: