Egy nekrofil megbánások nélkül – Interjú Karen Greenleevel

Karen Greenlee tetteit már kiveséztük az oldalon. Most következzen az utolsó interjú teljes egészében, amiben természetes könnyedséggel beszél, a perről, gyerekkoráról és a kapcsolatáról az élőkkel és a holtakkal.

Egy nekrofil megbánások nélkül – Interjú Karen Greenleevel

by Jim Morton

Karen Greenlee nekrofil. Öt évvel ezelőtt azzal került a hazai újságok címlapjára, hogy elhajtott egy halottaskocsival , és nem adott életjelet magáról két napig. Ahelyett hogy a testet a temetőbe vitte volna, elhatározta, hogy inkább kettesben tölt vele egy kis időt. A rendőrség egy szomszédos városban talált rá, ahol túladagolta magát kodein tartalmú Tylenollal.  A bíróság elítélte a hullaszállító jogtalan használatáért és kegyeletsértésért (mivel Kaliforniában nem volt hatályos törvény ami tiltotta volna a nekrofíliát). A koporsóban Karen egy négy és fél oldalas levelet hagyott, amiben vall húsz – negyven halott férfival folytatott szerelmi kapcsolatáról. Az írás tele van a szexuális beállítottsága miatt érzett önmarcangolással: „Miért teszem? Miért? Miért? A szerelemtől és társas kapcsolatoktól való félelem miatt. Pedig nincs szerelem, ami ennyi fájdalmat tudna okozni… Ez mindennek a legalja. Egy hullaházi patkány vagyok. Ez az én patkánylyukam és minden bizonnyal majd a sírom is”

Ez a levél bizonyult a bukásának. A test és a kocsi ellopása miatt 255 dollár bírságot kapott és 11 nap elzárást két év próbaidővel, amin részt kellett vennie egy kötelező egészségügyi terápián. Közben az áldozat anyja perelt az incidens miatt átélt érzelmi sérülések miatt.  Egy millió dollárt kért, de végül 117 ezer dollárt ítéltek meg neki.

Az újságoknak volt pár eseménydús napja, az ügyvédek meggazdagodtak, Karen pedig elveszette munkáját és a lehetőséget arra, hogy kiélje szexuális vágyait. Karen az óta kibékült önmagával. „Mikor ezt a levelet írtam a társadalmi nyomás járt a fejemben. Mindenki azt mondta, a nekrofília rossz, így én valami rosszat teszek. De minél több ember próbált meggyőzni arról, hogy őrült vagyok, annál biztosabb voltam a vágyaimban.”   

A következő interjú Karen lakásában zajlott, egy kis nappaliban tele könyvekkel, nekrofil rajzokkal és sátáni díszekkel.

Karen Greenlee

Amit a tárgyalás idején olvastam az újságokban, úgy tűnt, hogy nem sok támogatást kapott.

Igen, úgyszólván semmit. Az újságok voltak a legrosszabbak. A mai napig gyűlölöm a riportereket. Az egyikük még Richard Trenton Chasehez, a sacramentói vámpírhoz is hasonlított.  Ez egyetlen hely ahonnan némi támogatást kaptam, az a családom volt.  Az egyik bátyám megtagadott mindent, ami hozzám kötötte.  Annyit mondott: „Csak olyannak akarok rá emlékezni rá, amilyen volt”. Később azért jelentkezett, és bocsánatot kért, de továbbra is kényelmetlenül érzi magát a jelenlétemben. A másik bátyám jobban támogatott, de neki is meg kellett kérdeznie: „Hogy tehetted?”

Az ítélet előtt volt egy fiúm. Elveszítette az eszét, és felpofozott. Azt mondta nem vagyok nő, és takarodjak, és dugjak a halott pasijaimmal. Tudta. Igazából egy csomó ember tudta, és nem tudom honnan sejthették.

A pasik mindig úgy gondolták, hogy kielégületlen vagyok, és azért vonzódom a holttestekhez. De ha ők megmutatják, mire képesek az ágyban, akkor minden megváltozik, mert megkapom a nekem járó kielégülést, és nem lesz szükségem többé hullákra.  Rengeteg ilyen pasiba futottam bele. Néha a férfiak csak ezért mentek el velem.

A legtöbbször elhangzott kérdés: „Hogyan csinálta?”

 Igen, ez az a kérdés! Az emberek ilyeneket kérdeznek –  még azok is akik elsőre lazának és nyitott gondolkodásúnak tűnnek. Aztán elmondom nekik, ők pedig azt válaszolják, „Ez igen érdekes”, majd inkább hátat fordítanak, és nem akarnak többet tudni rólam.  Engem egyáltalán nem zavar, ha erről kell beszélnem.  Nem gond számomra, de aki egy kicsit is konyít a szexhez, annak meg sem kellene kérdeznie. Az embereknek van egy téves elképzelése, hogy a szex a behatolásról szól, de ez marhaság. A nő legérzékenyebb része az a terület ott elől, szóval csak azt kell ingerelni.

Ezen kívül elég sok formája van a szexuális érintkezésnek: petting, 69 vagy akár egymás kezének fogása. A test csak fekszik, és mégis megvan benne az, ami képes engem boldoggá tenni. A hidegség, ahogy körüllengi a halál, a halál szaga, a temetési kiegészítők – ezek mind hozzájárulnak.

 

A halál szaga?

Igen, a halál illatát nagyon erotikusnak találom. Persze többféle illata lehet a halálnak. Ha a test két hétig úszik egy öbölben vagy egy halálraégett ember testének illata nem indít be annyira, de egy frissen balzsamozott testé már más kategória.

Ugyanez igaz a vérre. Mikor egy test tetején vagy, és a vér kibuggyan a száján, miközben szenvedélyesen szeretkezel vele… Azt hiszem, ehhez ott kellene lenned.

Természetesen, közben az AIDS továbbra is terjed…

Ez az oka annak, hogy nem próbálkoztam semmivel előbb. Biztos vagyok benne, hogy megtaláltam volna a módját, hogy bejussak a ravatalozókba, de azok, akiket vonzónak találtam – a húszas éveikben járó fiatal férfiak – azok, akik az AIDS miatt legveszélyeztetettebbek.

Általában ellátogatott a halott-szeretői temetésére?

Igen! A temetkezési vállalatnál vállalt munkám miatt kényelmesen megtehettem. Kihajtottam a temetőbe a családdal, és osztoztam a szeretteik elvesztése fölött érzett gyászukban. Csak és egy kicsit más miatt éreztem bánatot. Az emberek nem látták a különbséget hogy éppen a bánat marcangol vagy a szenvedély. A családtagok a karjukba zártak és azt mondták: „Örülünk, hogy eljöttél!”  neked pedig el kellett sütnöd azt az ordas közhelyet, hogy „még az iskolából ismertem”. Ha a srácnak nem volt barátnője, akkor azt gondolták… ”Á, szóval ő az!”

Nem Sacramentoban élt az ítélet kihirdetésekor, igaz?

Nem, egy másik temetkezési vállaltnál dolgoztam egy másik városban és iskolába is jártam közben. Furcsa, de amikor megkaptam a táviratot, hogy lépjek kapcsolatba az ügyvédemmel, elmentem a vállalathoz, ahol kirúgtak olyan dolgokért, amit ott tettem. Azt hiszem, valaki gyanakodott. Tudom, hogy nem láthattak meg, de szerintem valaki kitalálta. Természetesen akkor még nem tudhattak a sacramentoi esetről. Arra csak később jöttek rá. Azon a napon öt óra eltéréssel a két külön dolog egyszerre csapott le.

Majdnem egy éve dolgoztam annál a temetkezési vállalkozónál és rengetegszer ott csináltam a kis mellékes elfoglaltságaimat. Volt egy kulcsom, amivel besurranhattam a munkaidő lejárta után, és ott tölthettem az egész estét. Egy pasi lakott a ravatalozó alatti lakrészben, de többnyire annyira részeg volt, hogy teljesen kiütötte magát. Viszont tartott egy 357-es Magnumot a párnája alatt.

A férfi, aki a bírósági ügyben szerepelt…

John Mercure?

Igen. Megértem, hogy a tárgyalás után elköltöztették abból a temetőből.

Akkoriban történt, mikor betörtem a ravatalozókba.  Volt egy félreeső szoba a szervező helységeknél ahol az iratokat tartották. Ott találtam egy exhumálási nyilatkozatot John Mercure névvel. Azon olvastam valamit erről. Az anyja akarta, hogy exhumálják. Azt mondta, a macskáját sem temetné ide. Azon a napon, mikor exhumálták, kimentem a szomszédos mezőre. Leültem, és néztem, ahogyan kiássák a testet, és átadják egy másik temetkezési vállalkozónak.  Ezután visszaszállították Michiganbe.

Mikor szerzett tudomást a nekrofíliájáról?

Ez egy olyan dolog, ami egész életemben vonzott. Temetéseket rendeztem az elpusztult kisállataimnak.  Volt egy kis kisállat-temetőm. Kisvárosban éltem, ahol a ravatalozó az étterem szomszédságában volt.  Ahhoz, hogy használd a mellékhelyiséget, át kellett vágni a ravatalozóhoz tartozó épületeken. Én pedig minden alkalmat megragadtam, hogy kimehessek, közben pedig kis kitérőket tettem, és a halottasházban kóboroltam.

Nem rémítette meg, mint a többi gyereket?

Dehogy is! Imádtam! Nagyon kíváncsi voltam. Végigjártam az összes termet.

Hiányzik a munka, amit a temetkezési vállalatnál végzett?

Igen… borzasztóan! Még ha nem is lennék nekrofil, akkor is szerettem volna a halottasházi munkát. Örömömet leltem a balzsamozásban és minden másban. Kivéve a kövér emberekében. A kövér emberek testén utáltam dolgozni. Különösen, ha előtte felboncolták őket. A beleik kicsúsztak a földre és egyéb ocsmányságok… és az a sok olvadt zsír… Fújj!

Korábban mondott valamit a „Vámpír gyilkosról” Richard Trenton Chaseről. Ő is Sacramentóból származott, nem igaz?

Igen, a második hely, ahol dolgoztam – bár akkor még nem voltam ott- kapta Chase áldozatainak testét, egy nőét, egy férfiét és egy gyerekét, úgyhogy elég sok ocsmány részletet tudok arról, hogy milyen állapotban voltak a testek. Szó szerint le voltak mészárolva. Ki voltak belezve a szájuk pedig mindenféle szarsággal volt teletömve. Chase állatokkal kezdte a gyilkolást, amiknek megitta a vérét, mikor ez már nem elégítette ki, átváltott az emberekre. Megölte a párt és elrabolta a gyereküket, majd őt is megölte, és egy kukába dobta. A temetkezési vállalkozó, aki balzsamozta őket nem volt valami finnyás, de azt mondta, felkavarodott a gyomra, mikor meglátta a holttesteket.

Mi volt a legfurcsább eset, amivel találkozott?

Hmmm… Egy gyerek kiesett a kocsiból kanyarodásnál és az anyja áthajtott a fején. Egy másik gyerek megfulladt , amikor egy cigarettapapír akadt a torkán. Egy srác légpuskával akart öngyilkos lenni. Többször fejbe kellett lőnie magát, és elég sok időbe telt, amíg végre sikerrel járt. Volt egy másik srác is, akin dolgoztam. Egy transzvesztita volt, aki a harisnyájával fojtotta meg magát. Nem hinném, hogy szándékosan, azt hiszem, csak intenzívebb orgazmust akart elérni a fojtogatással, de a vége az lett, hogy felakasztotta magát. Nem ő az első, aki elkövette ezt a hibát.

És a legszokatlanabb temetés?

Egyszer egy csomó vallási fanatikus tartott temetést a közösségük egy tagjának.  Nem akarták, hogy bebalzsamozzuk, csak annyit kértek, hogy öltöztessük fel, és tegyük a koporsóba. Általában megtagadtuk az ilyen kérdéseket, de most úgy döntöttünk, hogy most engedékenyek leszünk, úgyhogy így tettük a ravatalra. Ahogy kint ácsorogtunk, egyszer csak azt hallottuk, hogy valaki azt mondja bentről „Jézus nevében kelj fel és járj!”  Imádkoztak és csapkodták a testet, miközben különböző nyelveken kántáltak. Furcsa volt az egész!

Nekem úgy tűnik, van egy erős bajtársiasság a temetkezési vállalkozók között. Mint egy titkos társaság.

Ez nagyon így van. A temetkezési vállalkozók nagyon szoros kapcsolatban vannak egymással, mivel az emberek többsége nem igazán keresi a társaságukat. Ez akkor tűnt fel, amikor meghívtak egy partira, és mindenkinek úgy lettem bemutatva, hogy „Ő Karen, temetkezéssel foglalkozik”.  Olyat pedig sosem mondtak, hogy „Ő itt Karen a titkárnő” vagy „állatorvosi asszisztens”. Sok embernek van az a téves elképzelése, hogy aki temetkezéssel foglalkozik az mindig kimért és komor. Ha ezek az emberek egyszer bejutnának az előkészítő szobába és hallanák, milyen viccek repkednek ott, rögtön megváltozna a véleményük.

Volt olyan temetkezési vállalkozó, aki felszólalt az ítélete mellett vagy ellen?

Egy temetésszervezőt megkértek, hogy írja le a temetési gyakorlatot. Majd megkérdezték, hogy a nekrofília milyen gyakran történik. Azt válaszolta, „A szakmában szinte ismeretlen jelenség.”

Ez egy hatalmas hazugság!

Igen, határozottan… a nekrofília gyakoribb jelenség, mint ahogyan az átlagember el tudná képzelni. Csak nem jelentik a temetkezési vállalatok. Volt egy hely, ahová betörtem, és tudom, hogy tudták, valami nem stimmel. Úgyszólván rajtakaptak, de mégis hagyták, hogy meglépjek.

Egy másik helyen, ahol dolgoztam egy srác egyszer odajött, és azt mondta „Valaki szórakozott a testtel. Úgy néz ki mintha dugtak volna vele”. Erre én „Te jóságos’! Komolyan?”. Azt hiszem, később rájöttek. Most pedig már tudom, hogy tudják.

  Egy srác, akivel együtt dolgoztam elővett egy trokárt [nagy üreges tű, amit a holttestek nedveinek lecsapolásánál használnak], és beszúrta egy férfi tetem péniszébe. Azt mondta, „Figyeld, a hullának feláll”. Az a srác nagyon furcsa volt. Úgy nézett ki, mint Larry a Three Stoogesből. Szerintem neki is voltak nekrofil hajlamai. Mindig frusztrált volt, ha nem voltak női holttestek, amiken dolgozhatott, és ilyenkor föl-alá járkált. Egyszer rányitottam az előkészítő helyiségben. Azt mondta, hogy csak pisilt az asztal végében lévő tölcsérbe. Éppen felhúzta a nadrágját, amikor beléptem. Azt mondtam neki „Ha te sem mondod el, én sem mondom el”

Említette, hogy egyszer önt is rajta kapták nekrofília gyakorlása közben.

Igen. Akkoriban meg akartam ölni magam. Egy átmeneti szálláson laktam pár háztömbnyire egy temetkezési vállalkozástól. Elhatároztam, hogy elmegyek a mauzóleumba és ismét megpróbálom megölni magam. A mauzóleumot egy ajtó választotta el a temetkezési vállalkozástól. Ott ücsörögtem depressziósan, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve kipróbáltam, hogy mi történik, ha a jogsimat végighúzom az ajtó szélén lévő nyílásban. Erre KLIKK és az ajtó kitárult. El sem akartam hinni úgyhogy még egyszer megcsináltam és az ettől újra kinyílt. Bementem az előkészítő helyiségbe és egy holttest éppen ott hevert. Kiszórakoztam magam, és teljesen megfeledkeztem az öngyilkosságról. Az átmeneti szálláson a többieknek azt mondtam, hogy a barátaimmal töltöttem az éjszakát. Többször ellátogattam ide. Néha nem találtam testet, úgyhogy sarkon fordultam és becsaptam az ajtót. Többnyire a hátsó bejáratot használtam.

Körülbelül egy héttel később ismét visszalopakodtam.  Éppen a balzsamozó asztalon szórakoztam, mikor hirtelen úgy éreztem, valaki van a közelben. Aztán hallottam, hogy emberek sétálnak le a az előcsarnokba. Halkan leugrottam az asztalról, és egy leplet dobtam a testre. A ruháim szét voltak dobálva, én csurom véres voltam – éppen egy boncolásos eset volt. Egy koporsó nyitva volt a koporsótároló helyiségben, úgyhogy odarohantam, és elbújtam mögötte.  A koporsó egy egyházi teherautón állt, úgyhogy nem láthattak, csak a lábam. Egy nő és egy férfi volt. Megálltak és azt kérdezték: „Ki maga és mit keres itt?”. Aztán az egyik azt mondta a másiknak „Hozd a puskát és hívd a rendőrséget én addig lent maradok” Tudtam hogy ez az egyetlen esélyem, úgyhogy kiugrottam, és rohantam. Már ismertem a helyet, úgyhogy lefutottam a hallba, ki az épületből majd át a temetőn.

Akkoriban volt egy barátom, aki ott dolgozott. Azt mondta, „Betörtek hozzánk. Tudják, hogy te voltál.” Felszereltek egy riasztót az eset után. Azt hiszem, kihívták a rendőrséget, de nem adtak ki körözést. Biztos vagyok benne, hogy inkább el akarták kerülni a hírverést.

Ekkor voltam utoljára ilyen éles helyzetben, leszámítva, amikor feltörtem pár kriptát.

Lát változást az emberek nekrofíliához való hozzáállásában?

Igen, észrevettem ilyet. Szinte divathóbort lett belőle. Nem is igazán nekrofilek ők, inkább pszeudo-nekrofilnek nevezném őket. Mint valami halálkultusz. De valószínűleg sok olyan ember van, aki tenne ilyesmit, ha adódna rá alkalma.

Tehát lehet, hogy sok nekrofil létezik, akik fórum híján nem tudnak egymás létezéséről.

Igen, itt van például Leilah [Wandell] csoportja [Nekrofil Kutatás és Felvilágosítás Amerikai Társasága].  Erről próbálnak információkat gyűjteni.

Nyomasztó lehet, mikor az emberek olyanokat mondanak, hogy „Meg kell téged gyógyítanunk” vagy „olyannak kellene lenned, mint nekünk.”

Az bizony. Olyasmiken gondolkodtam, hogy „Ez nem normális. Miért nem lehetek olyan, mint a többi ember? Miért nem illik tökéletesen rám mindkét cipő egy párból?” Megvolt a saját pokoljárásom, és végre elfogadtam magam olyannak amilyen vagyok. Ilyen az én természetem, és akár élvezhetném is.  Nyomorult érzés, amikor olyan akarok lenni, amilyen nem vagyok. Ráadásul sok olyan ember van, aki annak ellenére ítélkezik fölöttem, hogy nálam is rosszabb dolgokat tett, vagy éppen ugyanúgy a társadalom számára megkérdőjelezhetőeket. Volt egy meleg barátom, aki mikor kiderült, hogy nekrofil vagyok, azt mondta „Ezért pokolra fogsz kerülni!”.  1979-ben mikor próbaidőn voltam az egyik feltétel az volt, hogy járjak terápiára. Nagyon kedves szociális munkást kaptam. Igazán jófej volt, sosem ítélkezett fölöttem.  Minél többet beszélgettem ezekkel az emberekkel, annál jobban úgy éreztem, hogy a nekrofília a részem. A problémám az volt, hogy képtelen voltam ezt elfogadni. Más emberek normái szerint próbáltam élni az életem. Elfogadni pedig maga volt a béke. Ezek az emberek, akik megpróbáltak megváltoztatni csak azt érték el, hogy közelebb kerültem az érzéseimhez. Általában a terápiáról jövet beugrottam egy ravatalozóba. Úgyhogy emberek, ez nem jött be!

Jim Morton

Apocalypse Culture / Adam Parfrey

ScapeGoat

-

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: