Az orosz alvásmegvonás-kísérlet – creepypasta

A második világháború befejeztével kialakult egy dipólusú világrend és vele a korszak, amit hidegháborúnak nevezünk. A résztvevő felek bármire képesek voltak, amivel nem csak az orvosi etika határait lépték túl, de akár a józan észét is, hogy akár egy hajszálnyi előnyre tegyenek szert ellenfeleikkel szemben.  A most következő talán csak egy rémtörténet, de ez nem jelenti azt, hogy a valóságban nem történhettek meg olyan esetek, amik felvennék vele a versenyt.

Az orosz alvásmegvonás-kísérlet

/ The russian sleep experiment /

A kései negyvenes években szovjet kutatók öt emberen akarták tesztelni egy gáz alapú kísérleti fázisban lévő stimuláns hatását. A kísérlet egy légmentesen zárt helyiségben folyt, ahol folyamatosan figyelték a helyiségben uralkodó oxigéntelítettséget, mivel a kísérleti szer magas koncentrációban toxikus volt. Az alanyok megfigyelésére tizenkét centiméter vastag biztonsági üveggel ellátott kémlelőablakok és zárt láncú kamerahálózat lett kialakítva, beszélgetéseiket az elhelyezett mikrofonok elektronikusan rögzítették. A szoba berendezéséhez tartozott még pár könyv, összecsukható ágyak ágynemű nélkül, folyóvíz és illemhely és harminc napra elég tartós élelmiszer öt fő számára.

A tesztalanyokat azok közül a politikai foglyok közül választották ki, akiket még a második világháború alatt bélyegeztek az állam ellenségének.

Az első öt nap viszonylag eseménytelenül telt, az alanyok nem panaszkodtak, mivel vigasztalta őket a tudat, hogy a harminc alvás nélküli napra tervezett kísérlet végén szabadon távozhatnak otthonaikba (ez természetesen nem volt igaz). Beszélgetéseiket és minden tevékenységüket folyamatosan megfigyelték. Bejegyzésre került, hogy a párbeszédekben egyre inkább előtérbe kerültek a múltban átélt traumatikus élményeik,  a hangnemük ezáltal egyre inkább sötétebbé vált a negyedik nap végére.

Öt nap után egyre többet kezdtek panaszkodni a körülményekre és történésekre, amik aztán ide jutatták őket, ezenfelül súlyos paranoia tüneteit kezdték mutatni. Nem álltak többé szóba egymással, ehelyett a mikrofonba és a tükörrel fedett megfigyelőablakoknak kezdtek suttogni. Különös módon mindegyikük úgy érezte, képes elnyerni a kísérlet vezetőinek jóindulatát azzal, hogy elárulják elvtársaikat, a kísérletben részt vevő többi foglyot. A kutatók először ezt a gáz melléhatásának gondolták.

Kilenc nap múlva egyikük üvölteni kezdett. Fel-alá járkált a kamrában miközben üvöltött, ahogyan a torkán kifért egészen három óra hosszan. Ezután is próbálta folytatni, de csak alkalomszerűen előforduló nyüszítésszerű hangot volt képes produkálni. A megfigyelők számára egyértelművé vált hogy elszakadtak a hangszálai. A legmeglepőbb ebben az epizódban az volt, ahogyan a többi fogoly reagált rá, azaz ahogyan nem reagáltak rá.  Tovább suttogtak a mikrofonjaikba zavartalanul, egészen addig, ameddig a második alany is üvölteni kezdett. A nem üvöltő foglyok közül kettő lapokat kezdett el kitépni a könyvekből, majd a saját ürülékükkel bekenve azokat nyugodt mozdulatokkal eltakarták a megfigyelőnyílásokat. Ekkor a sikoltozás hirtelen abbamaradt.

Ugyanígy befejezték a mikrofonokba suttogást is.

Újabb három nap telt el. A kutatók óránként ellenőrizték a mikrofonokat, hogy meggyőződjenek a működésükről, mivel lehetetlennek tűnt, hogy semmilyen zaj nem szűrődjön ki egy öt emberrel teli szobából. A kamra oxigénhasználata szerint mind az öt embernek életben kellett lennie. A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a szoba oxigénhasználata olyan magas éréket mutatott, amit öt ember komoly fizikai terhelés alatt produkál.  A tizennegyedik nap reggelén a kutatók olyan elhatározásra jutottak, ami ütközött a korábban lefektetett szabályokkal. A hangosbeszélőt használva próbáltak kapcsolatba lépni a bennlévőkkel, remélve, hogy sikerül valamilyen választ kiváltani az alanyokból. Akkorra már attól tartottak, hogy vagy halottak vagy mentálisan sérültek.

A bejelentés így hangzott: „Kinyitjuk a kamrát, hogy teszteljük a mikrofonokat. Lépjenek el az ajtótól és üljenek a földre, különben tüzet nyitunk önökre. Az együttműködésért cserébe egyiküket azonnali hatállyal szabadon engedjük.”

Legnagyobb megdöbbenésükre egy nyugodt hangú mondat hangzott válaszképpen a tesztkamrából: „Mi már nem akarunk szabadok lenni”

Vita alakult ki a tudósok és a kísérletet finanszírozó katonaság között. Mivel nem tudtak semmilyen más választ kicsikarni bentről, így az a döntés született, hogy a kamrát a tizenötödik napon éjfélkor fel kell nyitni.

via: hurriyet.com.tr

Ahogy a stimulánst kiszivattyúzták a kamra légteréből, és elkezdték feltölteni friss levegővel, a mikrofonokból elégedetlen hangok kezdtek hallatszani.  Három különböző hang kezdett egyszerre könyörögni, hogy nyissák meg újra a gázt, olyan keservesen, ahogyan az ember a szerettei életéért rimánkodik. Addig soha nem tapasztalt hangon sikoltoztak, ahogyan azt a katonák is tették miután a szemük elé tárult a benti látvány. Az ötből négy alany még életben volt, bár kétlem, hogy azt az állapotot, amiben találták őket bárki képes lenne fenntartások nélkül életnek nevezni.

Az előző ötnapi élelmiszeradaghoz hozzá sem nyúltak. A halott fogoly combjából és mellkasából kitépett húscafatokkal tömték el a szoba közepén lévő lefolyót, így a padlón tíz centiméter magasan állt a víz. A padlón összegyűlt vízben lévő vérkoncentráció a soha nem lett pontosan meghatározva. Mind a négy „túlélő” testéből darabokban hiányzott a hús és a bőr. A sebek roncsolódásából és abból, hogy az ujjak végén láthatóvá váltak a csontok a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a sérüléseket puszta kézzel követték el nem pedig fogakkal, ahogyan azt korábban feltételezték.   A sebek elhelyezkedésének mélyrehatóbb vizsgálatából kiderült, hogy a túlnyomó többségük öncsonkítás eredménye.

 A hasi szerveket egészen a bordák kezdetéig mind a négy kísérleti alanynál eltávolították. A szív, tüdők és a rekeszizom érintetlen maradt, de a bőr és a bordaközi izmok nagy százaléka ki lett tépve, így a bordák közötti részen láthatóvá vált a tüdő. Az erek és szervek sértetlenek maradtak, de  a helyükről eltávolítva a padlón hevertek az alanyok kizsigerelt, de még életjeleket mutató teste körül.  Mind a négyük emésztőrendszere működni látszott. Gyorsan egyértelművé vált, hogy a saját kitépett húsukat fogyasztották napok óta.

A kutatóközponban szolgálatot teljesítő katonák nagyrésze az orosz különleges erők tagja volt, de sokan így is megtagadták, hogy visszatérjenek a kamrába kiemelni az alanyokat, akik továbbra is folyamatosan üvöltöttek, hogy hagyják őket a kamrában és nyissák meg újra a gázt, nehogy elaludjanak.

Mindenki legnagyobb megdöbbenésére a tesztalanyok elkeseredett küzdelembe kezdtek, hogy ne kelljen elhagyniuk a szobát. Egy orosz katona a helyszínen életét vesztette, amikor feltépték a torkát, egy másik halálos sebeket kapott, mikor heréi leszakadtak és combartériája megsérült az egyik alany fogától. Az osztagból később még öten vesztették életüket amennyiben hozzászámoljuk az eset után pár héttel bekövetkezett öngyilkosságokat.

Az incidens során a négy életben maradt alany egyikének lépe felszakadt és majdnem azonnal el is vérzett. A helyszínen tartózkodó orvosok szedálni akarták, de ez elehetetlennek bizonyult. Az embereknél szokásos morfiumadag tízszeresét injekciózták bele, de még mindig sarokba szorított vadként küzdött és eltörte a kezelő orvos kezét és több bordáját. A szívét még a kivérzés után két perccel is verni látták, amikor az érrendszerében már több volt a levegő, mint a vér. A szív leállása után három percig tovább üvöltött és csapkodott, ahogyan próbált mindenkit a közelében megtámadni. Közben csak egy szót ismételgetett „MÉG” egyre inkább elhaló hangon, míg végre elcsendesedett.

 A túlélő három kísérleti alanyt hordágyhoz rögzítették, és átszállítottak az orvosi részlegbe, ezek közül kettő, akinek még megmaradtak a hangszálai, folyamatosan a gázért könyörögtek, hogy továbbra is ébren maradhassanak.

via: politicalhotwire.com

Hármuk közül a legrosszabb állapotban lévőt az intézmény egyetlen műtőjébe vitték. A műtétre való felkészülés folyamatában – amiben vissza akarták helyezni a belső szerveket a helyükre – fény derült rá, hogy a szervezete erősen ellenáll az operáció előtt beadott nyugtatóknak. Elszántan próbált megszabadulni béklyóitól, amikor altatógázt adtak neki. Képes volt letépni a tíz centiméter széles bőrszíjat egyik csuklójáról, mialatt egy kilencven kilós katona próbálta lefogni. A normálisnál kicsit több altatóra volt szükség hogy szemei lecsukódjanak, de azután a szíve is megállt.   A boncolás kimutatta, hogy az műtőasztalon elhalálozott alany vérének oxigénszintje háromszorosa volt a normális értéknek. A csontjain meglévő izmok erősen roncsolódtak és kilenc csontja tört el a műtét előtti altatás elleni küzdelmében. Többségük saját megfeszített izmainak erejétől.

A második az a túlélő volt az ötfős csoportból, aki üvölteni kezdett. A hangszálai összeroncsolódtak, így képtelen volt tiltakozni, vagy könyörögni a sebészi beavatkozás ellen, az egyetlen dolog, amivel képes volt jelezni, az az erőszakos fejrázás volt, amibe akkor kezdett, amikor a közelébe került az altatógázt adagoló maszk.  Viszont egyetértően bólintott, amikor valaki azt tanácsolta, próbálják meg a beavatkozást altatás nélkül. Ezen kívül semmilyen reakciót nem mutatott a hatórás operáció alatt, miközben a belső szerveit visszahelyezték a hasüregében és a még meglévő bőrszövetekkel próbálták befedni a nyílást.  A műtétet végző sebész többször kijelentette, hogy orvosilag lehetetlen hogy a páciens még életben legyen.  Egy a beavatkozásnál asszisztáló halálra rémült nővér beszámolója alapján látta, hogy műtét alatt a páciens többször mosolyog, akárhányszor találkozott a tekintetük.

A műtét végén az alany a sebészre nézett, és hangosan zihálni kezdett, mintha azért küzdene, hogy mondhasson valamit. Mivel a visszajelzés akár kulcsfontosságú is lehet egy ilyen helyzetben, kapott egy tollat és egy darab papírt, hogy leírhassa mondanivalóját. Csak annyit írt le: „VAGDOSSATOK TOVÁBB”

A maradék két kísérleti alany is a sebészetre került, de ők már altatás nélkül. Mindössze egy erős izomlazítót fecskendeztek beléjük az operáció idejére, mivel az operáló sebész lehetetlennek ítélte a műtétet a két alany folyamatos nevetése miatt. A lebénult alanyok csak a szemükkel tudták követni a résztvevő kutatókat. A szervezetük abnomálisan rövid idő alatt küzdötte le a bénulást, az alanyok pedig megpróbáltak kiszabadulni a szíjakból.  Amint újra képessé váltak a beszédre, ismét a stimuláns gázért kezdetek könyörögni. A kutatók feltették nekik a kérdéseiket arról, hogy miért okoztak maguknak sérülést, tépték ki a saját zsigereiket, és miért akarják újra a gázt.

Egyetlen egy választ kaptak: „Ébren kell maradnom”

Mindhárom alany kötelékeit megerősítették és visszaszállították őket a kamrába, ameddig döntésre jutnak abban, hogy mi történjen velük ezután. A kutatók vállalván, hogy szembenéznek katonai támogatóik haragjával a meghiúsult célok miatt, a túlélő alanyok eutanáziáját tanácsolták. A vezető tiszt, egy volt KGBs ehelyett úgy döntött, nyissák meg újra a gázt, hogy láthassák, mi történik. A kutatók hevesen tiltakoztak ez ellen, de véleményüket nem vették figyelembe.

A kísérlet folytatásaképpen felkészültek a kamra újbóli lezárására: az alanyokat EEG monitorokra kapcsolták kötelékeitek pedig kipárnázták, hogy alkalmasak legyenek a hosszabb távú fogva tartásra. Mindenki megdöbbenésére mindhárom alany befejezte a küzdelmet abban a pillanatban amint megérezték, hogy a gáz újra visszaszivárog a helyiségbe.  Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy minden erőfeszítésük arra irányult, hogy továbbra is ébren maradhassanak. Az egyik alany, aki még képes volt a beszédre folyamatosan hangosan motyogott, a néma alany minden erejével megfeszítette lábaival a bőrszíjakat, először a balt majd a jobbat majd újra a balt, mintha valamire koncentrálna. Az utolsó alany a párnán pihentette fejét és gyors egymásutánban pislogott. Az EEG monitort vizsgáló kutatók meglepetten figyelték az agyhullámait, amik többnyire normálisak voltak, de néha érthetetlen módon a görbe kisimult, mintha egymás után többször beállt volna az agyhalál, majd minden visszatért a normálisra.   Mivel a tudósok mindnyájan a gépből előkúszó papírszalagokra figyeltek egyedül egy nővér vette észre, hogy amint a szemei lecsukódnak a feje ezzel egy időben a párnára hullik. Ekkor az agyhullámai azonnal mélyalvást mutattak, majd a görbe utoljára kiegyenesedett a szíve pedig ezzel egy időben megállt.

Az utolsó beszédre képes alany üvölteni kezdett hogy zárják be azonnal. Agyhullámaiban fellépő egyenes szakaszok hasonlóságot mutattak az előzőleg elhalálozott alanyéval. A parancsnok kiadta az utasítást, hogy zárják be a kamrát a bent lévő két alannyal és három kutatóval együtt. A fent említett kutatók közül az egyik elővette fegyverét és fejbe lőtte a parancsnokot, majd fegyverét a néma alany ellen fordította és őt is agyonlőtte.

via: historiasquetedejanloco.blogspot.com

Ezután fegyverét az utolsó alanyra irányította, aki továbbra is az ágyhoz volt rögzítve miközben kutató- és orvosi személyzet többi tagja kimenekült a szobából. „Engem nem zárnak össze ezekkel a valamikkel!” Aztán ráüvöltött az utolsó alanyra: „MIK VAGYTOK TI?” „Tudnom kell!”

Az alany elmosolyodott.

„Hogy feledhetted el ilyen könnyen? „–válaszolta az alany. „Mi vagyunk ti” – mondta.  „Mi vagyunk a bennetek megbúvó őrület, ami az alkalmat lesi, hogy kitörhessen állati agyatok legmélyéről. Mi vagyunk azok, ami alól a takaró alá menekültök minden áldott éjszaka. Mi vagyunk, amit megbéklyózva és csendre kárhoztatva magatok mögött hagytok, mikor elmenekültök, az éjjeli mennyországotokba ahová már nem tehetjük be a lábunkat.„

A kutató megállt, aztán a fogoly fejére célzott és lőtt. Az EEG görbéje kisimult az alany száját pedig utoljára ezek az erőtlen szavak hagyták el: „Olyan….közel….a szabadság”

The russian sleep experiment / Holly Ice

http://creepypasta.wikia.com

 

ScapeGoat

-

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: