A vég nélküli ház

Ma egy félelmetes történetet hoztunk, amely igazán népszerű az internetes közösség körében. A vég nélküli ház története ismert creepypasta sztori. Az eredeti történet angol nyelven megtalálható a creepypasta.wikia.com oldalon!

Talán kezdjük azzal, hogy Peter Terry heroinfüggő volt.
Barátok voltunk a főiskolán, és később is, miután lediplomáztam. Gondolom, észrevetted, hogy egyes számban említettem a diplomázást. Ez azért van, mert Peter két év után kibukott a suliból. Ezután én is kiköltöztem a kollégiumból, és egy kis lakást béreltem. Nem találkoztam Peterrel sokszor. Beszélgetünk online, de néha olyan is előfordult, hogy hetekre eltűnt az internetről. Nem aggódtam érte. Eléggé nem törődöm fickó volt, és drogfüggő is. Egyik nap azonban megláttam, hogy bejelentkezik. Még mielőtt kezdeményeztem volna a beszélgetést, rám írt:

– David, beszélnünk kell!
Ekkor mesélt nekem először a vég nélküli házról. Azért kapta meg ezt a nevet, mert soha, senki sem találta meg a kijáratát. A szabályok egészen egyszerűek és klisések voltak: érd el az utolsó szobát, és kapsz 500 dollárt. Összesen kilenc szoba volt. A ház külvárosban helyezkedett el, pár kilométerre a lakásomtól. Kiderült, hogy Peter is kipróbálta a játékot, és el is bukott. Akkoriban is drogozott, és sejtettem, hogy ez nem hozta ki belőle a legjobbat, ezért nem is hittem el neki igazán, amikor azt mondta, hogy a házban furcsa események történtek. Azt válaszoltam neki, hogy én magam is megnézem a házat, hiába győzködött arról, hogy ne menjek. Kíváncsi lettem.

hqdefault

Ahogy megérkeztem, azonnal észrevettem egy furcsaságot az épület közelében. Láttál már valaha olyasmit, aminek egyáltalán nem kellett volna félelmetesnek lennie mégis rád hozta a frászt? Sétáltam a ház felé, és egyre rosszabbul éreztem magam.
A szívem csak akkor lassult le, amikor benyitottam az ajtón. A szoba egy teljesen normális hotelszobának tetszett, amelyet Halloween díszlettel dekoráltak ki. Egy feliratot helyeztek el: “Első szoba, erre! Nyolc másik követi. Érd el a végét, és nyersz.” Magamban kuncogtam, majd benyitottam az első ajtón.
Az első rész szinte röhejes volt. A Halloween dekoráció a legolcsóbb boltból származott: lepedőkből szellemek és zombik. A végén volt a kijárat. Elmentem egy műanyag pók mellett, majd beléptem a második szobába.
Ott köd fogadott, amelyet egy gép szolgáltatott. Egy denevér lógott a plafonról és körbe-körbe repült. Félelmetes! A borzongató zenét szintén valami nagyon olcsó boltból szerezhették. Átléptem néhány játék patkányon, majd a következő részbe haladtam.
Ahogy elértem a kilincset, a szívem megdobbant. Nem akartam kinyitni az ajtót. A rettegés annyira elfogott, hogy szinte képtelen voltam gondolkozni. A logikus elmémnek kellett pár perc, hogy felül kerekedjen a borzalmas érzésen, és beléptem a következő szobába.
A harmadik szobában kezdett minden megváltozott. A felszínen teljesen normális helyiségnek tűnt. Egy szék volt a szoba közepén. Egyetlen lámpa szolgáltatta a szegényes fényt, amely árnyékokat vetített a padlóra és a falakra. A probléma az árnyékokkal volt.
Azonnal megrémültem, ahogy beléptem. Az első pillanattól tudtam, hogy valami nem stimmel. Vissza akartam fordulni, de az ajtó, amin beléptem, bezáródott.
Ez elgondolkoztatott. Valaki bezárja utánam az ajtókat, amelyeken átjöttem? Lehetetlen, hiszen nem hallottam senkit. Vagy egy mechanikus zár automatikusan becsukja őket? Talán. Túl rémült voltam ahhoz, hogy képes legyek gondolkozni. Ahogy visszafordultam a szobába, az árnyékok eltűntek. Lassan sétálni kezdtem. Jobban éreztem magam, ahogy elértem a szoba közepére. Lenéztem a lábamra, majd megláttam.
Vagy mégse láttam. Az árnyékom nem volt ott.  Olyan gyorsan rohantam a másik ajtóhoz, amilyen gyorsan csak lehetett.

Noend
A negyedik szoba volt a legborzalmasabb. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, az összes fény eltűnt. Csak álltam ott a sötétség közepén, és képtelen voltam megmozdulni. Addig sohasem féltem a sötétben, azonban akkor borzalmasan rettegtem. A látásom cserbenhagyott. A kezemet az arcom előtt tartottam Nem hallottam semmit, csak a halott ürességet. A saját légzésem sem létezett többé, csak a saját szívverésemet éreztem. Nem láttam a következő ajtót. Nem is voltam biztos abban, hogy létezik másik. A csendet egy halk hümmögés törte meg.
Éreztem valamit a hátam mögött. Megpördültem a tengelyem körül, de az orromig se láttam. De tudtam, hogy valami van mögöttem. A hümmögés egyre hangosabb lett és közelebb férkőzött hozzám. Egyet hátraléptem. Sohasem éreztem ehhez hasonló félelmet. Nem is attól rettegtem, hogy meg fogok halni, inkább mástól, valami megmagyarázhatatlantól remegtem. Aztán a fény egy pillanatra kigyúlt, és megláttam.
A semmit. Semmi sem volt ott. De a szoba újra a sötétségbe süppedt, a hümmögés hirtelen sikollyá változott. Én is ordítani kezdtem, hogy ne halljam a másik sikolyt. Futásnak eredtem, majd megragadtam a kilincset, és beléptem az ötödik szobába.Mielőtt leírnám az ötödik szobát, meg kell értened valamit. Én nem voltam drogos. Sohasem használtam semmilyen szert, teljesen tiszta fejjel léptem be a házba.
A következő szoba első pillantásra nem rémített meg, inkább meglepett. Fák nőttek odabent, és a fejem felé magasodtak. A plafon magasabban volt, mint a többi helyiségben. Ez volt a legnagyobb szoba a házban. Nem is láttam a következő ajtót onnan, ahol álltam. A fák eltakarták előlem a látványt.
Ekkor úgy gondoltam, hogy ez a szoba egy mennyország az előzőhöz képest. De később rájöttem, hogy nagyot tévedtem. Ahogy beljebb haladtam, erdei hangokra lettem figyelmes. Bogarak és madarak neszezése ütötte meg a fülemet. Hallottam őket, azonban egyet sem láttam. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy milyen hatalmas is lehet ez a ház. Amikor beléptem, akkor teljesen átlagos méretűnek tűnt. Hihetetlen volt, hogy szinte egy teljes erdő lapuljon odabent. Nem láttam a falakat sem. A padló azonban épp olyan volt, mint a többi helyiségben.
Tovább haladtam. Reméltem, hogy hamarosan meglátom az ajtót. Azonban pár perc séta után sem történt semmi, csak egy szúnyog ült rá a karomra. Elhessegettem, majd tovább haladtam. Egy másodperccel később tíz másik fészkelt rá a bőrömre. Próbáltam őket elűzni a karommal, de egyre csak szálltak felém. Ahogy lenéztem, egyszerre mind eltűnt. Nem láttam őket, de éreztem, ahogy másznak rajtam. Hallottam a zümmögést és éreztem a csípéseket. A padlóra esve próbáltam elhessegetni őket magamról.
Mászni kezdtem. Fogalmam sem volt, hogy merre haladok. Nem láttam a kijáratot. A bőröm fájt a fantombogarak csípéseitől. Megragadtam a legközelebbi fát, és felhúztam magam. Önkívületben csapkodtam a testem. Megpróbáltam futni, de képtelen voltam, teljesen kimerültem. Lassú léptekkel haladtam az ajtó felé, a fákat használva mankóként.
Már közel jártam, amikor meghallottam újra a hümmögést. A másik szobából jött, de sokkal mélyebb volt. Szinte a testem belsejében éreztem. Amikor kezemet a kilincsre helyeztem, akkor a bogarak letisztultak a testemről. Csak álltam ott, a fejemet az ajtónak nyomtam. A hümmögéstől szinte a gondolataimat se hallottam. Nem tehettem mást: tovább kellett haladnom. A hatodik szoba következett. A hatodik szoba maga volt a pokol.
Becsuktam az ajtót magam mögött. Becsuktam a szememet, a fülem lüktetett. A hümmögés körbeölelt, ahogy elengedtem az ajtót, a hang megszűnt. Teljesen ledöbbenve néztem körbe. A szoba teljesen úgy nézett ki, mint a harmadik. Ugyanaz a lámpa, ugyanaz a szék. A különbség az volt, hogy sem kijárat, sem bejárat nem volt helyiségben. Úgy éreztem, megőrülök. Nem ordítottam, egyetlen hang sem jött ki a torkomon.
Egy fal tornyosult előttem. Kaparásztam arrafelé, ahol a kilincsnek kellett volna lennie. Halkan a térdeimre estem. Az ajtó ott van, ott kellett lennie. Tudtam, hogy át kell jutnom a falon.
-Jól vagy?
Felugrottam a földről, és a falnak dőlve megfordultam. Később megbántam a cselekedetemet. Egy kislány állt mögöttem. Fehér ruhát viselt, amely egészen a bokáig ért. Hosszú, szőke haja volt, fehér bőre és kék szeme. A legfélelmetesebb dolog, amit valaha láttam, de nem csak őt észleltem. Egy férfi volt mögötte, nagyobb volt, mint egy átlagos ember és az egész testét szőr fedte. A kislánnyal mintha egységet alkottak volna. Nem tudom pontosan megmagyarázni, de mintha egyben láttam volna őket. Ugyanott álltak a szobában, de mintha két különböző dimenzióban lettek volna. Sohasem rettegtem még ennyire. 
– David, hallgatnod kellett volna rám.
Mintha a hang az elmémbe hatolt volna.  Nem tudtam mit tehetnék, úgy éreztem, megőrülök. Azt hittem, elájulok, de a szoba ezt sem engedte. A ház játékot játszott velem. Megjelentek a második szoba játékpatkányai előttem. Ki akartam jutni a házból, és élni. Soha többé nem gondolni erre a helyre. Tudtam, hogy ez a szoba maga a pokol, de nem találtam a kijáratot. A kezemet a padlóra helyeztem, és újra a falra néztem.
Olyat láttam, amit képtelen voltam elhinni. A furcsa alak a hátamon volt, és ismételgette, hogy nem kellett volna eljönnöm. Éreztem a leheletét a nyakamon, de nem akartam megfordulni. Egy nagy téglalapot véstek bele a padlóba, amelynek közepén egy horpadást láttam. A szemem előtt egy nagy hetes formálódott. Megtaláltam a hetes szoba bejáratát.
Fogalmam sincs, hogy csináltam, de megalkottam az ajtót. A hetes szoba közel volt, de a démon pontosan mögöttem helyezkedett el, de valamilyen oknál fogva nem érhetett el hozzám. A démon közben a fülembe ordította, hogy sohase fogok kijutni innen.
Összeszorítottam a szememet, ordítani kezdtem, és a démon eltűnt. A csend maradt csak körülöttem. Ugyanoda kerültem, ahol elkezdtem. Megláttam a teljesen normális ajtót, amin a hetes szám volt. Az egész testem remegett. Egy kis idő múlva megragadtam a kilincset. Rettegtem, mit rejt magában a következő szoba.

20090227001613_2008-08-17_0542-1-
Teljesen legyengültem léptem be a hetes szobába. Az ajtó bezáródott mögöttem, amikor rájöttem, hogy kijutottam. Teljesen kijutottam. A térdeimre borulva sírni akartam, de képtelen voltam. Kiértem a pokolból, nem érdekelt az ígért díj. Megfordultam, és megláttam az ajtót, amin beléptem. Az autómhoz sétáltam, és hazafelé tartva arra gondoltam, hogy milyen jól esne egy forró zuhany.
Ahogy leparkoltam a házam előtt, az öröm lassan elpárolgott. Helyette a félelem kezdett építkezni a lelkemben. Az ajtóig sétáltam, majd azonnal bementem a szobámba. Az ágyamon a macskám, Baskerville feküdt. Azonnal meg akartam simogatni, de rám fújt, és megkarmolta a karomat. Először ledöbbentem, majd mégis elindultam, hogy lezuhanyozzak. 
A zuhany után azonban a konyhába vettem az irányt, de ahogy lementem a lépcsőn, akkor olyat láttam, amely örökre a gondolataimba égett. A szüleim vérbe fagyva hevertek a padlón. A végtagjaikat levágták, és a testük mellé helyezték. A legrosszabb azonban mosolygós arckifejezésük volt. Hányni kezdtem, fogalmam sem volt arról, hogy mi történt. Aztán megláttam egy ajtót, amit sohasem azelőtt. A nyolcas szám kirajzolódott előttem. 
Továbbra is házban voltam. Tudtam, hogy tovább kell haladnom, de abban a pillanatban feladtam. A lábam a földbe gyökerezett, újra hányni kezdtem, majd összeomlottam. A hümmögés visszatért, hangosabban, mint bármikor azelőtt. Ez vett rá arra, hogy továbbmenjek. 
Lassan sétálni kezdtem, egyre közelebb kerülve a testekhez és az ajtóhoz. Az arcuk folyamatosan engem bámult, tekintetük követte a mozgásomat. A levágott karok utánam kaptak, így rohanni kezdtem. Azonnal kirántottam a nyolcadik szoba ajtaját. 

hqdefault (1)
Végeztem. Ezek után úgy sejtettem, hogy a Ház semmilyen újjal nem tud előhozakodni, amit ne éltem volna át. Azonban újfent lebecsültem a képességeit. Sajnos minden rosszabb lett a nyolcadik szobában. 
Még mindig nem hiszem el, amivel odabent találkoztam. A szoba újfent a másolata volt a harmadiknak és a hatodiknak, azonban a székben én ültem. Nem valaki, aki hasonlított rám, hanem pontosan én. David Williams. Közelebb sétáltam. Ahogy felnézett, észrevettem a könnyeket a szemében. 
-Kérlek, ne bánts! Kérlek…ne csináld!
-Mit? – kérdeztem. – Ki vagy te? Nem foglak bántani!
– De fogsz – egyre hangosabban sírt – Bántani fogsz.
Elkezdett a székben ringatózni előre és hátra. Elég szánalmas látványt nyújtott. 
– Ki vagy te? 
Csak pár méterrel voltam távolabb a hasonmásomtól. Nem féltem, de furcsán éreztem magam. 
– Bántani fogsz, hogyha ki akarsz kerülni, akkor bántanod kell engem. 
– Miért mondod ezt? Nyugodj meg, jó? Megpróbálom kitalálni…
Aztán megláttam. A másik David ugyanazokat a ruhákat viselte, mint én, de volt egy vörös folt az ingen, amelyre a kilences számot írták. 
– Bántani fogsz, bántani fogsz…Kérlek, ne bánts!
Képtelen voltam levenni a szememet a mellkasán található számról. Pontosan tudtam, mi az. 
-David? – kérdeztem. 
– Bántani fogsz. Bántani fogsz – folytatta a sírást.
Megláttam a hasonmásom alatti széken egy kést, amelyre a következőket írták : “Davidnek az Üzemeltetőktől”. A másik David tovább sírt. Nehezen dolgoztam fel a történéseket. Elgondolkoztam a barátom történetén, és azon, hogy ő valaha eljutott-e ilyen messzire. Kivettem a kést a szék alól, mire a másik David azonnal elhallgatott. 
– Mit csinálsz? 
Megragadtam a kést a kezemben. 
– Ki fogok innen jutni – válaszoltam. 
David továbbra is a széken ült, de mintha teljesen megnyugodott volna. Fogalmam sem volt, hogy rám ugrik, vagy hangosan elkezd nevetni. Lassan felemelkedett a székből, hogy szembenézzen velem. Erősebben szorítottam a kést. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok. 
– Most – a hangja kissé mélyebb volt az enyémnél – Bántani foglak. Bántani foglak és itt foglak tartani. 
Nem válaszoltam, inkább cselekedtem. A hümmögés visszatért a távolban, mélyen belül éreztem a testemen. Lesújtottam a késsel, amely azonnal belemélyedt a mellkasomba. Sötétség ereszkedett a szobára, és úgy éreztem, zuhanni kezdek.
A sötétség teljes mértékben körbeölelt. Egy idő után már abban sem voltam biztos, hogy tényleg zuhanok-e. Kemény szomorúság telepedett rám, elveszettnek éreztem magam. A szüleim halott arcát láttam magam előtt. Tudtam, hogy semmi sem igazi, de a szomorúság csak mélyült. Az utolsó szoba az volt, amit vártam: a vég. A vég nélküli ház végére értem. Abban a percben feladtam. A hümmögés sem tartott a valóságban. 
Elveszítettem az érzékeimet, nem találtam önmagamat, nem hallottam semmit. Ez volt a pokol. Aztán történt valami. A fény visszatért, megláttam az alagút végén. Lassan sétálni kezdtem felé.
Egy ajtót rejtett a vége. Pár perc séta után ugyanott találtam magam, ahonnan elindultam: a vég nélküli ház fogadó helyiségében. Továbbra is üresnek éreztem magamnak. Körbenéztem a helyen, kerestem valamit, ami megváltozhatott. Az asztalon egy fehér boríték várt rám, amelyben egy kézzel írt levél fogadott.

David Williams,

Gratulálunk! Elértél a vég nélküli ház végébe. Kérlek fogadd el ezt a kis csekélységet az erőfeszítéseidért.

Szeretettel: 
Az Üzemeltetők

A levél mellett 100 dollár volt. Nem bírtam abbahagyni a nevetést. Úgy tűnt, mintha órákig nevettem volna. Még akkor is folytattam, amikor beültem az autóba, és hazavezettem. Röhögtem, amikor kinyitottam a bejárati ajtót. És tovább folytattam a nevetést, amikor megláttam, hogy belevésték a bejárati ajtóba a tízes számot. 

OctoberAir

Szaszkó Gabriella vagyok, online újságírással és kreatív írással foglalkozom. Gyerekkorom óta rajongok a történetek és az írás minden formájáért. A hátborzongató sztorik, paranormális és megmagyarázhatatlan jelenségek mindig is érdekeltek, ezért is alakult meg 2013-ban a Bizzarium. Ezen kívül regényeket és novellákat alkotok, további írásaimat a http://szaszkogabriella.com/ oldalon olvashatjátok.

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: