Szaszkó Gabriella – A szellemsebész

Mára hoztam egy novellát a saját tárházamból. Talán nem tudjátok, de én tevékenykedem a Bizzarium alapítójaként és főszerkesztőjeként a kezdetek óta. Eddig saját novellát nem mutattam nektek, de nekem is igazi szenvedélyem az írás és természetesen nem vetem meg a rémtörténeteket sem. További írásaimat a blogomon is figyelemmel követhetitek. Remélem, hogy kedvelni fogjátok A szellemsebész című novellámat, amely a Tales from The Blog versenyén harmadik helyezést ért el és szerepelt a novelláskötetükben is, amelyek innen letölthetőek és igazán élvezetes olvasmányok. Ráadásul az oldalon megtalálhatjátok a Bizzarium első novelláskötetét is, amelyhez nemsoká csatlakozik a második is!
Jó olvasást és borzongást kívánok a novellámhoz! 

A szellemsebész

Távol laktunk mindentől. Én voltam az a fiú, akinek előbb kellett felkelnie, hogy beérjen az iskolába és az, akinek mindig haza kellett kísérnie a húgát, mert nálunk a közvilágításnak is foghíja volt. A házunkba a vizet sem vezették be, ami télen jelentette a legnagyobb problémát.
Szívből utáltam ezt az évszakot. Fát kellett hasogatni a fűtéshez, törni a jeget a befagyott vödörből a hátsó kertben, miközben már négykor sötétedett. Ilyenkor a távoli domboldal és az erdő is megtelt valami végeláthatatlan, rideg esszenciával.
Minden felkelés után rétegesen felöltöztem, és a házi kút felé vettem az irányt. Ki kellett engednem a csapból a jeges vizet, hogy családtagjaimnak legyen mivel mosakodnia. Emellett a hasogatott fát is be kellett vinnem, hogy azonnal meglegyen a tűzrevaló. Novemberben már a csontomig hatolt a hideg, az összes testrészem sajgott a remegéstől, mintha félelmetesen magas lázzal küzdenék.
Akkor, tizenöt évesen az egyik téli reggelen szembesültem azzal a furcsa, fagyott jelenséggel, amit képtelen voltam megmagyarázni. Épp beemeltem a szürke, több literes vödröt a kerti csap alá, amikor megpillantottam a ködöt. Furcsán derengett a fagyott föld felett, szokatlanul sűrű volt, tejszerűen fehér. Egyetlen sávban helyezkedett el a fák alatt, törzsük felét sem érte fel. Pulzálva mozgott fel-le a fagyott talaj felett. Megbabonázott a látvány. Hosszú percekig figyelhettem, csak azt vettem észre, hogy megfájdultak az ujjaim a hidegtől.
Gyorsan elkaptam a tekintetemet, és megnyitottam a csapot. Valahol a tarkóm közepén rideg pillantást éreztem, mintha az a sűrű, pulzáló massza engem figyelt volna a távolból. Pedig senki sem volt a közelemben: csak én álltam a birtokunk szélén. Ide nem ért sem az autók zaja, sem pedig más emberek közelsége.
Hirtelen megráztam a fejemet, majd megragadtam a nehéz vödröt, hogy a lakásba cipeljem. Az érzés azonban kitörölhetetlen volt, mintha ezer szem tapadt volna rám a messzeségből.

  Ropogott a tűz a konyhai kemencében, amely előtt nagyapám ült kezét melengetve. Az ablakon alig lehetett kilátni a fagyott jégvirágoktól. Fanyar szaga volt a levegőnek, amit nagyapa hóillatnak nevezett. Miután betöltötte a kilencvenhármat, mintha eltávolodott volna a családtól. A kisebbik szobában lakott, de telente egész álló nap a konyhai kemence mellett ült. Nagyon keveset szólt hozzánk, legfőképp hozzám és a húgomhoz beszélt.
Aznap este csupán ketten maradtunk. Anya odakint hasogatta tűzifát, apa még dolgozott, húgom pedig a szobájában írta a leckét. Én krumplit pucoltam, miközben kiélveztem a tűz forrósságát. Reggel óta képtelen voltam felmelegedni, hiába volt az iskolában központi fűtés. Valahogy az a reggeli sűrű, vizslató köd nem hagyott nyugodni.
Bedobáltam a megpucolt krumplikat a vízzel teli vödörbe. A pattogó tűz és a süvítő szél szinte versengtek egymással, hogy melyik érje el hamarabb dobhártyámat. Fej-fej mellett haladtak egészen addig, amíg nagyapám megtörte a csendet.
– Jönnek.
Hirtelen fordítottam a tekintetemet nagypapa felé. Haja tökéletesen fehér volt, amivel kontrasztban állt szinte tökéletesen fekete bajusza. Lassan formálta a szavakat, miközben nézte a jégvirágos ablakot.
– Kik jönnek? – kérdeztem vissza.
Nagypapa hangosan, szaggatva sóhajtott fel, aztán rám pillantott. Sötétbarna szeme vizenyős volt, mintha éppen sírni készült volna.
– Hát azok, akik sohasem születtek meg.
Egyértelműen értelmetlenséget beszélt, ennek ellenére a jeges borzongás végigfutott a hátamon, egészen a karom összes szőrszáláig. Hiába ültem közvetlenül a tűz melege mellett, remegni kezdtem. Zavartan kaptam el a tekintetemet, hiszen nagypapa rideg pillantása nem akart ereszteni.
– Rosszabbak, mint azok, akik már éltek. Bosszúsabbak, hiszen sosem kaptak életet.
Nagypapám mondandója hangos köhögésbe fulladt, előkapta textilzsebkendőjét, belefújta az orrát, és visszafordult az ablak irányába. Éppen kezdett volna felengedni lelkem remegése, amikor hozzátette:
– A jeges ködben élnek. Összegyűlnek. Pont ilyenkor.
Ekkor lépett be az ajtón anyám, keze tele volt rőzsével. A zajra hirtelen ejtettem el a kést a krumplival együtt. A jeges szél belecsapott csupasz karomba, amitől lázas remegésbe kezdtem.
– Fiam, figyelhetnél jobban is! – mondta anyám, mire felvette a félig megpucolt krumplit a földről. A jeges rémület váratlanul illant el a szobából.
Csak néztem nagyapámat, aki akkorra visszasüppedt saját világába. Újra kifelé nézett az ablakon, figyelte a sűrű ködöt, mintha azzal bármit is meg lehetett volna előzni.

 

  Éjjel tágra nyílt szemmel feküdtem a szobámban. Húgom már órákkal azelőtt mélyen szuszogott mellettem, álma tökéletesen nyugodtnak tűnt, amit határozottan irigyeltem tőle. Én csak hallgattam a szelet, azt az igazi hasogató fuvallatot, mely a késő novemberi hóviharok ígéretével kelt életre a Földön. Egyetlen apró ablaka volt a szobának, de ebből olyan furcsa fényesség áradt, hogy megzavarta álmom ígéretét. Egyenesen fehér takarómra ömlött a rideg világosság. Tisztában voltam vele, hogy nincsen telihold, sem hótakaró, sem utcai világítás, ami indokolná jelenlétét. Az elterülő, kissé zöldes fénypászmától ösztönösen húztam el a lábamat, mintha bármilyen bántó szándéka lehetne.
Józan eszem arra utasított, hogy számoljak bárányokat. Fogalmam sincs, hány percig tartottam magam a kerítést átugráló állatkák megfigyeléséhez, amikor ki kellett kelnem az ágyból. A szél túl erősen süvített, és a fénypászma egyre közelebb kúszott a felsőtestemhez, amitől furcsa undor töltött el.
Kezemmel megdörzsöltem az arcomat, miközben a faliórára nézve azt számolgattam, hogy hány órám maradt még aludni. Szidtam magam, hogy elfecsérelek egy értékes éjszakát.
A szél hirtelen elhalt, csak a csend ült a szobában. Egyetlen zajként maradt a falióra ütemes tik-takja. Megnyugodhattam volna, hiszen újra béke töltötte el a lakosztályomat.
Valami azonban mégis furcsának tetszett. Kellemetlen hiányt éreztem a gyomromban, mintha csak a szél süvítése kellene a nyugodt alváshoz. Azonban nem ez hiányzott, hanem Dorothy ritmusos szuszogása a másik ágyból.
Oldalra pillantottam, de csak a fehér, gyűrött lepedővel találtam szembe magam. Suttogva, mégis keményen szólítgattam a húgomat. A válasz azonban nem akart eljönni.
Halkan lépdeltem ki a konyhába, nem akartam felébreszteni a szüleimet, ahogy elhaladtam a szobájuk mellett. Villanyt sem kapcsoltam, hiszen volt elég fény ahhoz, hogy beláthassam a konyha körvonalait. Meztelen talpam szinte sajgott a jéghideg konyhapadlótól, de én egyre csak Dorothyt szólongattam.
A pizsamámra kanyarítottam a meleg télikabátomat és meztelen lábamra is csizma került. Biztos voltam benne, hogy odakint lehet. Kimehetett a mellékhelyiségbe, hiszen a házban nem volt. Ettől függetlenül feszítő nyugtalanság fogott el, olyasféle, amely nem engedte, hogy megvárjam kishúgomat, amíg visszatér. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy odakint van.
Magamhoz vettem egy zseblámpát, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Álmos tagjaim szinte ordítottak a kinti fagyos levegő ellen, de én meneteltem tovább a zseblámpa fénye után, egészen a hátsó udvarba, ahol a sufni és a budi állt.
Amikor a ház mögé értem, megtorpantam. Lábam elgyengült, olyannyira, hogy majdnem cserbenhagyott.
A távolban a sűrű köd zöldesen derengett, fluoreszkált, olyan vastag volt, hogy képtelenségnek tűnt áthatolni rajta. A természeti jelenségeket kifordítva, műviként meredezett az erdő határában. Nagyapám jutott eszembe és a lelkek, akik a ködben élnek.
Hiába költözött mélységes rettegés a lelkembe, mégsem futottam el. Hirtelen kettéhasadt az eszem és a testem cselekedete. Lassan lépdeltem előre a ködben, miközben magamban tiltakoztam ellene. Rosszul voltam a zöldes sűrűségtől és a végeláthatatlan fagyosságtól. Legkevésbé sem akartam közelebb kerülni hozzá, de a lábam kegyetlenül vitt és vitt előre.
Ugyanoda telepedett, mint reggel. Azonban éjjelre valahogy erősebb lett, kegyetlenebb.  Az arcom és a kezem minden egyes szeglete lefagyott, mire beértem a ködbe. Nem tört magasabbra, csupán a derekamig lepett el, mintha méreg gázoltam volna. Hangokat hallottam, gyerekek suttogtak izgatott szavakat a fülembe, nevettek, viháncoltak. Azonban mégsem volt örömteli, sőt, kellemetlenül eltorzult minden hang, mire egyre bentebb értem.
A köd körbetáncolt, de már nem ölelte át a törzsemet. Hátrébb húzódott, be a fák közé, ahová tartozott. Azzal együtt a torz gyerekkacaj is elhalt a távolban. Egy tisztás közepén jártam, ahol megpillantottam egy lány alakját.
Dorothy teste két kisebb gyermek között lebegett, akik hangosan kacagtak az üres éjszakában. A húgom kábán feküdt a semmiben, egyik keze lelógott, mintha csak az ágyán aludna. Arca kellemetlenül sápadtnak tűnt a zöldesen derengő fényben.
Lábamat elmém a földbe gyökereztette.  Csak néztem a két, fehér kapucniba burkolt, copfos kislányt, ahogy a húgomat körbeölelik. Nem néztek rám, ezért még a lélegzetemet is visszafojtottam, hátha akkor eltűnhetek, felszívódhatok a föld mélyére.
Biztos voltam benne, hogy ez egy rémálom. Sok volt a fülledten jeges erdő, a lelkek, az elrabolt húgom. Nem lehetett valóság. Ettől azonban nem lettem bátrabb, mivel saját magamnak sem voltam képes bebeszélni ezt a hazugságot.
Bámultam a jelenetet, amikor megláttam, hogy az egyik kislány kezében fényes fém villan, amely orvosi szikére emlékeztetett, de azonnal eltűntette köpenye hosszú ujjában.
Lábam nem mozdult, de torkomat megköszörülve megszólítottam kiterített húgomat.
– Dorothy?
Láthatatlanságom gyorsan elillant. A két világos hajú kislány felém fordította tekintetét, darabosan mozogtak, és hiába pislogtam, a jeges széltől képtelen voltam kivenni az arcukat. A zöldes fénytől szemem könnyezni kezdett, így csak elmosódott, fehér foltokat láttam, amint villanásokban egyre közelebb léptek hozzám.
Hangosan nyöszörögni kezdtem, ahogy a két fehér doktor vizslatni kezdett. Alacsonyak voltak, de alaposak. Nem volt arcuk, de enélkül is benéztek testem minden egyes szegletébe, mélyen belenyúltak lelkembe, de aztán eltávolodtak.
Amikor otthagytak, szaggatott, mégis mély lélegzetvétel tört fel belőlem. Hangszálaim megengedték, hogy megszólaljak.
– Kik vagytok?
A két fehérköpenyes, kapucnis alak visszafordult felém. Egyetlen villanásra csupán, de torz hangjuk mégis betöltötte a dobhártyámat.
– Azok, akiket nem engedtek megszületni – mondta az egyik vékony, morbid hangon.
– Elhaltunk. Miatta – mutatott húgom felé a másik.
– De te nem tehetsz róla.
A két kis doktor megfogta egymás kezét, hogy újra visszatérjen húgom lebegő teste mellé. A zöldes villanásoktól újra könnyfátyolba borult a tekintem. Kutattam gyermekkori emlékeim között, és találtam is pár homályos elbeszélést kistestvérekről.
Akik sohasem születtek meg. Nem a húgom hibájából, nem a szüleim miatt, csak egyszerűen nem maradtak életben. Két lány volt, ekkor erről is megbizonyosodtam. Két démonian gonosz, torz lány.
A húgom fölé hajoltak, hogy az egyik újra megvillantsa a fémes szikét a zöldes párában. Ettől szívem vad vágtába fogott, mert álom ide vagy oda, Dorothy életét veszélyben éreztem. Vékony hangon megszólaltam.
– Mit akartok csinálni vele?
Csak az egyik lány fordult felém, sima arctalan képe gúnyos vidámságba torzult. Nála nem volt szike, de a másik kegyetlenül közelített Dorothyhoz.
– Csak egy apró műtét lesz, hogy megérezze, milyen is kiszorítani másokat az életből.
Sípolva szedtem a jeges levegőt, amitől a leheletem zöldesen tűnt fel a szám előtt.
– De ő nem akart titeket bántani! Sohasem. Nem tehet róla, hogy ő megszülethetett.
A szikés kislány nem nézett felém, de torz hangjával mégis megszólalt.
– Lehet, hogy nem tehet róla. De mi sem tehetünk róla, hogy itt vagyunk.
A másik lány hangosan nevetni kezdett, aztán húgom félig holt teste fölé hajolt a rideg erdőben, majd egy apró, szinte kedves csókot lehelt szájára. Ezüstös fény repült a távolba. Ez volt húgom egészséges lelke a megannyi sorvadtan torz meg nem született között. Rengetegen voltak. Összegyűltek az erdőben, hogy aztán vastag, rothadt valójukkal húgom ezüstös fényét ostromolják.
Csak álltam és néztem magam elé, bámultam, ahogy húgom körül tekereg az a bűzös, zöld áradat, ahogy ellepi húgom fényességét. Egyre potyogtak könnyeim, amelyek törékeny jégdarabokként értek a talajra a zord hidegben.

 

  Hangosan zihálva ébredtem az ágyamban. Odakint derengett a rideg világosság, amitől vadul vágtató szívem lassan megnyugodott. A meleg szobámban voltam, a vastag dunyha alatt. Itt nem voltak sebészkislányok, akik megműtötték a húgom lelkét.
Mélyet sóhajtva mosolyogtam a plafon felé, amin kirajzolódtak a repedések a reggeli fényben. Képtelen voltam tovább aludni, így lerántottam magamról a takarót.
Ahogy a lepedőre pillantottam, meg kellett dörzsölnöm fáradt szememet, hiszen elsőre azt hittem, csak káprázat, hogy sárfoltok virítanak a lábamnál. Ujjamat végighúztam a lepedőn, majd összedörzsöltem egy kisebb földcsomót. Testemet hirtelen újra elöntötte a jeges libabőr, szőrtüszőim szinte fájtak a támadástól.
Kipattantam az ágyból, hogy azonnal Dorothyhoz rohanjak. Takarója fehéren púposodott fel, amitől egy pillanatra megnyugodtam. Az ágyában volt. Ott, ahová előző este vidáman feküdt le. Óvatosan megfogtam a vállát, majd lassan lehúztam a vastag dunyhát.
A fehéren virított a vérvörös. Elöntött a hányinger, ahogy megláttam a friss vér terpeszkedő foltját a párnán és a lepedőn. Válla kellemetlenül hideg volt, de mégis vettem a bátorságot remegő kézzel, hogy megfordítsam a testét.
Húgom csonka vonásai tekintettek rám. Bőre fényes volt a sötét vértől, ami a párnára csepegett. Hangosan, nyöszörögve szörcsögött. Még élt, de arca nem volt többé.
Elborzadva felordítottam a reggel nyugodt csendjében.

OctoberAir

Szaszkó Gabriella vagyok, online újságírással és kreatív írással foglalkozom. Gyerekkorom óta rajongok a történetek és az írás minden formájáért. A hátborzongató sztorik, paranormális és megmagyarázhatatlan jelenségek mindig is érdekeltek, ezért is alakult meg 2013-ban a Bizzarium. Ezen kívül regényeket és novellákat alkotok, további írásaimat a http://szaszkogabriella.com/ oldalon olvashatjátok.

2 thoughts on “Szaszkó Gabriella – A szellemsebész

  • 2016-01-05 at 11:38 AM
    Permalink

    A kerti csapot téliesíteni szokták, ami azt jelenti, hogy ebben az évszakban nem használják. A tanyákon télen kútról hordják a vizet. Így ez a két mondat hibás : “Minden felkelés után rétegesen felöltöztem, és a házi kút felé vettem az irányt. Ki kellett engednem a csapból a jeges vizet, hogy családtagjaimnak legyen mivel mosakodnia.” A kútnak nincsen csapja és a jeges vizet nem lehet kiengedni belőle….

    Reply

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: