Sütő Fanni Máli születésnapja

Gondoltam, hozok nektek egy kis kedvcsinálót az idei novellapályázathoz. Ez egy saját novellám Budapestről és a Dunáról, s bár nem félelmetes, a természetfeletti igencsak jelen van benne. Olvassátok szeretettel, és elő a tollakkal, billentyűzetekkel, már nagyon várjuk a novelláitokat!

 

Máli születésnapja

 

A kis Amália már napok óta ezt a délutánt várta, hiszen mi lehet fontosabb egy kislánynak, mint a tizedik születésnapja? Az anyukája reggel óta a konyhában sürgölődött, és Málit, mert otthon ez volt Amália beceneve, kiküldte játszani a bérház parkjába. Máli nem szerette ezt a parkot, mert kevés volt a fa, és a játszótéren csak egy hinta állt, amiben általában már ült valaki. Most is ez volt a helyzet, de Máli annyira izgatott volt a születésnapja miatt, hogy ez sem zavarta. A hintában ülő fiú érdeklődve figyelte a kislányt.

‑ Szeretnél hintázni? ‑ kérdezte a fiú. Máli szégyenlősen bólogatott.

‑ Tudod, anyuék csak ide engednek el egyedül, viszont itt mindig van valaki és én sose tudok játszani…‑ tette hozzá, miközben elmélázott a fiú égőpiros orcáján.

‑ Én hallottam egy helyről, ahol a gyerekek szabadon játszhatnak éjjel-nappal, és a legfinomabb édességeket ehetik.

‑ Hol van ez a hely? ‑ kérdezte Máli.

‑ Nem tudom… ‑ csóválta a fejét a fiú. ‑ De néha azon gondolkodom, hogy elmegyek megkeresni… csak egyedül nem merek neki vágni.

‑ Én szívesen elmegyek veled… van három nagyobb testvérem, ők majd vigyáznak a szüleimre, amíg én távol vagyok. Aztán ha kijátszottuk magunkat, hazajövök.

‑ Akkor induljunk máris! ‑ javasolta a fiú.

‑ Ma nem lehet, szülinapom van.

‑ Értem – sóhajtotta a fiú ‑ És mit szólsz a holnap reggelhez?

‑ Hmm… Hát jó… ez úgyis érdekesebben hangzik, mint az iskola. Mikor?

‑Kilenckor? Az nem túl korán, de nem is túl késő az induláshoz.

‑ Rendben. És hol találkozzunk? Itt? Te is itt laksz?

‑ Innen nem messze… De ha itt találkozunk, még meglát valaki, és hazaküldenek. Csinálj úgy, mintha iskolába indulnál, hogy ne fogjanak gyanút. Mit szólsz a Duna-parthoz, a Vigadónál? Sokszor sétáltam ott a szüleimmel, szép hely.

‑ Rendben.

Máli eközben meghallotta anyukája hangját, aki az ünnepi vacsorához hívta.

‑ Aztán ne felejts el eljönni! ‑ kiáltott utána a fiú.

‑ Nem fogok ‑ integetett Máli.

A lakást olvadós csokoládétorta illata lengte be. Máli nővére és fiatalabb bátyja ott ültek az asztalnál. Az idősebb bátyja nem tudott eljönni, mert messze lakott, és az apukája se ért még haza, pedig Máli már nagyon várta. A levest és a főételt is az apukája nélkül fogyasztották el. Máli anyukája javasolta, hogy várjanak a tortával.

Hosszú várakozás után, Máli apukája hazaérkezett. Máli rögtön a nyakába ugrott, a férfi pedig közömbös arccal megsimogatta a fejét. Az anyukája alig leplezett nehezteléssel méregette a férjét.

‑ Mi van? Mit bámulsz így?

‑ Megígérted, hogy ma hamarabb hazajössz… Máli szülinapja van.

‑ Jó és? Sok volt a munka.

‑ Annyira azért nem sok, hogy utána még egy- két sörre beülj a hülye haverjaiddal, mi?

‑ Ne merészelj velem így beszélni, ki tart el titeket?

‑ Apa, anya nyugodjatok le! – szólt rájuk Máli bátyja. Majd halkabban hozzátette ‑ Legalább amíg Máli itt van.

Csendesen ették meg a tortát, ami valahogy szárazabb volt, mint máskor. Aztán Málit az anyukája sietve ágyba dugta, és egy könnyízű puszit nyomott a homlokára. Sajnos a falak nem voltak olyan vékonyak, hogy Máli ne hallja kristálytisztán a konyhában folyó családi veszekedést. Annyira mérges volt, hogy aludni is alig tudott. Csak forgolódott az ágyban, és amikor kivilágosodott magára kapta a bátyja kabátját, fejébe csapta a szülinapi vacsorán viselt papírkoronáját, és halkan, mint aki a szabadságát lopja, kiosont az utcára.

Arcába csípett a hideg hajnali levegő, de Máli nem hátrált meg. Izzó parázsként melegítette az elhatározás, hogy találkozik a különös fiúval, és elmennek megkeresni az örök játék földjét. Talán amire visszaér, a szülei újra szeretni fogják egymást.

Túl korán érkezett, ezért sétált egy kicsit. A Duna-part egyre népesebb lett, az emberek jöttek-mentek, de a fiú sehol sem volt. Máli várt és várt. Néhányan furcsán méregették az iskolatáskával gubbasztó kislányt, ezért a táskát inkább a háta mögé rejtette, és próbált olyan arcot vágni, mint aki nem sántikál semmi rosszban.

A tömegben feltűnt két szigorútekintetű rendőr. Mintha a gyerekeket mustrálgatták volna. Máli biztosra vette, hogy érte jöttek, és haza akarják vinni. Azt pedig nem engedhette. Szaladni kezdett, ahogy csak az elgémberedett lábai bírták. A szürke kabátos alakok beleolvadtak a tömegbe, Máli pedig jobbnak látta, ha bemegy egy boltba bámészkodni. A zsebében talált egy kis aprót, vett magának egy perecet. Gondolta, evés közben gyorsabban telik az idő.

A nap már majdnem az ég tetején járt, de a fiú még sehol sem volt. Egyszer mintha az ő alakját látta volna közeledni, de tévedett. Igazából nem is igen tudta, hogy néz ki. Előző este sötét volt, nem látta olyan jól, és alig ismerte… lehet hazudott? Legalább a nevét megkérdezhette volna. A perec morzsáit a galamboknak szórta, és közben a gyomrába mart a kétely: hátha addig járt itt a fiú, amíg ő a rendőrök elől menekült, és perecet vett? Talán ő is szomorúan ül valahol, abban a tévhitben, hogy cserbenhagyták. Máli lemondóan sóhajtott, ezen már nem tud változtatni. Két választása van: itt marad és reménykedik, vagy hazamegy, és elmagyarázza a szüleinek, miért nem ment iskolába.

A másodikhoz semmi kedve nem volt, nem akart megint a veszekedéseket hallgatni, hiszen a tegnapi nem volt egyedi eset. Még mindig nem bocsájtott meg a szüleinek. Csak ült a korláton, és várt. Az idő telt, de a fiú nem jött, biztos elfelejtette őt. Máli teste egyre fáradtabb és nehezebb lett, a bátyja kabátja és a papírkorona mintha egybenőtt volna vele. Máli arra gondolt, talán ideje lenni feladni, és szembenézni a valósággal, de már nehezére esett megmozdulni. Annyira régóta ült már ott, hogy kezdett egybeolvadni a környezetével, a vízzel, a korláttal, amin ült.

Az elején kicsit haragudott a fiúra, de mostanra eltompultak a gondolatai, és csak a kellemes dunai levegőre figyelt. Nem tudhatta, hogy a fiú súlyos betegségben szenvedett és azon az estén a szülei tudta nélkül surrant ki a lakásból, mert unta a bezártságot. A hűvös esti levegő azonban nem tett jót a beteg tüdejének, és egy nagyobb köhögőroham után a szülei kórházba vitték. A kórház színtelen falai közt csak arra tudott gondolni, hogy nemsokára indulnia kéne. Aztán meg arra, hogy most már túl késő.

Máli nem tudta mennyi ideje ült ott, de ez akkor már nem is számított. Már alig volt önmaga, részévé vált a Duna – parti tájnak.

‑ Nézd anyu! ‑ szaladt oda hozzá egy kisfiú. ‑ Milyen szép új szobor! ‑ És átölelte Máli derekát, amíg az anyukája lefényképezte vele.

 

Kép: Marks Timót
Kép: Marks Timót
Sütő Fanni (1990) a szíve mélyén örök bölcsész, álruhás író. A valóságban néha angol tanár, néha telefonos kisasszony, néha középosztálybeli kalandor. Verseivel nyert pár díjat és jelent meg újságokban, például a Holnap magazinnál vagy a Kis Lantnál, novelláiból az Aranymosás blogján lehet szemezgetni. Blogja: http://inkmapsandmacarons.com/hu/

Leave a Reply

Your email address will not be published.