Sól (litván mitológia)

 
Az európai országok közül a Baltikum országaiban maradt fenn legtovább a pogány, nem ábrahámi vallások talajára épülő, több istent imádó hitrendszer, és állt ellen a keresztény vallás befolyásának. Bejegyzésünkben az eddigiektől eltérően pár szóval ismertetjük a történelmi vonatkozásokat. Erre véleményünk szerint azért van szükség, mivel Magyarországon nem sok figyelmet fordítanak a Baltikum országainak akár vázlatos történelmére is. Egy mitológiai alakot vagy történetet viszont nagyon nehéz úgy bemutatni, hogy az általános információk meglehetősen hiányosak az ottani és akkori történelmi kontextussal kapcsolatban.
 
Ahogy a hazai történelemkönyvek, úgy a középkori, európai országok se igen figyeltek fel a Balti-tenger peremvidékén, nehéz körülmények között élő törzsekre. A Baltikum területének megtérítése akkor vált az európai egyház céljává, amikor a keresztes háborúkban Szaladin legyőzte őket, és a keresztény erők elvesztették Jeruzsálemet. 1202-ben jelentek meg először keresztes csapatok a Balti-tenger északkeleti partjainál, és a Daugava-deltában telepet hoztak létre. Később várossá bővítették, és várat is emeltek. Riga néven mai Lettország fővárosa lett.
 
A keresztény hit elterjesztése éppúgy vált a háborúk céljává, mint gazdasági érdekeltségek megszilárdítása, földszerzés, illetve a keresztes hadjáratok után lézengő lovagok lefoglalása. Az évtizedeken át tartó erőszakos hittérítés komoly ellenállást hívott életre, a legerősebb, pogányokat tömörítő lázadás 1260-tól 1274-ig tartott Herkus Monte vezetésével Poroszországban. Ez a felkelés rendkívüli módon meggyengítette a keresztesek által alapított államot, 1300-ra azonban a keresztény erők leverték a lázongó törzseket, és a figyelem a legerősebb, még pogány népre, a litvánokra terelődött. 1300-tól 1400-ig tartó időszakban.
 
A Baltikum népének pogány hitrendszere meglehetősen sok homályos elemet is tartalmaz, hiszen hiába kezdődött meg jóval később, mint Európa más régióiban, ezeknek a területeknek a keresztény hitre térítése, a történeteket és a néphagyományokat csak évszázadok múlva, a 18. századtól kezdődően gyűjtötték össze, illetve írták le.
Sól, vagy Szól, a balti népek hitvilágában a napistennő volt, bizonyos kulturális források szerint Perkuno viharisten szeretőjeként tartották számon, a keresztény hitre áttérés előtt népszerű istennő volt a litván, lett és porosz területeken. Jelképe zöld kígyó volt, így a házakban a pogány időkben előszeretettel tartottak ártalmatlan zöld színű csúszómászókat. A szokatlannak tűnő háziállatok helye a sarokban, az ágy alatt vagy az asztal alatt volt. Az állat jelenléte, és az irányában mutatott figyelmesség és kedvesség biztosította a házban élők számára az egészséget, illetve a termékenységet. Sól kultuszában egy kígyó elpusztítása egyenesen szentségtörésnek számított. Sól napistennő hívei úgy vélték, hogy egy halott kígyó elszomorítja az istennőt, és könnyeket csal a szemébe. A kígyó iránti kedvességet azonban az istennő meghálálja, és jóindulattal viszonozza.
A balti területeken mai napig babonaként él az emberek emlékezetében az a régi hiedelem, hogy ha kígyót látunk, akkor hamarosan házasodunk, vagy gyermekáldásban lesz részünk. Bár a pogányságról kereszténységre való áttéréssel Sól kultusza megszakadt, azonban Litvániában, ahol legkésőbb lett államvallás a kereszténység (ez 1387-ben történt), még a tizenötödik században is nyomon követhető volt a kígyók kultikus tisztelete a parasztok között.
 
Sólt gyakran képzelték korsóból szitáló aranyszínű fénynek, a folyadékot önzetlenül ajándékozta a földnek. Ábrázolásmódja ebből a szempontból a tavaszi napfényre emlékeztet, amely a zord tél után felcsillan, meleget és életet lehelve a világba, hiszen a Baltikum népeinek pogány hitvilágában a Sól által felajánlott aranyszínű folyadék a meleget és az életet hozta a hideg élettelenségbe.
Egy kis érdekesség a végére: mivel egy mitológia nem különálló népek különálló hitvilágaként jön létre, hanem ezek óhatatlanul keverednek az idők folyamán, így az északi, skandináv területeken is Sólnak nevezték a napistennőt (a név izlandi nyelven magát a Napot jelenti), aki a szekerét hajtja fáradhatatlanul. Hajnaltól alkonyatig azonban állandó üldözője akadt, Sköll, a tüzes farkas, aki az irtózat szimbólumaként űzte Sólt az égen. Ha utoléri, felfalja a Napot, és a világ sötétségbe borul. Pesszimista források szerint Sól és Sunna ugyanaz, azonban akadnak optimistább esetek is, amelyek Sunnát Sól lányaként nevezik meg, akit anyja azelőtt szült meg, hogy felfalta volna a farkas, így Sunna átvehette Sól helyét az égbolton, és az új világot újra beragyoghatja a fény.
A skandináv, illetve a balti napistennők névazonossága kissé hihetetlennek tűnik, ám nem annyira található különösnek, hiszen az északi népek kapcsolatban állhattak egymással, mint az, hogy Sólnak akad még egy azonos névváltozata. Ezúttal kicsit délebbre és messzebbre kell mennünk, egészen a római mitológiáig. Sólt itt nem női, hanem férfialakban ábrázolják, ebben az ábrázolásban tüzes szekeret hajt az égen napfényes időben. 
Forrás: Arthur Cotterell: Mitológiai enciklopédia 
Képek forrása: Tumblr

Gitta Sereg

Mindig érdekelt, hogy mit tudunk megosztani egymással, talán ezért is írok. Hobbijaim: a kreatív írás és a mitológia, meg a főzés-sütés. Itt az előbbi kettővel ismerkedhettek meg.

Leave a Reply

Your email address will not be published.

%d bloggers like this: