S.M. Kinda – Nem örökre

Mostani cikkünkben S.M. Kinda novelláját olvashatjátok. Ne feledjétek, hogy folyamatosan lehet hozzánk beküldeni novellákat. A részleteket ide kattintva olvashatjátok! Jó olvasást a novellához!

S.M. Kinda – Nem örökre

A fekete karima leárnyékolja a szemét, de széles vigyora így is látszik. Ködszürke arcát vörösre festi a lenyugvó nap. Testét sötét csuha takarja, amit a magaslaton fújó erős szél megpróbál lecibálni róla. Ellene azonban még a természet sem győzhet. Az alak az újoncokat nézi. Az ajtók kinyílnak, azok a szánalmas teremtmények pedig önként másznak be oda. Önként érkeznek ide, tudatuk legmélyebb rétege vezeti őket. Az alak vigyora továbbra sem halványul. Csak ül és vár. Semmit sem kell tennie. Nézi az odalenn önmagukkal harcolókat, és közben jól szórakozik. Igazán csodálatos, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre jutnak a labirintusban.

Egy labirintusba jutott, erre néhány zsákutca után rájött. Nem emlékezett rá, hogyan került oda. Csak kinyitotta a szemét és meglátta maga előtt a sötét kövekből készült falat. Hogy azelőtt mi történhetett, megbúvó emlék maradt.

Annyit tudott, hogy valami szörnyűség történt vele. Nem egy pillanatban bekövetkező változás volt ez, hanem olyan, ami hosszú évek alatt rakódott rá, és most feszítette a mellkasát. Szívére rakta a kezét, érezte pólója durvaságát, az egy számmal nagyobb melltartó szélét, és a riadt dobbanásokat. Tehát él még, nem a túlvilágra került. Megkönnyebbült. Talán mégsem élt olyan rossz életet, mint ahogy a kopár és ijesztő környezetből következtetett.

Továbbra sem tudta, hová került, és miért. Ám ezeknél a kérdéseknél is jobban foglalkoztatta, miként juthatna ki arról a halott helyről.

Az idő görcsös csomóba hurkolódott, így egyáltalán nem érzékelte annak múlását. A nap egy halovány szemnek tűnt a szenvedő-vörös felhők között. Mióta odaérkezett, az meg sem moccant, a felhők azonban mozogni látszottak. Mintha el akarták volna kapni a napot. Ez kétségbeejtette őt: mi lesz, ha megragadják, beborítják, magukba olvasztják, elrejtik a szeme elől? Olyan fájó volt erre gondolnia, hogy inkább hátat fordított a vörös korongnak és kelet felé indult.

man-in-shadows

Hirtelen megtorpant. Érezte, hogy figyelik. Körbekémlelt, de a sötét, kövekből kirakott falak között senki sem járt. Mégis, mintha hallott volna valamit. Halk, finom mormogást, amibe beleremegett a teste, és a tér minden atomját betöltötte. Úgy döntött, nem foglalkozik vele. Tudta jól, hogy nem szabad pánikba esnie. Ismét elindult, de hamar megállt.

Ott van!

Feketébe öltözött, hatalmas alak ült egy magaslaton. Az arca nagy részét eltakarta a kalapjának karimája. A nő megtalálta a figyelőt. Hirtelen arra gondolt, hogy az a baljós idegen jól szórakozik rajta. Sőt, úgy érezte, az alak csakis azért ül azon a magaslaton, hogy őt figyelhesse.

Csak ő tudhatja, miként juthat ki a labirintusból.

Nekiindult, most már sokkal határozottabban, hiszen ismerte a célját: a fekete alakot a magaslaton. Milyen ostoba volt, hogy addig nem vette észre! Csak a nap miatt aggódott, és önmagát sajnálta, ahelyett, hogy alaposan körülnézett volna. Bármit is kell tennie, kiszedi belőle kijárat helyét, mert nem akart örökre a nyomasztó, magányos folyosók kísértete lenni.

Minden útelágazásnál úgy fordult, hogy közelebb kerüljön az idegenhez. Nem mindig sikerült neki, gyakran futott zsákutcába, de eszébe sem jutott feladni. Fáradtságot sem érzett, csak ment és ment. Végig az alakot bámulta, hogy szem elől ne veszítse. Egészen addig, míg meg nem botlott valamiben, és elterült a poros földön.

Amikor megfordult, meglátta balesete okozóját. A fekete, féreg módjára mászó, nyálkás bőrű lény vonaglott, alig haladt előre. Valószínűleg észre sem vette, hogy valaki elbotlott benne. A nő szája elnyílt, mintha ordítani akarna, de egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Gyorsan feltápászkodott, de ismét megbotlott, most a saját lábában, ám végül sikerült megtartania egyensúlyát. Futott és futott, majd a legelső elágazásnál balra fordult. Ekkor végre megállt, kezét a hűvös, durva kőfalhoz érintette. Erősen lihegett, és a szíve őrült tempóban verdesett. Hallgatta, nem követte-e őt az a rémes dolog. Csak a megszokott mormogást hallotta, de ettől nem nyugodott meg. Összeszedte a bátorságát, és kitekintett a fal mögül. A féreg ugyanott vonaglott.

Halk, ideges kacaj szaladt ki a száján. Hogyan ijedhetett meg ennyire? Az a gusztustalan valami nem akarta bántani. A nevetése hirtelen elhalt, amikor különös gondolat ötlött az eszébe, mintha valaki épp a fülébe súgta volna: az egy ember.

541608070_09f58d7a69_b

Az ott, a földön, az a fekete óriás-féreg egy ember.

Minden porcikája tiltakozott ellene, mégis oda kellett mennie, hogy meggyőződjön róla. A kíváncsiság hajtotta, és még az is megfordult a fejében, hogy segíthetne a nyomorulton. Óvatosan lépdelt felé, a szerencsétlen féreg pedig tovább vonaglott, haladni próbált, de nagyon lassan ment neki.

– Minden rendben? – szólította meg a férget. A sötét, elkínzott arc nem fordult felé. A lény figyelmen kívül hagyta.

– Akarod, hogy segítsek? – kérdezte kedvesen. Most, hogy jobban megnézte, látta, hogy a furcsa jelenés egy fiatal lány. Nem kapott választ. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a csupasz, fekete vállat, de a testét borító nyálka visszatartotta ettől. A féreg nem hagyta abba a vonaglást, és közben néha halkan felnyögött.

Segíteni akart rajta, a magaslaton ülő hatalmas alak megtalálását elhalasztotta. Nem tudta, mihez is kezdhetne, de valamit tenni akart, hogy kiszorítsa elméjéből a mormogást és a suttogásokat. Ezek teljesen megfagyasztották a mellkasát, és az érzés lassan felkúszott, egészen az agyáig…

Tudta jól, hogy nem eshet pánikba. Akkor minden elveszik. Keresnie kell valakit, aki segíthet a lányon. Elsietett a legközelebbi útelágazásig, majd a következőig, de senkit sem talált. Az utak üresen nyúltak a falak között. Megfordult, a másik irányba is elfutott, elhaladt a lány mellett – nem nézett rá –, és maga sem értette, mi ütött belé, de elkiáltotta magát:

– Van itt valaki? – Hangja végigszáguldott a labirintuson, de nem érkezett válasz, csak a mormogás lett erőteljesebb. Mintha a sugdosóknak nem tetszene, hogy valaki hangoskodni merészelt. Egy pillanatra halk, de tisztán kivehető kuncogás is belevegyült a zajba.

A fekete alak felé pillantott, aki ugyanúgy ült a magaslaton, mint addig. Biztos volt benne, hogy tőle származott a hang. A próbálkozásán szórakozott. Ő is felröhögött: tényleg nevetséges, amit csinál. A mormogás halkabb lett. Elindult a következő elágazáshoz, nem adta fel, kerít valakit, aki majd segít. Biztos valaki más is tartózkodik ott…

Egy hosszú, füstszerű lény robbant ki a kereszteződésből.

Hatalmasat ordítás tört fel a nőből, a falnak tántorodott, látása elhomályosult. Mély, szakadozó lélegzetet vett: nem, nem, itt nem ájulhat el! Látni akarta azt az alakot, ami majdnem nekiment. Arra gondolt, az a szerencsétlen talán azt sem tudja, ki elől fut.

Már bánta, hogy úgy megijedt. Nincs mitől tartania. Itt senki sem figyel rá, mindenki csak magával foglalkozik. Az a füst-lény… Ugyanolyan ember volt egykoron, mint a féreg-lány.

Amint erre rádöbbent, idegesen pillantott le a kezére és a lábára. Attól félt, hogy ő is füstszerűvé vált, és a végén örökké céltalanul, kétségbeesetten kering majd ezen az elátkozott helyen, vagy pedig fekete, nyálkás, haladásra képtelen féreg lesz belőle.

El akart menni.

Futni kezdett, az sem érdekelte, merre. Már nem törődött a földön tekergőző alakokkal, vagy a rohanó füstfélékkel, de fekete kalapos óriással sem. Csak rohant és rohant, míg már úgy érezte, minden ereje elhagyta, és lihegve, szúró oldalát markolva a földre rogyott. Sokáig maradt úgy, a mormogás helyett dübörgő szívét és sípoló mellkasát hallgatta. Arcát az égre emelte, homlokáról letörölte az izzadságot, de a mozdulata félbemaradt.

image

A nap meg sem moccant. Ám mintha összezsugorodott volna. Ő is ezt tenné a helyében. A felhők már nagyon közel jártak, majdnem elnyelték. Akkor pedig mindent beborít a sötétség. Nem lesz más, csak a vonagló kukacok, a rohanó alakok és a mormogás. Meg a kuncogás… Ha a sötétség beborítja a járatokat, a falakat és őt is, többé nincs remény. Átváltozik és örökre ott marad, ebben biztos volt.

Ismét letörölte a verejtéket az arcáról, és észre sem vette, amint folyamatosan maga elé suttogott: nemnemnemnemnemnemnem

Hátat fordított a napnak és futni kezdett, hiába tudta, hogy fölöslegesen, hisz mindjárt vége mindennek…

Megtorpant. A távolban egy féreg tekergőzött. Talán az előbbi lány, talán valaki más. Csak a lihegése hallatszott. Meg a mormogás. Ahogy jobban belegondolt, az addig sem ártott neki. Hátát nekivetette a falnak, és ismét a napra nézett. A felhők mintha megálltak volna.

Rájött, hogy nagy hibát vétett, hisz eluralkodott rajta a pánik. Így viszont nem tud gondolkodni. Lehet, hogy hamarosan besötétedik, gondolta magában, viszont még mindig tudok járni. Ki kell jutnom, mert nem tartozom ide és nem is szeretnék.

Elmosolyodott. Megtalálta a remény, ami azt súgta, kitalálhat.

A fekete karima leárnyékolja szemét, de látszik, hogy a vigyora még szélesebb. A nap hunyorog, a vörös felhők ritkulnak. Előfordul az ilyesmi. Ám olykor beborul az ég, és a felhők röhögve csavarják körbe a közömbös égitestet. A nap tudja, hogy előbb-utóbb úgyis elengedik őt. Az alak rápillant a labirintusra. Az egyiküknek sikerül kijutnia. Előfordul az ilyesmi. De csak kevesen távoznak örökre. Tudja, mikor tér vissza a nő.

OctoberAir

Szaszkó Gabriella vagyok, online újságírással és kreatív írással foglalkozom. Gyerekkorom óta rajongok a történetek és az írás minden formájáért. A hátborzongató sztorik, paranormális és megmagyarázhatatlan jelenségek mindig is érdekeltek, ezért is alakult meg 2013-ban a Bizzarium. Ezen kívül regényeket és novellákat alkotok, további írásaimat a http://szaszkogabriella.com/ oldalon olvashatjátok.

Leave a Reply

Your email address will not be published.