Nádasi Krisz – A magas ház

Ezen a héten Nádasi Krisz A magas ház című novelláját olvashatjátok. Az alkotó további írásait Facebook oldalán is böngészhetitek. Hogyha kedvet kaptatok novellaküldéshez, akkor itt elolvashatjátok az irányelveket.

Nádasi Krisz: A magas ház

Veronika ereiben megfagyott a vér, ahogy a szeme sarkából meglátta a függöny libbenését. Másféléves kislánya, Luca az ablak mellett játszott: ide gurult a kis narancssárga labda, amit a baba követett. Veronika máris talpon volt és Luca keze után nyúlt.

– Gyere, játssz itt a szőnyegen – húzta a lánykát a szoba közepére.

Veronika barátnője, Emese, akihez felugrottak egy kismamás pletykálgatásra, felvont szemöldökkel nézett rá.

– Mitől ijedtél így meg? Nincs az ablakpárkányon semmi, ami ráeshetne.

Veronika tekintete szőke kislányáról az ablak irányába siklott. Az ablak résnyire volt nyitva, a szellő lágyan mozgatta a két oldalra széthúzott, földig érő, sárga sötétítőfüggönyt. A lány a társasház belső parkjára látott ki: csupa zöld fa és bokor, mahagóni lazúrral mázolt padok. A párkány valóban üres volt.

– Nem is tudom – mélázott Veronika. –Ahogy a függöny meglebbent… olyan kísérteties volt. – Nem?

Emese végigpillantott filigrán, mindig elegáns barátnőjén. Veronika a fotel legszélén ült, szálegyenesen, készen arra, hogy bármikor felpattanjon, holott az előbb még lustán elnyújtózva pihentette lábait az egyik puffon. Emese egy röpke pillanatra a függönyre nézett, majd megcsóválta a fejét.

– Nem – mondta.

Veronika mosolyt erőltetett az arcára.

– Hagyjuk! Mesélj inkább, mi is ez a munka, amivel megbíztak? Le a kalappal, hogy Ferkó mellett bármit is bevállaltál! Hogy fogod megoldani? – kérdezte, miközben tekintete önkéntelenül is a szőnyegen álldogáló Lucára, és a mellette négykézláb ringatózó Ferkóra tévedt. Emese kisfia alig múlt fél éves, de a lány máris elkezdett otthonról bedolgozni. Emese lelkesen beszélt az informatikai fejlesztésről, amivel a munkahelye megkereste.

– Látom, hogy van hozzá kedved – sóhajtott Veronika. Az zakatolt a fejében, hogy Ferkó sokkal kisebb, mint az ő kislánya – neki is illene már visszamennie dolgozni.

– Én olyan jól elvagyok itthon Lucával – sóhajtott, amikor Emese a mondanivalója végére ért.

– Én is – grimaszolt Emese, – de kell a pénz.

Veronika bólintott és megigazította sötétkék, pávákkal díszített blúza nyakkivágását. A pénz nekik sem jönne rosszul, persze, de sokkal jobb a kertben ücsörögni Lucával, könyvet olvasni, homokozni vagy főzőcskézni, mint egyik tárgyalásról a másikra rohanni, problémákat megoldani és az ügyfelek újabb kéréseit hallgatni.

Még akkor is ezen gondolkodott, amikor este, otthon filmet néztek a férjével. János elnyúlt a széles IKEA kanapén. Veronika hálóingben bújt mellé.

– Milyen napotok volt? – kérdezte halkan János.

Veronika elmesélte neki, hogy Emesénél voltak játszani, majd megkérdezte a férjét, hogy szerinte meddig illik otthon maradni a babával.

– Roni, szívem, ne aggódj ezen. Tudom, hogy így jó mindkettőtöknek, ahogy van. Egyedül is keresek annyit, hogy ne éhezzünk. Majd ha Luca betölti a kettőt, ráérsz ezen gondolkodni.

Veronika egészen kicsire húzta össze magát. Tudta, hogy János ezt fogja mondani, és csalónak érezte magát, amiért megkérdezte.

– Csinálok magamnak egy kakaót. Te kérsz? – kérdezte Jánost és kibontakozott férje öleléséből. A férfi igent mondott. Veronika kiment a konyhába, hogy tejet melegítsen. A felhúzott redőny láttán megborzongott. Kényelmetlenül érezte magát a csupasz ablakok látványától. Jánosnak ezt azzal magyarázta, hogy utálja, ha az utcáról be lehet látni a házba; pedig valójában alig volt forgalom errefelé. A város szélén laktak egy toldozott-foldozott burkolatú utcában, ahol jószerivel csak a lakók és a hozzájuk érkező vendégek közlekedtek. Jánossal éppen emiatt szerettek bele a környékbe:a városrész csendje, falusiassága nyugtatóként hatott kopott, munkától hajszolt idegeikre.

Veronika megnyugodott, amint leeresztette a redőnyt. Feltette a kislábost a gáztűzhelyre, és előkészítette a bögréket, kanalakat, kakaóport. János gyakran ugratta redőny-mániája miatt. A férfi szívesen látott volna tarka, de legalábbis élénkszínű, játékos függönyöket az ablakokon, de Veronika e tekintetben nem engedett.A szülei házában is redőnyök és reluxák zárták ki a napfényt és a kíváncsi tekinteteket. Bár… mintha gyerekkorában lett volna valahol egy óriási, színes függöny… Veronika mozdulatai abbamaradtak, olyan erősen koncentrált, de az emlékfoszlány épp olyan hamar elillant a fejéből, ahogy jött.

A lány elkészítette a két bögre kakaót és visszatért a férjéhez a kanapéra.

A film közben Veronika észrevétlenül elszenderedett. Egy egyszerűen berendezett szobában találta magát, ahol egy szőke kislány játszott a parkettára terített, csomózott szőnyegen.A kislány régimódi, kopott fakockákat pakolt egymásra. Úgy hároméves lehetett, mégis, Veronika biztos volt benne, hogy Lucát látja. A kislány teljesen elmerült a játékban: ha leborultak a kockák, újraépítette a tornyot. Észre sem vette, hogy Veronika ott áll mellette.

A lány megnézte a helyiséget: a szobában alig volt némi bútor. Veronika figyelmét a franciaablak kötötte le, és az előtte lengedező hosszú, sárga függöny. Volt valami riasztóan hívogató ebben a ritmikus mozgásban. A szőnyegen térdeplő kislány gyorsabban kezdte rakosgatni a játékkockákat, és közben mondott valamit. Talán azt, hogy mindjárt? A lányka befejezte a toronyépítést. Felpattant. Az ablakhoz lépett. Megragadta az egyik függönyt és magára húzta.

A sárga anyag nagyot lebbent.

Veronika megdöbbenve vette észre, hogy az ablakban immáron senki sem áll. Odafutott. Félrehajtotta a függönyöket. Mögéjük nézett, fel is emelte őket.

A kislány eltűnt.

images (3)

***

Veronika verítékezett és remegett, amikor a férje felrázta.

– Rosszat álmodtál, Roni?

– Az nem kifejezés – válaszolta a lány és Jánoshoz bújt. Képtelen lett volna szavakba önteni azt a borzalmat, amit érzett, így külön hálás volt férjének, amiért az nem kérdezte meg, mit álmodott, csak átölelte. Amint helyreállt a szívverése, kibontakozott János karjaiból és bement kislányuk hálószobájába. Percekig állt a békésen szuszogó babácska kiságyánál. Csak nézte, nézte a szőke fürtöket, a kerek pofit, a fitos orrocskát.

Másnap Lucával az ebéd utáni alvást követően ismét útra keltek. Nagymamáékhoz tartottak: Veronika szülei szerencsére nagyjából egészségesek voltak, nem úgy, mint Jánoséi, akik már egy éve idősek otthonában laktak, mert állandó ápolásra szorultak mindketten. A lány örömmel vette, hogy szülei a nyugdíj mellett időnként még munkát is vállaltak. Veronika édesapja, Kelemen fűtés-, víz-, és gázszerelő volt; a városban jópár kliense akadt, aki csak vele volt hajlandó elvégeztetni az esedékes javításokat, karbantartásokat. Édesanyja, Márta színészként felolvasóestekre járt, klubokban, gyűléseken szavalt verseket, a polgármester gyakran hívta a város kisebb-nagyobb ünnepeire előadónak.

Veronika leállította a Yarist az utcán és kiemelte Lucát a gyerekülésből. A csípőjére vette, így csöngetett be szülei belvárosi házába. Márta nyitott ajtót.

– Apád Sanyi bácsi vécéjében matat.

A lány elmosolyodott. A szomszéd Sanyi bácsi úgy húsz évvel lehetett idősebb Veronika szüleinél. Régen fontos ember lehetett – Veronikának úgy rémlett, a szülei mintha azt mondták volna, valami gyárigazgató volt a szocializmusban. A lány emlékezett, hogy gyerekkorában Sanyi bácsinál gyakran laktak különböző hölgyvendégek. A szomszédnak azonban felesége, gyereke sosem volt, és már jópár éve egyedül élt. Tán ez is lehetett az oka, hogy olyan hamar összebarátkozott Mártával és Kelemennel, és hogy Veronikát unokájaként szerette.

A lány édesanyjára mosolygott.

– Van kedved játszani egy kicsit Lucával? Átmegyek hozzájuk.

Márta egy pillanatig a lánya arcát fürkészte.

– Biztos vagy benne?

Veronika csodálkozva lépett hozzá közelebb.

– Persze! – bólintott. Édesanyja enyhén megvonta a vállát, majd kinyújtotta a kezét unokája felé, aki kuncogva kéretőzött át a nagyi karjába. Még be sem csukódott mögöttük az ajtó, Veronika máris a szomszéd háznál csöngetett.

– Jövök már, jövök már! – hallotta Veronika a motozást a kapu mögött, majd feltárult az öreg ajtó, és szálegyenes tartású, ősz férfi jelent meg a nyílásban.

– Veronikám! Jaj, de rég nem láttalak! – örvendezett Sanyi bácsi. Bevezette a lányt kicsi, magas háza lomos udvarára, közben kikérdezte, hogy van, mi újság a kis Lucával, Jánossal.

– És miért nem hoztad át a babát? Mindig csak az utcán találkozom vele.

Veronika elkomorodott. Hitetlenkedve vette tudomásul, hogy valami furcsa, idegenkedő érzés nő benne. Körülnézett a kis telken. Sanyi bácsi azóta gyűjtögette itt a kincseit, mióta csak ismerte. Mára úgy tele lett a udvar, hogy lépni is alig lehetett a kacatoktól. A kaputól keskeny ösvény vezetett a ház bejáratáig, ennek két oldalán hordók, ajtók, vaskeretek, zsákok és hasonló limlomok hevertek. Látszott rajtuk, hogy az első darabok a fal mellé, kerítés mellé lettek állítva, de ahogy egyre gyűlt az anyag, egyre nehezebb volt kordában tartani. Mostanra a kert valamiféle kaotikus rend látszatát keltette. Mégsem a kerttel volt a gond. Ahogy Veronika közeledett a viszonylag kis alapterületű, de magas házhoz, egyre ritkábbnak tűnt körülötte a levegő.

– Te is régen jártál nálam. Persze megértem… – tette hozzá Sanyi bácsi. Veronika megállt és az öregre nézett.

– Nem, igazán nem tudom, miért alakult így, csak… mindig szaladok valahova. Azt hiszem – mondta Veronika, és valamiért megkönnyebbült, amiért nem arról beszélnek, hogy Luca mikor látogatja meg a szomszédot.

– Ó – mondta Sanyi bácsi, ő is egy helyben állva.

Méregették egymást pár pillanatig. Bizonytalanul, óvatosan. Aztán az öregember sóhajtott.

– Bejössz, akarod látni apádat?

Veronika némi habozás után bólintott, és Sanyi bácsit követve átlépett a küszöbön. Egy nyári konyha-féle helyiségbe érkeztek, aminek óriási volt a belmagassága. Talán hat méter is lehetett: ezért tűnt a ház kívülről olyan magasnak. A kinti rendetlenség után Veronikát meglepte, hogy itt viszonylag tiszta volt a gáztűzhely, a hűtő, a konyhakredenc is. A kertre néző csupasz ablakok viszont porosak, maszatosak voltak. A lány tekintete a fal mellett álló priccsre esett.

– Sanyi bácsi nem az emeleten alszik? – kérdezte döbbenten, mert gyerekkorából határozottan emlékezett, hogy a sarokban tekergő csigalépcső egy hálószobába vezet.

Az öreg megfordult.

– Nem, nem mentem fel, mióta… – kezdte, de meggondolta magát. – Régóta – fejezte be.

Az ágy melletti ajtónyílásban ekkor feltűnt Veronika édesapjának termetes alakja.

– Kislányom! – mosolygott, Veronika pedig odalépett hozzá és megölelte.

– Jaj, összekened a szép ruhád! – zsörtölődött a férfi.

– Addig örülj, Kelemen, amíg nem számít neki! – szólt közbe Sanyi bácsi.

– És hogy-hogy átjöttél? – kérdezte Kelemen a lányát.

– Miért ne jöttem volna? Isten tudja, meddig elmaradsz, főleg, ha Sanyi bácsi pálinkával is megkínál.

A két férfi egy pillanatra megdermedt és Veronika meg is látta a két kupicát a hűtő melletti konyhaszekrényen. A lány elmosolyodott. Amennyire nem akarózott belépnie a házba, most épp annyira érezte magát otthonosan benne. Apja megkérdezte Veronikát, mi újság, a lány azt felelte, nincs semmi, így Kelemen visszalépett a mosdóba, hogy befejezze a szerelést.

A lány a csigalépcsőt bámulta.

– Csaknem akarsz felmenni? – kérdezte Sanyi bácsi.

Veronika az öregre kapta a tekintetét.

– Gyerekkoromban sokat játszottam itt, igaz? – kérdezte az ősz férfit.

Amaz bólintott. –Sok kincsem volt számodra! Emlékszel a labirintusra, amit régi ajtókból építettem neked?

Veronika elmosolyodott és a mennyezetet nézte, ahol a lépcső egy bezárt padlásfeljáróban végződött. Igaza volt Sanyi bácsinak, fel akart menni – de mégsem. Logikus visszavágyódni gyermekkorunk helyszíneire. De ezt a másik, szívét összeszorító érzést a lány nem tudta hova tenni. Összerezzent, amikor Sanyi bácsi megszólalt.

– Nem biztos, hogy jó ötlet.

Az öregember felé fordult, aki ekkor elővett a mosogató melletti fiókból egy szál cigarettát, és rágyújtott.

– Nem is tudtam, hogy dohányozni tetszik.

– Nem tetszik. Csak ha ideges vagyok – morogta az öreg, evvel sarkon fordult és kilépett a házból.

Veronikát vonzotta a csigalépcső. Észre sem vette, hogy odament volna a szoba sarkába, mégis arra eszmélt, hogy keze a kovácsoltvas korláton pihen. A lépcső tetején a padlásfeljáró zártnak és véglegesnek tűnt, de a lányt ez nem tartotta vissza. A lába vitte fel, fel – meglepő volt, hogy ösztönösen tudta, mekkorák a lépcsőfokok.

Egy perc alatt fenn volt. Jobb kezét kinyújtva próbálta felnyomni a feljáró ajtaját, de meg sem tudta mozdítani. Ekkor vállával a falnak feszült, hogy két kézzel tudja emelni az ajtót, de az csak nyekkent egyet.

– Címeres ökör – suttogta magának Veronika, ahogy meglátta a kallantyút. Kinyitotta a zárat, és újból próbálkozott. A feljáró ajtaja nagy volt és nehéz, de a lány szépen lassan feltárta, ezzel egyidőben a lépcsőn is feljebb lépett. Az ajtót nekitámasztotta a falnak, ahogy bepillantott a hálószobába.

Azt látta, amire számított.

Vele szemben a falnál, az ablak alatt széles ágy, mellette éjjeliszekrény állt, balra pedig egy óriási art deco ruhásszekrény, még nem látta, csak az oldalát, de emlékezett rá, hogy egy rettentő széles, háromajtós szekrény az, egy akasztós és két polcos résszel. A jobb kézre eső falon, az ágy felett vastag képkeret lógott: Veronika tudta, hogy Sanyi bácsi egy erdőbeli ösvényt ábrázoló, hangulatos festményt tett ide.

A képpel szembeni falon franciaablak nézett a kertre. Most tűnt csak fel a lánynak, hogy túl sötét van. Ahhoz képest, hogy mindjárt itt a nyár, és az ablakokon szét van húzva a függöny…

A lányban megállt az ütő.

Ez volt az az ablak. Erről álmodott az éjszaka.

letöltés (1)

***

A franciaablak földig érő függönye nem mozdult, ahogy Veronika lassan fellépkedett a maradék lépcsőfokokon. Cipője már a szoba közepén leterített poros szőttest érintette. A csíkokban megsötétedett és kivilágosodott napsárga függöny mintha hívta volna a lányt. Veronika óvatosan kinyújtotta a kezét. Meg kell érintenie…

Ekkor a kert felől, a franciaablakon át egy öreg hölgy halk, ám örömteli kuncogása hallatszott.

Veronika megállt. Remegni kezdett.

– Mi ez? – suttogta, azon morfondírozva, ki érkezett Sanyi bácsihoz. Visszafordult a lejáró felé, de a szeme sarkából még látta, hogy meglebben a függöny. Tétovázott.

– Kicsim, merre vagy? – hallotta apja hangját, majd azt, ahogy a férfi elindul felfelé a kovácsoltvas lépcsőfokokon, siet, szalad, léptei visszhangoznak a lenti konyhában.

– Vera, ne! – kiáltotta az apja, amint széles arca megjelent a feljáró nyílásában.

– Mit ne? – kérdezte Veronika tétován.

Apja lassan fellépett a hálószobába.

– Hát nem emlékszel? – kérdezte akadozva.

Veronika megrázta a fejét, és a franciaablak felé fordult.

– Arra emlékszem, hogy sokszor jöttem át Sanyi bácsihoz játszani. Tudom, hogy mindig is szerettem ezt a szobát. De mégis… valami nem stimmel. Leestem az ablakból?

A lány lépett egyet előre. Kelemen utánanyúlt és megfogta a karját. Veronika kérdőn nézett rá.

– Azt mondtad, egy öreg néni lakik itt, és vele szoktál játszani a függöny mögött – mondta kelletlenül az apja.

Veronika óhatatlanul is az ablakra pillantott. Édesapja folytatta:

– Órákig elvoltál itt egyedül. Persze nem hittük a mesédet, de anyád azt mondta, ha már testvéred nincs, legalább képzelt barátod hadd legyen. Így hát hagytuk a dolgot, Sanyi azt mondta, őt nem zavarod. A hétvégéidet gyakorta töltötted itt fent. Az sem volt ritka, hogy külön szólni kellett, hogy legalább enni gyere haza. Aztán egyszer… tizenkettő voltál, majdnem tizenhárom… Anyával színházi fesztiválra mentünk, egész napos program volt. Nem akartál jönni, Sanyi azt mondta, ellehetsz nála, vigyáz rád. Reggel átmentél hozzá, megígérted, hogy jó leszel, Anya meg én kocsiba ültünk. Sanyi később mesélte, hogy egész délelőtt a kertben voltatok, segítettél neki paradicsompalántát ültetni, aztán zsíros kenyeret ebédeltetek, és megkérdezted, feljöhetsz-e ide játszani…

Veronika tágra nyílt szemmel hallgatta édesapját. Kezdett neki derengeni egy ködös, homályos emlék. Kelemen mindkét kezének hüvelykujját munkásoveralljának zsebébe akasztotta, úgy folytatta:

– Sanyi a kertben matatott, nem figyelt fel rá, hogy már órák óta nem látott. Akkor jutottál eszébe, mikor megéhezett. Lent nem talált téged, így feljött a szobába.

– A függöny lebegett – hallották meg ekkor Sanyi bácsi krákogó hangját, aki időközben szintén feljött a lépcsőn. – Lebegett, pedig mindkét ablak zárva volt. Téged nem láttalak sehol. Kiabáltam, benéztem az ágy alá, a szekrénybe…

Veronika megkövülten meredt a két férfira.

– A függöny mögött voltam. A nénivel játszottam – suttogta.

Sanyi bácsi a fejét rázta.

– Nem voltál a függöny mögött. Nem voltál a szobában, nekem elhiheted. Már éppen indultam volna vissza a földszintre, mert eszembe jutott, hogy a mosdóban nem kerestelek, mikor meghallottam a sikolyaidat. Mintha az ablakon túlról kiáltottál volna, de mégis innen, a szobából jött a hang. A függönyt mintha vihar rázta volna, és te csak sikoltoztál, mégsem láttalak… aztán egyszer csak kiestél mögüle, csorgott a vér a válladról, a karodról…

Veronika tétován felemelte bal karját, és könyökéig felhúzta narancssárga blúza hosszú ujját. Soha nem csodálkozott rajta, miért van ott az alkarján a négy, egymással párhuzamos, hosszú heg. Mintha így született volna. A lány megérintette a jobb vállát. Igen, a válla is tele volt ilyen hegekkel. Azt hitte, valami bőrhiba…

Édesapja közelebb lépett hozzá.

– Soha nem mondtad el, mi történt veled. De többé nem akartál átjönni Sanyihoz. Tényleg nem emlékszel?

A lány felemelte a fejét. Könnyes volt a szeme.

Megfordult, az ablakhoz lépett és megérintette a függönyt.

– Ne! – kiáltotta az apja, és Veronika után vetette magát.

Elestek a földön. A sárga függöny feléjük libbent, porfelhőt zúdítva rájuk. Kelemen köhögni kezdett és felült. Amikor felnézett, a függöny mozdulatlanul állt. És Veronika?

letöltés (2)

***

A lánya mellette ült a szőttesen. Behunyt szemmel hallgatózott.

– Ti nem halljátok? – suttogta, és elmosolyodott. Kinyitotta a szemét.

-Már emlékszem – folytatta.

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, a napsugár bevetült az ablakon.A két férfi értetlenül nézett a lányra.Veronika folytatta:

– Tényleg egy öreg néni lakott a függöny mögött. Most is itt van.

Sanyi bácsi előrelépett és nehézkesen a padlóra ereszkedett. Letérdelt Veronikával szemben.

– Mi történt? Mi történt akkor?

Veronika a fejét csóválta.

– Nem tudom pontosan.A fák között sétáltunk, hallgattuk a patak csobogását. Egy óriási, vörös, farkasszerű állat ugrott ki a fák közül. Mintha el akart volna ragadni, de ő nem engedte – intett a lány a függöny felé. – És most… és most azt mondja, meghalt. Hogy megint minden olyan szép, mint régen volt.

– Szép? – kérdezte az öreg, suttogva, mert nem találta a hangját.

A lány bólintott.

– Szivárványszínű madarak, színes buborékot fújó békák. Egy melegvízű tó, egy fényes barlang.

– És a… a démon? – kérdezte Kelemen, még mindig a földön ülve. Veronika feléje fordult, és nyugodt hangon mondta:

– Meghalt. Ha ő mondja, akkor meghalt. Nem jön többé.

Kelemen nagyot fújt.

– Menjünk le – mondta. Feltápászkodott, de senki más nem mozdult. Végül Sanyi bácsi felállt, de a lépcső helyett az ablak felé ment. Tétován kinyújtotta a karját és megfogta a függönyt. Egy ideig nem történt semmi, aztán az anyag megremegett. Az öregember úgy engedte el, mintha megégette volna a kezét, és kérdőn nézett a kuncogó Veronikára.

– Nem akar veled játszani – jelentette ki a lány.

Sanyi bácsi hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Veled akar játszani – mondta az öreg.

– Igen. Velem. Velem és Lucával.

Veronika felkelt és lement a lépcsőn. Csupán néhány perc telt el, mire visszatért, karjában kislányával. Márta aggódó arccal követte őket.

A két férfi még mindig ott állt, ahol Veronika hagyta őket. Veronika lihegve tette le a babát a földre. Luca megilletődve állt az ismeretlen szoba közepén.

Veronika kézen fogta Sanyi bácsit.

– Velünk jöhetsz – mondta neki, és az ablakhoz húzta őt. Leguggolt, és odahívta a kislányát. – Ne aggódjatok, nem lesz semmi bajunk – fordult a szüleihez. Luca közben odaért hozzá. Amint Veronika magához ölelte a szőke fürtös kisgyermeket, a függöny eléjük libbent.

A lány szülei döbbenten nézték a franciaablak előtti üres teret. Mielőtt azonban bármelyikük megmozdult volna, meghallották Lucababa bugyborékoló gyermekkacagását.

csigalepcso

Szaszkó Gabriella vagyok, online újságírással és kreatív írással foglalkozom. Gyerekkorom óta rajongok a történetek és az írás minden formájáért. A hátborzongató sztorik, paranormális és megmagyarázhatatlan jelenségek mindig is érdekeltek, ezért is alakult meg 2013-ban a Bizzarium. Ezen kívül regényeket és novellákat alkotok, további írásaimat a http://szaszkogabriella.com/ oldalon olvashatjátok.

Leave a Reply

Your email address will not be published.