Larten Bradley – Éjszaka a sírodnál jártam

Ma Larten Bradley újabb novelláját olvashatják nálunk. Október elsején novellapályázatot hirdetünk, úgyhogy mindannyian készülhettek a történetekkel! 

Éjszaka a sírodnál jártam

Hideg volt és én magányos.

Süvítő szél tépázta ruhámat, borzolta hajamat, a fellegek puha vánkosként kúsztak a fénylő Hold udvarába.

Nem éreztem félelmet, sem kételyt vagy bizonytalanságot, nem volt bennem semmi, csak a hiányod okozta üresség, mely kongó bádogként, szív nélkül, lélek nélkül villódzott bennem.

Talpam alatt a nedves föld süllyedt, nem számított a kosz, vagy a férgek, melyek ijedtükben ujjaim közt tekergőzni kezdtek, keresve menedéket, egérutat, bármi megoldást a pusztulás és elmúlás nyomasztó ténye ellen.

Lomhán, andalogva lépdeltem a magas, kovácsolt kapu felé, amihez foghatót még életemben nem láttam. Ezüstösen csillogott az éjszakában, komor betűi figyelmeztettek, maradjak távol a holtak birodalmától, vagy eljő értem is a kárhozat, fiatal lelkem elragadja, széttépi, és a föld alá vonja.

Nem törődtem halk szavaikkal. Sokkal erősebb volt bennem az érzés, a hang, mely a Te hangod volt, mi selyemként simogatta lelkem, elűzte józan eszem, kitöltötte az ürességet.

Néha-néha hallottam ezt a hangot, néha éreztem a lelked, ahogy az enyémhez simul… régen, mikor még volt lelkem, mikor volt mit elvesztenem.

Fejemben kergették egymást az idill csalóka képei. Kéz a kézben, zöld domb tetején egymást öleltük, füledbe súgtam féltett titkaimat, s Te, mint lakat zártad el lelkünket. Sötét pecsét kapcsolt össze minket. Nem értett a fa, a föld, a világ. Nem is kellett senki figyelme, egyedül csak TE.

Az utamat kísérő bokrokból halott koponyák csontvigyora kúszik tekintetem elé, tudom, csak álmodom, a rémisztő képek mind csak lelkem fájdalmának lidércei.

Hallom, ahogy a szél megzörgeti rémséges alakjukat, az élettelen bordák közt vidám polkát fütyül. Mindez normális esetben rettegéssel töltene el, az iszonyat mardosná belülről reszkető zsigereimet, de nem ma, és nem itt. Mikor tudom, hogy álmodom, értelmem elmosódott ködön keresztül látja mindazt, ami körülvesz. Valahol az érzékeim legmélyén nyugtalanít a gondolat, vajon felébredek-e még ebből az álomból, látom-e még valaha a nap sugarát, vagy csak a szikár, súlyos sírkövek közt találom meg végül menedékem?

Clipboard-1f

A hangok a fejemben lassan eltűnnek, nem törődöm már többé velük. Határozottan mégis elcsigázva lépdelek, folyton csak szavakat suttogva, melyeknek értelme még előttem is homályba burkolódzik.

Fagyos ujjaim egymáshoz pattintom, öntudatlanul valami sátáni szertartás beteges ütemét idézve a halott kertben.

A lidércek újra nevetnek.

Tudom, nem rajtam, tudom, hogy végül, ha igazuk lesz – s talán már látják is utam végét – övék lesz az, amire annyira vágynak. Végül már nem kell majd a lelkem, a gyarló, üres, fájdalmas életem. Talán rám is vár valahol egy mély gödör, puha földdel fed majd el a Gondoskodás, s éji társam nem lesz többé senki már. Szemfedőben élő apró bogarak, a halál szolgái, ők nyújtanak társaságot. Talán én is nevetek majd a kárhozott lelkekkel, midőn egy hamvas, ifjú véletlenül, vagy csak mert feladta már, birodalmunk kapuját átlépve menhelyre talál.

Magam előtt látom elaszott testemet, oszló húsom között férgek tanyáznak, arcomon ugyanaz a borzalmas, pokoli vigyor, ami engem is körbevesz utamon.

Kiráz a hideg.

Eszembe jut, miért is jöttem. Nem lehet ez a végzetem. Nem porladhatok ott, ahol téged őriznek. Kettőnknek már kevés lenne a hely. Én nem tartozom a sötétséghez.

Nem, nem, és nem…

Szeretlek… hallom megint a hangod, mintha csak édes szóval kívánnád pokolba taszítani ártatlan lelkemet. S követlek, mint éltedben is bárhová, s mosolygok, nem törődve milyen veszélynek teszem ki ifjonti létem.

Miért követlek? Mert gyarló emberként hű voltam Hozzád, nem láttam, nem érintettem mást soha. S, mert ezt a szót kimondani halálos bűnnek vélted, most eljöttem, át a Pokol minden bugyrán, hogy végre halott szemedbe nézve, rájöjj mit tettél.

Ha hallanám, ha megsúgnád csak nekem…

Talán feladnék újra mindent, követnélek a síron túl is, könnyezve hagynám magam mögött mindazt, amit szeretek. Kezed fogva nem fájna a lángok közé ugrani, nem félnék a vasvillák ütötte sebektől.

Milyen végzetes is a szavak ereje.

Azt hittem nem győzhetsz le, azt hittem én leszek az, aki végül mindent elnyer. A jó legyőzi végre a gonoszt, de az élet nem így működik, s bár nem ismerem a halált, nincs kizárva, hogy ma éjjel szeretőmmé fogadom, s fájdalmas döféseit viselve, megbélyegezve semmivé válok.

Elérem végre a sírod. Rideg, szürke márványoszlopként nyúlik a magasba, hirdetve: Íme, nézzétek, végül Ő is elveszett!

Mit eddig hittem, mindaz mit gondoltam hirtelen semmivé foszlik, eltűnik a vánszorgó idő, az elmúlás fekete csuklyásának karmaiban.

Megint üres vagyok, béna, szótlan.

Leborulok, könnyeim patakokban folynak, mikor ráébredek a valóságra: nem győzhetek.

Eljöttem, legyőztem a félelmet, mégsem találtalak, nem talállak meg. Nem maradt más csak a hideg márvány, az angyalszárny a cirádás betűk felett, melyek vigaszt nyújtani rendeltettek, ám én mégsem tudok nyugodni. Körmeim a fekete földbe vájnak, kaparnék és őrjöngenék, ám megköt a némaság.

Elfekszem a kődarabon, koszos ruhámmal próbálom betakarni, dédelgetni mindazt, amit belőled magaménak tudhatok.

Lassan feladva mindent, elnyom az álom.

Azt álmodom minden szép, újra itt vagy, forró karjaid védenek engem. Csókod elmossa minden fájdalmam, mosolyod pumpálja ereimben a vért.

Ébredésem iszonyatos.

Csontos, rothadó kéz fonja át túlvilági erejével csuklóm, én küzdenék, és vonaglanék, ha önmagam volnék még. Ha ragaszkodnék az élethez.

Lám eljöttél értem, lám mégis arcodba nézhetek, s csak remélek. Remélem jobb világ vár rám, vagy csak olyan, ahol veled lehetek, ahol együtt égünk el az örök kárhozat oltárán. Véres áldozatunk szebb lenne, mint a szó: szeretlek. Örök bizonyosság, rémséges bálvány.

Reggel a felvirradó nap melengeti a temető kertet. A szürkés kőemlékek mogorván fordulnak el a világtól. Zöldellő fű üdvözli az életet.

Az egyik sírnál egy fiatal lány pihen. Messziről azt hinné az ember csak alszik, nyugodtan mereng, de mellkasa nem mozdul többé, lélegzetet nem vesz, halott, mint elveszett kedvese, ki az öröklét csókjával láncolta magához a gyámoltalan lelket.

 

OctoberAir

Szaszkó Gabriella vagyok, online újságírással és kreatív írással foglalkozom. Gyerekkorom óta rajongok a történetek és az írás minden formájáért. A hátborzongató sztorik, paranormális és megmagyarázhatatlan jelenségek mindig is érdekeltek, ezért is alakult meg 2013-ban a Bizzarium. Ezen kívül regényeket és novellákat alkotok, további írásaimat a http://szaszkogabriella.com/ oldalon olvashatjátok.

Leave a Reply

Your email address will not be published.