Larten Bradley – Arachnophobia

Ezen a héten Larten Bradley Arachnophobia című novelláját olvashatjátok nálunk. Szeptember végén újabb novellapályázatot hirdetünk, úgyhogy lehet izzítani a billentyűzeteket! 

Arachnophobia

Kicsi korom óta betegesen rettegtem a pókoktól. Mindegy volt milyen, mekkora, mennyire veszélyes, képtelen voltam megmaradni a közelükben. Később, mikor már nagyobb lettem, rájöttem, hogy én vagyok az erősebb, így hát megtanultam legyőzni őket.

Nem vagyok rá büszke, de az utamba kerülő pókok csúnyán végezték. Akik ismertek, mind azt mondták, kegyetlenség, amit ezekkel az állatokkal művelek, ám akkora volt bennem a félelem, hogy nem tudtam megálljt parancsolni, és csak simán elmenni mellettük.

Akárhányszor sátorozni mentünk, én csatakosan, zihálva ébredtem álmomból. Elalvás után iszonyú rémképek kísértettek hatalmas, szőrös testekről, hosszú, ízelt lábakról, rám meredő, élien-szerű szempárokról és csattogó, méreggel teli csáprágókról.

Anyám mindig azt mondta, a pók hasznos állat, hiszen elpusztítja a kártevő bogarakat. Bármennyire is sulykolta ezt belém, bennem csupán a rettegés maradt.

 

Emlékszem, a tizedik születésnapomon a szüleim elvittek az állatkertbe. Nagyon izgultam, és kíváncsi voltam a sok egzotikus, különös és vad állatra. Bámulattal töltött el, hogy ezek a teremtmények, amiket eddig csak a színes albumok képein csodálhattam, most karnyújtásnyi távolságra kerülnek hozzám. Úgy éreztem, valami igazán hatalmas dolognak lehettem a részese. Ennél szebb ajándékot, annyi idősen el sem tudtam volna képzelni. Reggel a szokásosnál is gyorsabban készültem el. Lerohantam az emeletről, ahol az én kis birodalmam terült el, és felpattantam a konyhapult előtt álló egyik magas, fekete bárszékre. Szerettem ezeket a székeket, bár termetem miatt még nehezen tudtam felkapaszkodni rájuk, ám mikor sikerült, úgy éreztem, mintha egy hatalmas hegyre másztam volna fel, ahonnan az egész világot beláthattam.

 

− Jó reggelt! − köszöntem anyunak, aki a tűzhely előtt sürgölődött, és a reggelit készítette.

− Jó reggelt! De korán felkeltél, Drágám − mosolygott rám úgy, ahogyan azóta sem tud senki rám mosolyogni, majd adott egy puszit a fejem búbjára.

− Izgulok az állatkert miatt − mondtam, és ölembe terítettem szalvétámat. Apám már öt évesen rászoktatott erre az elővigyázatosságra. Ő sokszor viselt öltönyt, és szerinte a reggeli átöltözések így megelőzhetővé váltak.

Anyám az elém kirakott fehér kerámiatányérra halmozott egy adag spenótos rántottát, nekem pedig összefutott a nyál a számban. Sok korombélivel ellentétben semmi bajom nem volt a zöldségevéssel. Mindkét szülőm remek szakács volt, így még a borzalmas ízű ételekből is csodálatosan finom fogásokat tudtak varázsolni.

− Köszönöm. A reggeli a nap legfontosabb étkezése − okoskodtam, és elvettem két pirítóst is a tálból.

− Pontosan − helyeselt Anyu, és elnevette magát. Majd magának is szedett a reggeliből, és mellém ült.

 letöltés

Apámnak előző este maratoni tárgyalása volt, így nem keltettük még fel. Én mégis azt kívántam, bár már az autóban ülnénk, útban az állatkert felé. De türelemre intettem magam, hiszen az állatok megvárnak.

Evés közben anyámat faggattam arról, mennyi érdekes állatot fogunk látni, és hogy vajon lesz-e, amit meg is lehet érinteni.

Ő pedig − ugyanolyan izgatottan, mint én −, veszélyes afrikai kalandokról beszélt. Szerettem hallgatni, ahogy mesélt. Sokszor találtunk ki közös történeteket ismeretlen tájakról és emberekről.

 

Nevetésünk közepette lépett be apám is a konyhába, nagyot nyújtózott, majd felkapott és megölelt. Miután letett, de még mielőtt nekiült reggelijének, anyám szájára nyomott egy csókot. Én elfintorodtam, hiszen akkor még nem értettem mire jó az, ha két ember egymás szájában matat.

Aztán anyámmal folytattuk félbehagyott történetünket, mire apám csak játékosan megforgatta a szemét, és nem is sokkal később bekapcsolódott játékunkba.

 

Mindennek ellenére az idő ólomlábakon haladt. Türelmetlenségem egyre fokozódott, és akaratlanul is sürgetni kezdem szüleimet, akik nem haragudtak izgatottságom miatt.

Hamar összeszedtünk mindent, ami kelhetett – fényképező, uzsonna −, apám gondosan bezárta az ajtót, és bekapcsolta a riasztót.

Én egy helyben toporogtam a szürke Dodge-unk mellett, várva, hogy végre induljunk.

 

Anyám a vezetőülésbe ült, és óráknak tűnő percek múltán végre gázt adott.

− Biztonsági öv – szólt hátra apa, én pedig engedelmesen becsatoltam magam. Bármit megtettem volna, csak, hogy végre ott legyünk már.

Néztem az elsuhanó tájat, ahogy elhagytuk az ismerős városkánkat, és kiértünk az autópályára.

 

Szerencsés gyereknek mondhattam magam. Nem messze éltem a nagyvárostól, mégis, mintha egy világvégi kis falu lett volna az otthonom. Szerettem. Sok barátom volt az iskolából, akikkel minden alkalmat kihasználtunk, hogy valami kalandba keveredjünk.

Köztük Charlie, a legjobb barátom. Ő volt az egyedüli ember, aki nem nézett rám ferde szemmel a pókiszonyom miatt.

Elfogadta, hogy ilyen vagyok, és kész.

 images (1)

− Kár, hogy Charlie nem jöhetett – szóltam.

− Sajnos el kellett utazniuk, de a mamája megígérte, hogy jövő hónapban elmegyünk együtt – vigasztalt Anyu.

 

Hétéves korunkban Charlie megmentette az életemet. Legalábbis akkor úgy tűnt.

Iskola után kimentünk játszani az erdő szélére, amit – akkor, és azóta is −, gyakran megtettünk, természetesen a szüleink engedélye nélkül. Elhevertünk a lehulló levelekben, indiánosat játszottunk, és kántáltunk, hogy elijesszük a sápadtarcúakat.

Egy nap rajtam volt a sor, hogy a legyőzött ellenséget játsszam. Engedelmesen elfeküdtem a földön, és nem lévő sebeimet szorítva haldokoltam, míg Charlie felettem diadaltáncot járt.

Ám, hirtelen megállt, és falfehér arccal tátogni kezdett. Ijedtemben meg sem mertem mozdulni, barátom a mellkasom felé mutogatott. Felemeltem a fejem, és megláttam…

 

Egy óriási, szőrös tarantula mászott egyenesen az arcom felé. Valószínűleg hobbiállat lehetett, de valahogyan sikerült megszöknie. Láttam, ahogy apró szemeivel rám mered, vékony lábait kapkodva szedte egymás után. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Teljesen lebénultam. Hiába próbáltam volna mozogni, az izmaim nem engedelmeskedtek.

A dög éppen a nyakamba akart mászni, és én biztos voltam benne, hogy meghalok, mikor egy faág lendült el egyenesen az arcom előtt, magával sodorva támadómat.

 

Charlie összeszedte minden bátorságát, és leütötte rólam a vadállatot.

Másodpercekig nem kaptam levegőt, csak feküdtem mozdulatlanul, még akkor is, mikor barátom már ijedten pofozgatott.

Aztán fellélegeztem. Olyan érzés volt, mintha mély vízből jutnék a felszínre. Végtelen megkönnyebbülés kerített hatalmába. Felültem, és megöleltem Charlie-t, aki kipirult arccal ölelt vissza.

Túléltem, megmenekültem. Hálás voltam neki, ha ő nincs ott, vagy nincs annyi lélekjelenléte, én már nem élnék.

 

Az egyetlen szépséghibája, az volt a dolognak, hogy a félelemtől összepisiltem magam. Akaratlan, ösztönös reakció volt, nem is emlékeztem mikor történt. Szégyelltem magam miatta, de Charlie soha, egyetlen egyszer sem tett még csak utalást sem rá.

 

Ekkor lett a legjobb barátom, és egyben a hősöm is.

 images (2)

Időközben megérkeztünk, és anya, kanyarogva keresett parkolóhelyet az autók tömegében.

Végre rátalált, és beállt egy fekete Buick és egy piros Mazda közé.

Gyorsan kicsatoltam magam, és már rántottam is fel az ajtót, hogy kiszállhassak.

Az autó csendje után furcsa volt a zajos parkoló. Mindenütt gyerekek sétáltak, szüleikkel kézen fogva épp megérkeztek, vagy már hazafelé tartottak. Színes lufik törtek az ég felé, és mindent betöltött a vattacukor émelyítő illata.

Mámorosan mosolyodtam el, ahogy a bejárat felé haladtunk, és kínlódva vártam ki a perceket, míg szüleim megvették a belépőket.

Ám belépni a hatalmas, elefántokat ábrázoló kovácsoltvas kapun, semmivel össze nem hasonlítható érzés volt.

Tátott szájjal néztem körül, hirtelen nem is tudtam merre induljak.

Aztán határozottan elindultam az Afrikai részleg felé. Végre tigriseket, elefántot, zebrát és zsiráfot akartam látni. Át akartam élni azokat a kalandokat, amikről a meséink szóltak.

Ámuldozva támolyogtam egyik kifutótól a másikig, a szemeim tágra nyitva, és még pislogni sem mertem, nehogy lemaradjak valami érdekesről.

Minden olyan hihetetlen volt. Az ifjú Almásy Lászlónak éreztem magam, aki ebben a lenyűgöző világban élte le az életét. Elképzeltem a végtelen szavannát, ahogy kalapomban, vállamon a puskámmal, dacolva a hőséggel vágok át a tájon.

 

Az egész állatkert egy csodavilágnak tűnt a számomra, és úgy éreztem, akár meg is halhatnék, mert ennél boldogabb sohasem leszek.

Elértünk egy házig, ami a föld alá vezetett, és egy szöcske volt a táblájára rajzolva.

 

Kiolvastam a cirkalmas betűket: PARÁNYOK VILÁGA

 

– Az meg vajon mi lehet? – gondolkodtam.

Baljós érzés kerített ugyan hatalmába, mégis, szüleim unszolására elindultam. Néhány lépcsőfok vezetett egy sötét alagútba, ahonnan hangos zsivaj szűrődött felfelé. Ösztönösen hátranyúltam, anyám keze után kutatva. Mikor puha tenyerébe fogta az enyémet, már nem volt bennem félsz. Átadtam magam újra a kíváncsiságnak, és érdeklődve haladtam egyre beljebb a sötétségbe.

 

Nagy sokára úgy tűnt, az alagútnak vége szakad, és halványsárga fény világított a végében, ami minden bizonnyal egy terembe vezethet, ez volt a sejtésem. Velünk szemben emberek jöttek kifelé. Egynek-kettőnek neki is ütköztem.

Mire elértünk a kamráig – mert jobban illett rá ez a szó –, már csak néhány ember maradt bent.

Szemeimet – amik nem szoktak még hozzá teljesen a félhomályhoz – meresztgetve pillantottam körül.

 

Megfagyott az ereimben a vér.

 

Amerre csak néztem, különféle pókok, skorpiók és rákok bámultak vissza rám, színes fényekkel megvilágított terráriumaikból.

Nagyot nyeltem, és görcsösen szorítottam anyám kezét.

Soha életemben – még azon az ominózus napon, hétéves koromban – nem féltem ennyire.

Az iszonyat minden pórusomat átjárta, elborította az agyamat a rettegés.

Behunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom őket, és magamban mantráztam – ez nem a valóság, ez nem a valóság –, de agyamba villantak a hatalmas pók szemei, csáprágóinak csattogása.

 

Kinyitottam a szemem, de minden megváltozott.

 

Az emberek eltűntek körülöttem, egy lélek sem volt már a kamrában, és legnagyobb rémületemre, már anyám kezét sem éreztem az enyémen.

A szívem iszonyatos tempóban dobogott, úgy éreztem, hogy menten kiszakad a mellkasomból, a szemeim pedig kirobbannak a helyükről. Nagyokat nyelve próbáltam lenyugodni, de nem jutottam levegőhöz. Sípolva próbáltam leerőltetni az éltető oxigént a tüdőmig, de a testem nem akart engedelmeskedni.

 

Kezeimmel a térdemre támaszkodtam, úgy küzdöttem az életben maradásért.

Ahogy tágra nyitottam szemhéjaimat, egy szőrös, hatalmas, fekete lábat láttam dobolni, úgy három méterre tőlem.

Remegni kezdtem, már nem foglalkoztatott a légzésem, csak a félelem, és a küzdelem, hogy felemeljem a fejemet, és szembenézzek azzal, amiről tudtam, hogy nem lehet csupán hallucináció.

 

Nagyon lassan emeltem föl a fejem, jóval magasabbra, mintha csak a szüleimre néztem volna. A szőrös dög feje óriási és fekete volt, narancsszínű csíkokkal keresztezve.

Pontosan hat szemével engem figyelt, arca gonosz vigyorra torzult.

Igen, tudom, hogy a pókoknak nincs arcmimikájuk, de akkor, ott, tízévesen meg mertem volna esküdni rá, hogy az a rohadék vigyorgott. Még a nyálát is láttam kicsordulni a csáprágói közül.

Megmerevedett a testem, nem voltam képes mozdulni, vagy elfutni, de még megszólalni sem.

Csak az járt a fejemben, hogy meghalok. Én leszek a vacsorája ennek a rémálmomból előcsalogatott visszataszító lénynek.

 

Persze, felnőtt fejjel már tudom, mit kellett volna tennem, de valljuk be, az ember gyerekként, bátor és színes fantáziával megáldott, mégis az egyetlen dolog, ami képes legyőzni, az a félelem.

Ki a mumustól, ki a bohóctól, ki pedig a pókoktól retteg.

 

A lény egyre közelebb ért hozzám, éreztem lábainak szőrét a bőrömhöz érni, éreztem, ahogy mérgezett nyála végigfolyik a nyakamon, hallottam a csattogást. Az éles csáprágók, mindent betöltő hangját, mint mikor az ember a késével a tányért karistolja.

Egy gyors villanás, és ekkor elsötétült minden.

 

Biztos voltam benne, hogy végem.

 

Mikor felébredtem, egy fehér szobában feküdtem, a falakat színes gyerekrajzok, és kedvenc meséimből ismerős figurák képei díszítették.

Apró székek és asztalok álltak az ágy mellett, nem messze.

A dögnek nyoma sem volt.

– Meghaltam? – motyogtam magam elé.

Összerezzentem, mikor anyám az ágy másik oldaláról hozzám szökkent, és szorosan puha, meleg karjaiba zárt.

– Dehogy haltál meg, Drágaságom! – zokogta a fejem búbjának, én pedig teljesen zavart voltam. Mégis mi a fene történhetett?

Nem szóltam, csak hagytam, hogy öleljen, és én is elvesztem a biztonságos melegben. Végre teljesen megnyugodtam. Anyám karjában semmi rossz nem történhetett velem, ez volt az egyetlen dolog, amiben, egész életemben teljesen biztos voltam.

 

Az orvosok azt mondták, pánikrohamom volt, igaz sokkal súlyosabb, mint amit valaha láttak. Anyámék is megnyugodtak, és hazavittek.

Nem értettem szomorú arcukat, hiszen boldognak kellett volna lenniük, elvégre semmi bajom nem esett.

Mikor beléptünk a tágas nappaliba, leültettek a fűzöld kanapéra, és csak akkor mondták meg, hogy Charlie meghalt. Pontosan akkor, amikor én a pánikrohamot kaptam, megmarta egy nagyon ritka, és igen veszélyes pókfajta, ami az átlagnál nagyobbra nőtt.

Nem sírtam, még Charlie temetésén sem, bár ott álltam közvetlenül a sír mellett.

 

Egészen biztos voltam benne, hogy ő volt az, aki ismét megmentett. Hiszen, én biztos voltam benne, hogy az a megvillanó alak, csakis ő lehetett. Valami megmagyarázhatatlan módon, a legjobb barátom az őrangyalommá is vált. De nagy árat kellett fizetnie a barátságunkért.

 

Hogy megbocsátottam-e magamnak?

 

Sok idő kellett hozzá, de igen. Viszont azoknak az ocsmány dögöknek sohasem fogok megbocsátani.

Azóta már több tíz év eltelt. Családos ember lettem, és egy nemzetközi rovarirtó céget vezetek.

Már régóta nem bénít le a félelem, mikor pókot látok, hiszen tudom, hogy az én Charlie barátom nem fogja hagyni, hogy bajom essen…

pre-CGI-Arachnophobia-590x350

Szaszkó Gabriella vagyok, online újságírással és kreatív írással foglalkozom. Gyerekkorom óta rajongok a történetek és az írás minden formájáért. A hátborzongató sztorik, paranormális és megmagyarázhatatlan jelenségek mindig is érdekeltek, ezért is alakult meg 2013-ban a Bizzarium. Ezen kívül regényeket és novellákat alkotok, további írásaimat a http://szaszkogabriella.com/ oldalon olvashatjátok.

Leave a Reply

Your email address will not be published.