Kinn az erdőn – creepypasta

Az erdőben sétálni hallgatván a madárcsicsergést és érezni a rothadó avar illatát, miközben a napsugarak átszűrődnek a fák lombjain, az egyik legmegnyugtatóbb dolog a világon. De amint leszáll az éj, az erdő egy másik arcát mutatja. A sötétben hatalmába kerít a kiszolgáltatottság érzése, és akár egy a talpunk alatt reccsenő száraz gally is képes feléleszteni atavisztikus félelmeinket. De az igazi rettenet akkor kezdődik, mikor kiderül, hogy ezek a félelmek nem is annyira alaptalanok.

 

Kinn az erdőn

/ Out in the forest/

Kiskoromban anyával ketten éltünk együtt a nagymamám kétszintes öreg parasztházában az erdő szélén. Az elég távol lévő főutat csak egy kivilágítatlan kavicsos mellékút kötötte össze a birtokkal, ami miatt eléggé elhagyatottnak éreztem a környéket, különösen éjszaka. A legközelebbi lakott házak is messze voltak, és a miénk is lakatlan volt a beköltözésünk előtt vagy harminc évig. Én magam egy elég rendetlen gyerek voltam. Miután anyukám elment dolgozni, gyakran inkább szándékosan lekéstem a reggeli buszt és egyedül lógtam otthon egész nap. Mivel a nagy házakban egyedül érzi magát az ember, az idő nagy részét inkább az erdőben játszva töltöttem. Mélyen a fák között – elég messze ahhoz, hogy ne halljam anyám szólongatását – volt egy fenyőfa, ami nekidőlt egy másiknak. Elég stabil volt ahhoz, hogy az ember felmászhasson rá, és mivel egy olyan boltívet alkottak együtt, amiről remekül be lehetett látni az erdőt, így elég csábító is volt, hogy az ember kedvet kapjon megmászni. Szerettem felmászni a törzsre egészen a közepéig. A tetejéig feljutni sosem próbálkoztam, mert az már túl meredek lett volna , és az igazat megvallva kicsit félek a magasban.

Egy napon ismét a kidőlt fán ücsörögtem a szokott helyemen – ami azért egy jó távolságra volt a földtől –, és hallgattam a madárcsicsergést, miközben éreztem a nap melegét a tarkómon. Ekkor hallottam valami furcsát lentről, amitől teljesen leblokkoltam:

„Hé, te gyerek!”

Belém hasított a félelem. A hang közvetlenül alólam jött. Próbáltam kihajolni, hogy lenézhessek, de nem láttam senkit a fa miatt. Hosszú ideig ültem teljes csendben és már majdnem sikerül meggyőzni magam, hogy csak képzeltem, hogy egy ember hangját hallom.

„Tudom, hogy hallasz”

A hang most hangosabb volt. Felsikkantottam, és kicsit próbáltam feljebb mászni. Az ujjaimat befúrtam a fakéreg repedései közé úgy kapaszkodtam az idegtől remegő kezemmel, hogy le ne essek. Csak ott ültem, Isten tudja meddig, és próbáltam összeszedni magam. Annak ellenére, hogy nem láttam azt, hogy ki szólt hozzám, a jelenléte érezhető volt. A madarak halkabban és valahogy óvatosabban énekeltek, és ha erősen füleltem, mintha hallottam volna egy tisztán kivehető emberi lélegzést is. Összeszedtem minden bátorságom, és megfogadtam, hogy most bebizonyítom magamnak, hogy csak a képzeletem játszott velem, azzal, hogy kihajolok addig, ameddig csak tudok, anélkül, hogy leesnék. Megragadtam a mögöttem lévő ágat, és addig hajoltam ki, ameddig csak a karom engedett. Ahogy lenéztem láthattam, hogy nem áll alattam senki, és sehol máshol sem a közelben, aztán hirtelen:

„GYERE LE, VAGY ÉN MEGYEK FEL, ÉS ELKAPLAK!”

Olyan hangos volt, mintha közvetlenül az arcomba üvöltött volna valaki. Ijedtemben elengedtem azt, amiben eddig kapaszkodtam, és lecsúsztam a törzsről. Csak az mentett meg a lezuhanástól, hogy az utolsó pillanatban sikerült elkapnom egy gallyat. A lábam ott lógott a levegőben, de sikerült valahogy feltornászni magam a törzsre, ahonnan pedig teljes erőmből futottam fel a fa tetejére, ahol eddig még sohasem jártam. Ott kuporogtam, éppen a suhogó lombkorona alatt, összepisilve magam, miközben távoli földet kémleltem, ott, ahol a fa gyökere fordult ki a talajból, és biztos voltam benne hogy hamarosan feltűnik valaki, aki rohanó léptekkel közeledik felém, hogy aztán elkapjon. De ehelyett csak a madárdalt hallottam, és ahogyan a szél susog a fák lombjain. Körülbelül két óra telhetett el így, azután anyám hazaért a munkából, és kétségbeesett keresés után rám talált a fa tetején bőgve.

Az eset mindkettőnket megviselt, idővel azért összeszedtem magam, ahogy mondják: a gyerekek elég strapabíróak. Viszont többé soha nem kószáltam el olyan mélyre az erdőben, és soha nem mentem vissza a kidőlt fenyőhöz. Egyszer, amikor tizenkettő voltam, a házimunkák közül mindig enyém volt a feladat, hogy  a közvetlenül az erdő szélén álló pajtából gyújtóst hordjak a házba. Elég megterhelő munka volt, úgyhogy általában alkonyatkor csináltam, amikor a levegő tele volt szúnyogokkal, a környékre pedig néha leszállt a köd. Akkor éppen az utolsó körömnél tartottam a fahordással, és vissza akartam futni a házba. Az egyik legutálatosabb dolog az egészben az volt, hogy a pajta folyton tele volt baglyokkal. (Ha valaha volt szerencséd látni egy baglyot egy sötét sarokból bámulni, akkor tudod, miért akartam minél előbb végezni)

Aznap este a szokásosnál is félelmetesebb volt. Sűrű szürke köd ereszkedett a tájra, ami miatt nem láttam tovább pár lépésnél. Bár a pajta nem volt messze a háztól, úgy éreztem kezdek összezavarodni. Párszor rossz irányba is fordulhattam, mert kétszer is a fák között kötöttem ki, míg végre odataláltam. Összeszedtem az utolsó adag tűzifát, de addigra már olyan sűrű volt a köd, hogy egyszerűen nem láttam az ösvényt. A szememet csípte a pára, amitől a látásom is elhomályosodott. Bukdácsoltam előre, és sikerült nekimennem egy fának és ráejteni az összes kezemben lévő gyújtóst a lábamra. Ahogy megpróbáltam leszedni a lüktető lábamról, azt vettem észre, hogy a köd olyan sűrű hogy a saját térdemet sem látom. Elhatároztam, hogy inkább visszamegyek a házba, mert amúgy is elég a tüzelő az éjszakára. Akkor tűnt fel, hogy már annyira besötétedett, hogy nem látok semmit, amiből meg tudnám állapítani, hogy egyáltalán merre induljak. Így tettem pár lépést minden irányba, hátha találok valami tereptárgyat, amiből megtudhatom, hogy hol is vagyok, de semmit sem találtam, ami segített volna beazonosítani a helyzetem.

via: amazingwallpaperz.com

Még a kertkaput sem sikerült megtalálni, és minél többet sétáltam, valahogy annál jobban bekeveredhettem a fák közé, mert nedves pázsit helyett a fenyőtüskék ropogását hallottam a lépteim nyomán.  Kis idő múlva arra eszméltem, hogy már a pajtába sem sikerülne visszatalálni.  Átkoztam magam a bambaságom miatt (és próbáltam elűzni magamtól azt a nyomasztó gondolatot, hogy talán az én hibámon kívül más is közrejátszott), és kénytelen voltam beismerni, hogy eltévedtem az erdőben.  Anyáért kiabáltam, olyan hangosan amennyire csak a tüdőmből kifért, de csak az erdő csendje válaszolta, hogy túl messzire kerültem a háztól ahhoz, hogy bárki meghallhasson. Ahogy a pánik kezdett eluralkodni rajtam, valami rózsaszín dolgot láttam megmozdulni egy közeli fenyő törzsén. Közelebb mentem, és kiderült, hogy egy tépett szélű papír az, a közepén egy nyíllal ami balra mutatott. Úgy nézett ki, mint amit akár anyám is csinálhatott, hogy ne tévedjek el az erdőben. Úgyhogy a hideg miatt dideregve, bolond módon elindultam arra amerre a zöld nyíl mutatta.

Öt-tíz percnyi gyaloglás után megálltam, hogy kifújjam magam. A szívem úgy kalapált hogy megfájdult tőle a mellkasom.  Leültem, és észrevettem, hogy egy újabb lap himbálózik egy közeli farönkön, amit már egy hosszú szöggel erősítettek oda. Ezen is volt egy nyíl ami felfelé mutatott és apró girbegurba betűkkel egy üzenet „ERRE!”. Az egyre inkább eluralkodó pánik ellenére meggyőztem magam, hogy ezek az üzenetek az egyetlen esélyeim arra, hogy hazakeveredjek az éj leszállta előtt. A homlokomon gyöngyözött a hideg verejték, én pedig elkeseredetten próbáltam elhúzni a francba.  Követtem hát a zöld nyilat a következő papírig, amit éppenhogy sikerült megtalálni a félhomály miatt egy pár lehullott gally és levél között.

Ekkor már olyan sötét volt, és nagyon kellett meresztgetni a szememet, hogy legalább pár méterre ellássak.  A zöld nyilak diktálta iránynak engedelmeskedvén  egyre kevésbé tudtam,  hogy éppen merre járok. Csak botladoztam a fák között és a kezemmel markolásztam a ködöt, nehogy nekimenjek valaminek (közben pedig halálra rémített a gondolat, hogy valami megragadja a karom). Követtem a harmadik nyilat, ami ismét felfelé mutatott, és egy egyre meredekebb lejtőre vezetett, ami egyáltalán nem volt ismerős a házunk környékéről. A cetlin volt még egy kusza vonalakkal megrajzolt mosolygós arc is. Ezen a ponton összeomlottam, és leültem síni egy kicsit, mert láttam elúszni a reményt, hogy még ma éjjel még kijutok a rengetegből.  A közelben viszont megpillantottam egy újabb rózsaszín papírt. Zavartak ezek a lapok,  egyik sem látszott egy kicsit sem viseltesnek annak ellenére, hogy a múlt léten minden nap esett. Pár lépésnyi távolságból sikerült elolvasni.

Ami pedig rajta állt, attól megállt bennem az ütő. Térdre rogytam, és teljes csendben, halálraváltan, a ködből kiszűrűdő neszeket kutattam.   Csak álltam, és újra és újra elolvastam azt a borzalmas üzenetet: még egyszer és még egyszer, mielőtt egy, valahol a hátam mögött elpattanó ág hangja miatt szinte vakon futásnak eredtem.  Gallyak sértették fel a bokám és csapódtak az arcomba de nem érdekelt, csak futottam tovább. A lapon nagy zöld betűkkel a nevem állt. Úgy éreztem, órákon át futok. A pára és az izzadtság ragacsos patakokban folyt végig a hátamon, mintha a nyomomban loholó valaki szájából csurgott volna rám a nyál.  Aztán valahogy visszataláltam a házhoz. Az összes lámpa le volt kapcsolva, így próbáltam megkeresni a kulcsomat.  Megtaláltam, és berohantam az ajtón nyílegyenesen az ágyamba, ahol aztán reggelig virrasztottam. Anyám úgy gondolta, hogy már régen itthon vagyok, csak elmentem aludni, így nem hagyta égve a villanyt. Az is csoda volt, vagy inkább valami furcsa véletlen, hogy egyáltalán megtaláltam a házunk.

 Az utolsó „eseménynek”, ami ahhoz az átkozott házhoz kapcsolódik, egyedül anyám volt szemtanúja.  Azelőtt sosem volt részese azoknak a különös történéseknek amiknek én,  bár  a ház belsejét  mindketten nyomasztónak találtuk ugyanúgy, ahogyan az erdő fenyegető közelségét.

Annak ellenére, hogy nem tartoztam a legnépszerűbb gyerekek közé, már csak azért sem, mert távol laktam mindenkitől, a középiskola első osztályában azért sikerült néhány szoros barátságot kötnöm.  Az egyik barátom – Amanda – egyszer áthívott éjszakára, amit én el is fogadtam. Anya fuvarozott odáig, ami körülbelül három mérföldet jelentett. Csak kirakott, és fordult is meg. Jó kis éjszaka volt. Megnéztünk egy horrorfilmet, benyomtunk némi pizzát és talán egy kis fű is előkerült. Anyám hazasietett, mert volt egy kis elmaradása az írással. Ha még nem mondtam volna, akkoriban egy magazinnál dolgozott.  Éjfél körül lehetett amikor kaptam tőle nyugtalanító üzenetet, csupa nagybetűvel:

„HA EZ VALAMI HÜLYE VICC, AKKOR MONDD EL, DE RÖGTÖN!”

Azt hittem, ő próbál viccelődni, úgyhogy visszaírtam: „higgadj le, milyen viccről beszélsz?”

Ugyanabban a pillanatban megérkezett a válasz:

„ITTHON VAGY?”

Természetesen nemet válaszoltam, és egyre inkább furcsállottam a helyzetet, de nem jött újabb üzenet egészen hajnali háromig, amikor megkért, hogy menjek a nagymamához reggel és SEMMIFÉLEKÉPPEN ne merjek hazamenni.

Emlékszem, olyan zápor kapott el útközben, hogy csuromvizes voltam, amikor végre megérkeztem a nagyimhoz. Ellent kellett állnom a kísértésnek, hogy hazamenjek a vizes cuccaim ledobni, de anyám előző éjszakai felkavaró üzenete szerencsére meggátolt ebben. Mikor odaértem anya és a nagyi éppen ebédeltek.  Már első ránézésre látszott, hogy anyám érzelmileg nagyon fel van zaklatva, de csak később tűnt fel, hogy az arca olyan sápadt, mintha kiment volna belőle az összes vér, és ezenkívül  az egész testében remegett. Ekkor kiejtett a kezéből egy poharat, ami darabokra tört a padlón, mert a macska hozzádörgölőzött a bokájához. Egészen éjszakáig nem mesélte el, mi történt, csak azután, miután a nagymamám már elment aludni. Először megesketett, hogy nem mondom el a nagymamának, mert ő van annyira babonás, hogy biztosan halálra rémülne tőle.

Szóval felkavaróan részletesen, elmesélte a történteket arról az éjszakáról, amit én Amandánál töltöttem.  A földszinti nappaliban ücsörgött a kanapén, a kandallóban lobogó tűz mellett, és ahogy a nyitott függönyökön át látszott,  ahogyan a napkorong alábukik a horizonton, lassan ő is befejezte az utolsó cikk piszkozatát. Először túl halk volt ahhoz, hogy tisztán hallja, de egyre erősödött és vált egyúttal idegesítőbbé egy kopogó zaj az ablak felől. Mikor elindult kideríteni, mi okozza, nagy barna éjjeli lepkéket talált – amilyenekkel gyakran összefutottunk arrafelé –, ahogy őrülten nekiszálldosnak az üvegnek. Mivel úgy gondolta, megtalálta a hang forrását, visszatért a munkájához, bár valamiért kissé nyugtalanította a dolog.  Ekkor a hangok még jobban felerősödtek, és egyre élesebbé váltak, úgyhogy jobban elkezdett odafigyelni, és látta, hogy valaki kavicsokat dobál az erdőszéli sötétségből egyenesen az ablaknak.

Látta, hogy egy bokor árnyékából indulnak, majd kis ívben nekiszállnak az ablaknak, és lepattannak az üvegről.   Ha figyelmesen nézte, láthatta, ahogy a nagyobb darabok kis repedéseket hagynak az üvegen ott is, ahol egy pillanattal ez előtt még a feje volt.  Kémlelte a sötétséget, hogy megtudja, pontosan honnan hajigálja őket valaki. A döbbenettől hátrahőkölt, mikor meglátta, hogy én állok ott egy fa mögött szemben az ablakkal, szélesen vigyorogva, miközben az egyetlen látható szemem fehérje őt bámulja.  Elnyomott egy halk sikolyt, ahogy nézte, hogy a saját lánya csak áll ott mosolyogva és közben rá bámul.  Az alak nem mozdult és még csak nem is pislogott, csak állt ott a közeli fenyők között.  A kavicsok egy távolabbi bokorból pedig továbbra is záporoztak,  az arcom pedig továbbra is nyomasztóan vigyorgott rá.

Mivel úgy gondolta, ez csak valami idétlen vicc lehet (ahogy az üzenetéből is kiderült), torka szakadtából a nevemet üvöltötte. De válasz helyett az a dolog a fa mögött (ami teljesen úgy nézett ki mint én)  elkezdte úgy mozgatni a száját, mintha egy hang nélkül beszélne nagyon, de nagyon gyorsan.  Hirtelen oldalra fordította a fejét, és úgy tűnt, beszél valakihez a fa mögött, akit anyukám már nem láthatott. Látott viszont egy alaktalan fekete árnyat a fa másik oldalán. A hasonmásom mosolyogva folytatta a hang nélküli a gyorsbeszédet, majd oldalra fordult, és annak a dolognak suttogott valamit, ami mellette állt, majd újra visszafordult, és kezdte elölről. Aztán egyszer csak megtörvén a monotonitást egyenesen anyámra mutatott, és nevetni kezdett. Anya sikított, és bemenekült a második emeleti szobámba, aminek az ajtaján az egyetlen működő zár volt. Bezárta magát, és leült az ajtóval szemben, a szoba ellenkező végébe az ágy lábához, a lenti ablakon pedig újrakezdődött a kavicsok kopogása, amitől a szíve zakatolt, és ő sírásban tört ki a félelemtől.

Anya elmondása szerint a szobámban sem érezte magát biztonságban.  Undorító szag volt és valami furcsa zümmögés jött a falakból. Imádkozott, hogy kitartson még egy kicsit, mielőtt végleg összeomlik és közben hallotta, hogy a konyha környékén a falnak csapódó kövek éppen betörnek egy ablakot, aminek a szilánkjai csilingelve hullanak a földre. És az átkozott zümmögés sem állt le. Ahogy jobban próbált fülelni, ki tudta venni, hogy leginkább halk emberi motyogásra hasonlít. A valaha átélt legnagyobb borzalom közepette szétnézni sem volt bátorsága, úgyhogy elfordította a fejét a szekrényajtó felé, ahonnan egy iszonyú sápadt arc bámult vissza rá, aminek az eltorzult szájából olyan hangok jöttek mint a felgyorsítva lejátszott suttogás.

A szekrényajtó pusztán egy méterre volt tőle …

…és lassan kinyílt.

 Az ép ésszel felfoghatatlan rettegés ellenére bezárta az ajtót, és rá is tolta a reteszt, közben pedig egyre nagyobb  kövek csapódtak be, amik beszakították a szobaablakot és üvegszilánkokkal szórták tele a padlót.  Valahogy sikerült kijutnia a házból, és miközben végig szemmel tartotta az erdőt bepattant a kocsiba, és elhajtott. Elmondta, hogy még egyszer visszanézett a bekötőútról és egy jól kivehető emberi alakot látott állni a hálószobám ablakában, amint őt figyeli, ahogyan a kocsija távolodik a háztól. Ez volt az ő végső búcsújuk, mert anyám többé a lábát nem tette be a portára. Ahogyan a történetet mesélte is könnyek között tört ki. Egy szavában nem kételkedtem és nem kételkedem most sem. Őszintén hiszem, hogy átélte mindazt amit akkor elmesélt. Az is tiszta volt hogy az ottani életünk egycsapásra véget ért.

via: gargoylesphotos.files.wordpress.com

Én is csak egyszer tértem vissza apámmal, akit mostanában elég ritkán látok. Eljött hozzánk egy másik államból azért, hogy segítsen a költözködésben.  Anya és én találtunk egy házat a városban, ahol folytathattuk életünket.  Apa és én csak bedobáltunk mindent, amit a házban hagytunk. Emlékszem, hogy csöndes napos reggel volt, mikor összepakoltuk a cókmókunk, és kiürítettük a helyet. Szeretnék valami lezárást kanyarítani a történetnek, ha mást nem, legalább valami végső ijesztő lezárást, de nem megy. Valójában csak összepakoltunk, és magunk mögött hagytuk az egészet. Két dolgot azért megemlítenék:

  1. Mikor átnéztük a házat behatolók nyomai után kutatva, találtunk pár betört ablakot – köztük a konyhait és a hálószobámét – alattuk pedig ott hevertek a kövek, amivel bezúzták őket.
  2. Apa egyszer elment az erdőbe „kiengedni a fáradt gőzt”. Amikor visszajött, azt kérdezte, mióta van ott az a hinta. Mondani sem kell sohasem volt hintánk, úgyhogy furcsállottam, hogy valaki felszerelt egyet azon a héten, amikor már nem laktunk ott. Mert valaki felhúzott egy kötelet annak a fenyőnek a legfelső ágaira, amelyiknek az oldalának nekidőlt egy másik. Amelyiknek a mászását abbahagytam évekkel ezelőtt.

Nyilvánvalóan új kötél volt, az alján egy szép fényesre polírozott ülőkével. Apa próbált kímélni a dolgoktól, amik felkavarhatnak (mivel azt gyanította hogy az anyával történtek csak a képzeletének szülötte volt, anya pedig kissé labilis mentálisan), így azzal magyarázta, hogy biztosan a szomszédok tették fel, mert nem vették észre, hogy az a terület még a mi telkünkhöz tartozik. Persze, ő is jól tudta hogy mérföldekre van minden irányban a legközelebbi szomszéd. Nincs a közelünkben semmilyen ház, és amíg ott éltünk, semmiféle nyomát nem láttam soha valamilyen emberi tevékenységnek. De nem vitatkoztam, mert már attól a gondolattól is boldog voltam, hogy végre magam mögött hagyhatom ezt a szörnyű helyet. Ezután az időm nagyrészében próbáltam megemészteni azt, ami egyszer itt történt.  Néha nem megy, de azért keményen próbálkozom. Elég sok idő telt azóta, így már nem félek ezekről beszélni, pedig hosszú ideig ez így volt.

Egyébként pedig most van halloween, lehet-e jobb alkalom arra, hogy ezt megosszam?  A nagyim eladta házat egy fiatal párnak és a kisfiuknak, nem sokkal azután, hogy mi kiköltöztünk. Anyám akarata ellenére, aki ragaszkodott volna hozzá, hogy a ház álljon üresen az idők végezetéig. Most már ő sem hajlandó beszélni az ott történtekről.  Csak néha eszembe jut az az öreg ház a kidőlt fenyővel, és az új lakókkal, és a hinta, ahogyan a lengedezik a lágy szellőben, és a kisfiú totyog felé.

Out in the Forest / prozac101

forrás: http://www.4chan.org/

ScapeGoat

-

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: