Dohoczki Máté – Mint egy falat kenyér

Ma Dohoczki Máté novelláját olvashatjátok nálunk, akitől mostantól cikkeket is olvashattok az oldalon. Fogadjátok sok szeretettel a téli hangulatú írást! Ne feledjétek, hogy írjatok szorgosan a novellapályázatra!

Mint egy falat kenyér

Hosszú és kemény volt az idei tél. A falubeli vének szerint sem tartott soha ilyen sokáig. Ez  csak a hetedik telem volt, de azt már éreztem, hogy a körülöttem élő emberek idegesek és komorak.

Aznap is, mint az elmúlt napokban, fáért kellett mennünk apával, hogy otthon ne legyen farkasordító hideg. A méz is megdermedt a csuporban. A testvérem betegen feküdt a nagyobbik szobában a kályha előtt. A sámán sem tudta meggyógyítani őt, mindenki tudta, hogy alultáplált, és talán nem is fog egyszerűen kilábalni belőle, ha még sokáig elhúzódik a hideg.

Az ösvény mellett a hó néhol elérte a több méteres vastagságot, ez eléggé megnehezítette a dolgunkat. Ilyenkor apa előrement, és törte az utat robosztus testével, de így is lassan jutottunk el a célunkig. A tájékozódó képességemet teljesen elvesztettem a monoton vidéken. Mindenhol csak fehérséget láttam, nem vettem észre a jellegzetes fákat, a patakot és a barlangot sem. Egyedül apára hagyatkozhattam, mert nem tudtam merre vagyunk a fehérségben. Hosszabb idő elteltével végre ismerős helyeken jártunk, tudtam, hamarosan meg kell állnunk. Ide szoktam kijárni meglesni a mókusokat, amint ide-oda ugrálnak a göcsörtös fák ágain, de sosem jöttem egyedül. Az ide vezető út lépésre pontosan berögzült az agyamba, csak akkor még nem esett a hó. A következő facsoport után balra fordultunk, és ott már az erdő teljesen megváltozott. A tölgyeket felváltották az égerek és a gyertyánok. Hamarosan megálltunk, és munkához láttunk. Apa nagyon elfáradt a gyaloglásban.

−Na, fiam, ez lesz az utolsó alkalom, hogy kijöttem veled az erdőre, mert a derekam már nem bírja sokáig! Te fogod elvégezni a munka java részét.

A feladat, amit rám bízott hatalmas, de ha tudom, teljesítem.

−Értem.

Apa hirtelen tíz évet öregedett a szemem láttára. A ráncok mélyebbé váltak az arcán. Eddig titkolta előttem betegségét, de enimagesnek ellenére ókori héroszként tekintettem rá.

−Azzal a fával kezdjük – mutatott rá egy vastag gyertyánra.

A kezdeti csapásoknál megmutatta, hogy milyen mozdulatokat vár. Minden suhintással a fával együtt nyögött, és hamar kiültek a verejtékcseppek az arcára. Nagy lihegések közepette átadta nekem a fejszét, hogy folytassam, amit ő elkezdett. A fa hamarosan kidőlt. Időközben a hó teljesen befedte a kordémat a kis szekercémmel együtt. A gallyazás nem esett nehezemre, közben megfigyeltem az arcát. Fáradtnak tűnt, de megkönnyebbült is egyben, hogy már én is el tudom látni a feladatomat. Most láttam életében először büszkeséget a tekintetében.

−Most jön csak a neheze – mondta apa. −Hazáig kell húznunk ezt a nagy rönköt, de nem baj. Van bennünk erő, ugye? – megpaskolta a kobakomat.

A hó intenzívebben esett, mint amikor elindultunk. Az úton visszafelé beszédes kedvében találtam apámat, és fontos dolgokról diskuráltunk, hogy meddig tarthat még a tél, és amiről még életében soha nem beszélt: anya haláláról.

−Tudod, fiam, ha majd nem leszek, neked kell vigyáznod a nővéredre. Lehet, hamarabb elérkezik, azaz idő, mint gondolnánk. Anyád halála után nem úgy alakultak a dolgaink, mint  reméltem. Kevés időt tudtam veletek tölteni, de minden bűnömet megbántam. Remélem, meg tudtok nekem bocsátani.

Nem mondhattam ellent a kérésének, mert úgy beszélt mintha a halálos ágyán feküdt volna. Utána sokáig nem szóltunk egymáshoz.

−Pihenjünk egy kicsit, fáradt vagyok. Tudok egy megfelelő barlangot a közelben – mondta apa.

Nem örültem neki túlságosan, mert már rég óta nem ettem semmit, és minden gondolatom egy tál meleg kása körül forgott.

Hamarosan egy kicsi barlanghoz értünk. Pontosan ketten fértünk el benne. A végében egy keskeny lyuk tátongott. Talán egy róka család lakhatott benne előttünk.

−Nagyon fázom, apa – dideregtem, mert a vékony kis zubbonyom már teljesen átázott az olvadt hótól.

−Gyere, bújjunk közel egymáshoz − mondta.

Rövid időre elveszthettem az eszméletemet az éhségtől. A hó már teljesen befedte a barlang bejáratát. Apa a barlang másik felében ült. Mardosó éhség tört rám, úgy vettem észre apát is megviselte a koplalás. A haja ziláltan lógott az arcába, a szája szegletében nyál csorgott, és a fejszéjével közeledett felém. Valami furcsa nyelven szólt hozzám. Rémülten néztem rá, egész testem remegett.

−Nincs más választásom, meg kell tennem. Ígérem gyors leszek, és nem fog fájni.

A csapása elől azt hittem sikeresen kitértem, csak később vettem észre, hogy
vérzik a lábam. Apa hatalmas testével elállta a kijáratot. A hó csapdába ejtett, elzárta előlem a kiutat. A szemem fel-alá járt a barlangban, kerestem a menekülés útját, amikor apa megindult felém a fegyverrel, és közben ordított, mint egy őrült.

Az ütése belefúródott a fagyott hóba, így be tudtam bújni a lyukba. A járat olyan szűk volt, hogy csak én férhettem át rajta. Derékig másztam bele, amikor elkapta a lábamat, és megpróbált kihúzni.

Nem sikerült neki, mert az éhségtől teljesen legyengült. Hátratántorodott a sikertelen próbálkozás után, ezt gyorsan kihasználva biztonságos helyre húzódtam.

A járat kétfelé ágazott el. A bal oldali nem vezetett sehova sem. Valószínűleg itt aludtak a rókák, és eléggé furcsa szag terjengett az odúban. A jobb oldali elágazásban találtam néhány ehetőnek tűnő gyökeret, bár nem voltak12165245_10208207466571126_121711030_o túlzottan bizalomgerjesztők, de megettem, mert életben akartam maradni, még most is a számban érzem a förtelmes ízüket. A nagyobbik odúban az álom lepelként hullott rám, nem tudtam védekezni ellene

Nem tudtam mennyit aludtam, fáradt már nem voltam. Fentről semmi hangot nem hallottam, lehet, hogy apa elaludt, vagy meghalt.  Erre nem is mertem gondolni.

Az odúban megfordultam, és felfelé igyekeztem. Első pillantásra nem vettem észre senkit sem, majd miután vártam pár másodpercet, az egyik sarokban megpillantottam apát. Felültettem, és már rögtön láttam, hogy vértócsa van a lába mellett. Öngyilkos lett. A fejsze élével vághatta el a nyakát.

Hosszú ideig ülhettem a hideg kövön, mert már teljesen átfagyott a testem. Miután kicsit lenyugodtam, alaposan át tudtam vizsgálni a barlangot. A bejárat melletti falon egy üzenet állt, a saját vérével felmázolva.

” Nagyon sajnálok mindent. Az éhség elvette az eszemet, de remélem jóvá tudom még tenni. A kabátom belső zsebében találsz valamit. Amikor ezt olvasod én már halott leszek. Vigyázz a testvéredre.”

Az üzenet elolvasása után közelebb léptem hozzá, és láttam, hogy a kabátja zsebe furcsán dudorodik. Egy alma volt az, és a másik zsebében egy karéj kenyér. Hatalmas szükségem volt az ételre, mert a gyökereket nem tudtam sokáig magamban tartani.

Miután egy kicsit megerősödtem, tudtam, van még egy feladatom. El kell temetnem apát. A barlang hátuljában puhább földet találtam. Itt nagy nehezen ástam egy megfelelő méretű gödröt. Négy körmöm letört, miközben ástam, de azzal nem foglalkoztam.

Fogadalmamhoz híven visszatértem a faluba a rönk fával, de nem mondtam el az igazat, hogy mi történt az erdőben. A testvéremnek sem, hogy ugyanúgy szeresse még halála után is apát, mint az életében.

Dohoczki Mate

Dohoczki Máté vagyok, 26 éves, és menthetetlenül horrorfüggő. Kipróbáltam már életem során szinte mindent, de egyszerűen nem tudok leszokni. Remélem egy olyan közösségbe kerültem, ahol megértenek, és elfogadnak. :)

Leave a Reply

Your email address will not be published.