Buddhista szerzetesek, akik önmagukat mumifikálták

Ahogy a buddhizmus terjedni kezdett az ázsiai országokban úgy ütötték fel a fejüket újabb iskolák és tanítások, ahogy összekapcsolódtak a tanok a helyi kultúrával. Néhány buddhista szerint minden élet szent, és a tanítások szerint óvatosan kellett mozogniuk mindenhol, nehogy véletlenül megöljenek egy apró rovart is. Azonban más tanok nagyon furcsa, bizarr dolgokat ültettek a gyakorlatba, az egyik ilyen az önmumifikálás volt, amelyben igencsak magas szintű megvilágosodást lehetett elérni. Ezen gyakorlatok során nem alakultak ki tipikus múmiák, mint az ősi Egyiptomban.

A legtöbb esetben a japán yamagaták alkalmazták ezt a módszert az ország éjszakai részén. A 11. századtól egészen a 19. századik, amikor is a japán kormány betiltotta ezt az asszisztált öngyilkosságot.  A furcsa gyakorlat Kūkai tanai nyomán ébredt fel, halála után megtalálták iratait, amelyben közölte, hogy ő nem távozott, hanem egy furcsa meditatív állapotba került. A Yamagata Shigon szerzetesek így újra és újra élő Buddhákká akartak változni, így saját síremlékükben meditatív állapotba hozták magukat, sokan közülük múmiák lettek.

Az önmumifikálás előtt azonban szigorú lépeseket kellett követni. Először is nagyon nyers és szigorú diétára fogták magukat, amely ezer napig tartott. amit aztán még ezer nap követett. Ez az étrend kiszomjaztatta a testet, és teljes mértékben lecsökkentette a baktériumokat és élősködőket, amelyek az oszlást indítják meg a halál után.
A buddhisták egyáltalán nem öngyilkosságként fogták fel a dolgot, inkább a teljes megvilágosodás ösvényének. Ha sikerült elérniük ezt a csodás állapotot, akkor ezer nappal a haláluk után is érintetlen maradt a testük, amely azt jelentette, hogy teljesítették a küldetést.
A diéta során csak vizet, gyümölcsöt, magvakat és csonthéjasokat lehetett enni, amelyeket a környező hegyekben és erdőben gyűjtöttek. Ezzel a test könnyedén leépítette az izmokat. A második fázisban csak gyökereket és fenyőkérget lehetett fogyasztani, emellett egy különleges teát, amely segítette megtisztítani a belső szerveket.
Az első fázis után a szerzetesek elhelyezkedtek élve a sírban, ahol éppen le tudtak ülni lótuszülésben. Egyetlen nyílás volt, ami oxigénhez juttatta a testet és egy csengő, amelyet minden nap megkongattak a templomban, amivel jelezték, hogy még életben vannak. Amikor a csengetésnek vége szakadt, akkor a szerzetes eltávozott. Az emberek kinyitották a sírt, kivették a légzőnyílást, és lezárták még ezer napra.
Aztán a sírokat újra felnyitották, és megnézték, mennyire indult bomlásnak a test. Némely forrás szerint körülbelül 24 élő Buddha van jelen, ahol tényleg sikeres volt a mumifikálás. Rengetegen elvesztek persze az idő útvesztőjében. Ezeket az élő múmiákat felöltöztették, és kitették a templomban, hogy nekik imádkozzanak. A maradék szerzetest egyszerűen bent hagyták a sírban, de emellett tisztelték az akaraterejüket.
Manapság csupán pár létező szerzetes múmiát lehet látni Japánban. Az egyikük Shinnyokai-Shonin, aki 1687 és 1783 között élt, 96 évesen vált múmiává, állítólagosan 42 nap teljes koplalás és szomjazás után. A mai napig lótuszülésben helyezkedik el a Dainichi-Boo templomban.
forrás: VintageNews

OctoberAir

Szaszkó Gabriella vagyok, online újságírással és kreatív írással foglalkozom. Gyerekkorom óta rajongok a történetek és az írás minden formájáért. A hátborzongató sztorik, paranormális és megmagyarázhatatlan jelenségek mindig is érdekeltek, ezért is alakult meg 2013-ban a Bizzarium. Ezen kívül regényeket és novellákat alkotok, további írásaimat a http://szaszkogabriella.com/ oldalon olvashatjátok.

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: