Az USA nemzeti parkjánál dolgozom a kutató-mentő egység tisztjeként és van pár sztori amit elmesélnék – 7. rész – creepypasta

Az egyik visszatérő téma, amiről rengetegen kérdezgetnek a rake, a wendigó és a hozzá kapcsolódó legendák. Nem mondhatnám, hogy a szakértője vagyok a témának, de gyors utánaolvasás után azt tudom mondani, hogy hallottam pár történetet, amik talán lazán kapcsolódnak. Bizonyára hallottátok már a régi mondást, hogy minden legendának van valami valóságalapja. Biztos vagyok benne, hogy van ebben igazság, de tudjátok, hogy próbálom kímélni magam attól, hogy ilyeneken gondolkodjak. Mert ki kell menned a terepre. Ez körülbelül olyan mintha egy kórházban dolgoznál, legalábbis szerintem. Rugózhatsz azon egész nap hogy hány ember halt már meg ezeken a falakon belül, akiknek a szelleme talán itt kísért, de ebből nem származik semmi hasznod. Csak megnehezíti a munkád. Úgy gondolom sokunk így gondolkodik, és ezért megyünk minden nap úgy munkába mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne.  Mert ha egyszer rád jön a paranoia, akkor nem lesz visszaút. Rengeteg ember lépett már ki emiatt tőlünk. Az én parkom különösen magas rátával büszkélkedhet e téren. A kadétok levizsgáznak, majd frászt kapnak valamitől, amit képtelenek kiverni a fejükből. Meg kell tanulni magadba fojtani a dolgokat és kikapcsolni.

Beszéltem K. D.-vel az élményeiről, mert tudni akartam, hogy mit gondol a wendigóról. Nem tudott semmi érdekeset mondani, mert ő sem szívesen gondolkodik ilyesmiken, de eszébe jutott egy sztori. ami egy barátjával esett meg és kapcsolódik. Megkerestem ezt a személyt, H.-t Skype-on, és beleegyezett, hogy elbeszélget velünk. Ismerik az itteni munkásságom, és beleegyeztek, hogy szó szerint tegyem közzé a történetüket.

„Oregon középső részén nőttem fel, és volt egy Warm Springs nevű rezervátum egy-két órányira attól a helytől, ahol laktunk. Csak azért mondom, mert jó pár embernek a környezetemben vannak itt barátai és a törzs egy elég nagy földterületet birtokol. Mikor még gyerek voltam oda jártunk kempingezni. Persze nem a rezervátumba, hanem az a melletti területre, ahol elég sok gyerek járt játszani. Elég jól ismertem egy gyereket közülük, Nolan volt a neve, és sokat lógtunk együtt, mikor a családjainkkal a környéken jártunk. A családok ismerték egymást, és néha összegyűltünk, és együtt mentünk kempingezni. Két hétig táboroztunk, úgyhogy elég sokáig voltunk ott [Ekkor megkérdeztem, hogy lakókocsival voltak-e]

Igen, apámnak volt egy, és rendben, így nem igazi táborozás volt, de azért vittük a sátrainkat és a kempingtől messzebb állítottuk fel őket a legtöbb éjszaka. Nem szerettem benne aludni, valahogy jobb volt kint a természetben. [itt egy kicsit beszélgettünk a kempingezésről]. Na, visszatérve, egyik évben kint voltunk Nolannal és úgy tizenkét évesek lehettünk. El akartunk menni a folyó mellé sátrazni, hogy kipróbálhassuk az éjszakai horgászatot, körülbelül egy harmad mérföldnyire lehettünk a táborhelytől. Ahogy emlékszem, elég messze ahhoz, hogy ne botoljunk másba. Egész nap csak bóklásztunk, és nem is emlékszem belőle sokra azt leszámítva, hogy este tüzet raktunk, és nagyon tetszett, hogy kovakövet vagy valami hasonlót használt a begyújtásához. Senkit nem láttam még ilyesmit használni, és nagyon menőnek tűnt ez akkor. Rávettem, hogy megtanítson rá, és begyújtottunk pár dolgot, ami mondjuk elég hülye ötlet volt, mert a nyár közepén jártunk, és ahogy emlékszem a tűzoltási tilalom színkódja sárga vagy narancs volt éppen. De szerencsére nem gyulladt ki semmi komolyabb, és amikor beesteledett leültünk a tűzhöz, és beszélgettünk, amiről a tizenkét évesek szoktak – nem igazán emlékszem, pontosan miről.

 Amire viszont emlékszem, hogy egyszer átnézett a vállam fölött a folyóra, és megkérdezte, hogy én is látom-e. A táborhelyünk körülbelül tízlábnyira volt felállítva a parton a folyó legszélesebb pontján, és körülbelül húszlábnyira volt a túlparttól. Elég meleg volt már a nyár miatt, de a folyó vize továbbra is hideg maradt. Ez később fontos lesz. Átnéztem a vállam fölött, és láttam, hogy valami botorkál a folyó túlpartján. Ahonnan néztük leginkább szarvasnak tűnt, de nem nagyon lehetett megmondani, mert csak a tűz fénye világította meg. Ahogy jobban meresztettem a szemem láttam rajta agancsot, úgyhogy szarvasbikára tippeltem. De elég furcsának tűnt, hogy belegázol a vízbe, és hogy határozottan felénk tart. Meg is kérdeztem Nolant, hogy mit csináljunk. Ő furcsa arckifejezéssel bámult a tűzbe, és azt monda, hogy csak üljek nyugodtan, és fogjam be a szám, és ezt is tettem, mert nagyon meglepett, ahogyan viselkedik, sosem láttam tőle ilyet ezelőtt. Azt suttogta, hogy csak hagyjam figyelmen kívül, és beszélgessünk, mint ezelőtt, de akkor semmi nem jutott eszembe, amit mondhatnék. Így ő kezdett el mesélni egy részt valami tévéműsorból, de ezalatt továbbra is hallottam, hogy a szarvas közeledik a vízen át, így nem tudtam rá odafigyelni. Próbáltam átnézni a válla fölött, de ilyenkor minden egyes alkalommal megragadta a karom, hogy rá figyeljek.

Nem féltem, ahogy emlékszem, csak össze voltam zavarodva.  De akkor meghallottam, hogy a szarvas kijön  a vízből  és megnézhettem végre magamnak. Ráeszméltem, hogy nem szarvas volt mert két lábon járt. Frászt kaptam, és felpattantam de Nolan rám szólt, hogy üljek vissza, és hangosabban kezdett beszélni arról a műsorról – ekkor értettem, meg hogyha lehet, ő még nálam is rémültebb. Előrehajolt, és megpiszkálta a tüzet egy ággal és azt suttogta, bármi is történik, nem szólhatok ahhoz a lényhez. Láttam, ahogy közelebb jön, és megáll Nolan háta mögött. Majdnem bepisiltem, ha egyedül lettem volna, elfutok, de nem akartam otthagyni Nolant, úgyhogy ülve maradtam, és sunyi pillantásokat vetettem rá. Nem volt magas, de a tartása furcsa volt. A tömegközéppontja valahogy elcseszett helyen volt. Nem tudom jobban kifejezni: mintha túlzottan előredőlt volna.  Már egy ideje Nolan mögött állt, amikor Nolannak már nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna, úgyhogy csak ültünk egy másodpercig. A tűz pattogott, de azt hiszem, hallottam azt a lényt beszélni valamilyen nagyon mély hangon.

Nem hallottam, mint mond, így egy kicsit előredőltem, és be is pisiltem kicsit a mozdulattól. Nem láttam az arcát, a szemeit viszont igen.  Tejfehér volt és fátyolos, ha tudni akarod, hogy nézett ki arra hasonlított, mint amikor a Gyűrűk ura utolsó jelenetében, amikor Frodó beesik a tóba, és a halottak felé kezdenek úszni.  NA olyan volt a szeme, mint azoknak. Szóval láttam azokat a fehér szemeket Nolan feje fölött lebegni, az agancsok homályos körvonalát, amik fejéből álltak ki.  Nem tudom, milyen arcot vághattam, de Nolan és én ugyanabban a pillanatban ugrottunk fel, és rohantunk vissza a kempingbe. A nadrágomat összevizeltem, úgyhogy miközben futottunk levettem, és a bokrok közé dobtam.  Az apám lakókocsija előtt mindketten megtorpantunk, és hátrafelé kezdtünk lesni, hogy nem követ-e minket valami, miközben a levegőt kapkodtuk.  Megkérdeztem, hogy mi volt az a dolog, ami üldözött minket, de azt válaszolta, hogy nem tudja. A nagyapja kötötte a lelkére még kiskorában, hogy hogy ha  a sivatagban valami ráijeszt, soha de soha ne beszéljen hozzá, vagy hallgassa, meg mit mond.

Tudni akartam, hogy ő is hallott-e, hogy beszél hozzánk, de azt mondta, hogy az egyetlen dolog, amit értett belőle annyi volt, hogy „segítek neked”. Az este lakókocsiban aludtunk a szüleimmel, következő éjjel pedig hiába mentünk vissza, nem láttunk semmi. Ez az eset sokban emlékezetet a Wendigó legendára.  Van rájuk egy mondás, ami szerintem tökéletesen illik . Úgy hangzik: „Az elhagyatott helyek szellemei”.  Mikor kint vagyok a vadonban, és mérföldekre nincs egy teremtett lélek sem a közelemben, elkap egy különös gyomorgörcs, amire nem tudok magyarázatot adni. Nem tudom, hogy másokkal is megtörténik-e, hogy rájuk jön ez a fajta éhség. Nem az a szokványos korgó gyomor, hanem egyfajta különös, egész testet átjáró éhség.

A másik, amit mostanában csináltam, hogy megpróbáltam információt gyűjteni a az arctalan emberről, és úgy néz ki sikerült is. Körbekérdeztem a baráti köröm, és egyikük azt mondta, hogy éppen javításokat végzett a parkban, és látott valami hasonlót. A városban vacsoráztunk, öten, magamat is beleszámolva.

A srác azt mesélte, hogy éppen az információs kioszkot festette újra, mikor hallotta, hogy a háta mögött valaki azt kérdezi, hogy hol a legközelebbi táborhely.  Nem fordult meg, mert éppen a létrán állt, de válaszolt, hogy a közelben nincs egyetlen táborhely sem, de ha lejjebb megy az úton vagy négy mérföldet, akkor ott lesz egy másik parkban.  Megkérdezte még, hogy tud-e másban segíteni, de a férfi nemet mondott, és megköszönte a segítséget.  A barátom folytatta a festést, de közben nyitva volt a füle, és feltűnt neki, hogy nem hallja, hogy a férfi elsétál.  „Csak hirtelen megszólalt, ami miatt valamiért felállt a szőr a hátamon, nem tudom miért. Csak volt valami rossz érzésem az egésszel kapcsolatban, úgyhogy be akartam fejezni a festést, és elhúzni onnan. A helyzet miatt nem tudtam megfordulni, de akkor esett le valami. Valamilyen furcsa szag kezdett terjengeni, mielőtt a férfi hozzám szólt, ami olyan volt, mint a nem éppen friss menstruációs vér szaga.  Körbe is néztem hogy mi okozza, de nem találtam semmit. Szóval vártam, hogy a férfi elmenjen, de nem hallottam elsétálni, ami miatt az volt az érzésem, hogy csak áll ott, és engem néz, úgyhogy még egyszer megkértem, hogy segíthetek-e még valamiben, de nem válaszolt.

De tudtam, hogy még ott van, mert nem hallottam elmenni, szóval tettem egy bátortalan mozdulatot a létrán, hogy lenézhessek, és legalább lássam, hogy mit csinál. És esküszöm neked, Russ, hogy a pillanat tört részéig, mikor megfordultam, láttam, hogy annak a faszfejnek egyáltalán nincs arca. Egyszerűen nem volt arca. Majdhogynem homorú volt és teljesen sima, majdnem szívrohamot kaptam, mert az agyam nem akarta elhinni, amit látok. Azt hiszem mondani is akartam valamit, de akkor volt az agyamban egy „döccenés” és utána már teljesen normálisan kinéző srácnak tűnt. Furcsán nézhettem rá, mert meg is kérdezte, hogy minden rendben van-e, én meg csak annyit bírtam kinyögni, hogy „Igen, jól vagyok”. Ismét a táborhelyről kérdezett, én pedig arrafelé mutattam, amerre mennie kell, ő pedig azt válaszolta, hogy „Nem vagyok járatos erre, megtennéd, hogy segítesz odatalálni?”. Most már tudom, hogy valami biztosan nem stimmelt ezzel, mert a tag, hogy jutott ide anélkül, hogy tudná honnan jött. És talán az is számít, hogy nem állt autó a közelben, szóval egyáltalán hogyan jutott ide?  Mondtam neki, hogy sajnálom, de a vállalati kocsival senkit nem szállíthatok sehová, de ő tovább kérlelt: „Kérlek, egyáltalán nem tudom, hol vagyok, velem jönnél segíteni megtalálni, ahová menni akarok?”

Akkor már komolyan a frász kerülgetett, azon gondolkodtam, hogy csapdába akarnak-e csalni vagy mi.  Mondtam neki, hogy hívhatok egy taxit, ami majd elviszi, ahová akarja, és azzal előhúztam a telefonomat, de erre csak annyit mondott hogy „Nem”, és nagyon gyorsan elsétált. De nem is ki a parkból, hanem a kibaszott fák közé, én meg bepattantam a teherautóba, és beletapostam, mert akkor már szartam le, hogy mi lesz a festéssel. Belenéztem a tükörbe, és láttam, hogy megint az erdő szélén áll. Fogalmam nincs, hogy hogy jutott oda olyan gyorsan, de ekkor már láttam hogy a faszkalapnak tényleg nincs arca. Csak állt ott, és felém bámult, és mielőtt befordultam volna a kanyarban tett egy nagy lépést vissza a fák közé és felszívódott. Elég sötét volt, de sokkal inkább úgy tűnt, mintha beleolvadt volna a környezetébe.”

Ahogy ez a srác befejezte a történetét egy másik is belekezdett egybe, de ebben már kicsit más lesz a csavar.

Tudjátok velem is történt valami hasonlóan különös ezelőtt valamivel. Éppen kint voltam egy ösvényt felderíteni a semmi közepén. Jó két órája nem találkoztam egy teremtett lélekkel sem, úgyhogy nem is nagyon nézelődtem körbe, csak földet néztem az idő nagy részében. Aztán a semmi közepén felértem egy domb csúcsára és majdhogynem felökleltem egy férfit. A férfi idősebbnek tűnt, úgy a hatvanas éveit taposhatta, én pedig kezdtem volna kérni, amiért nekimentem, de akkor észrevettem az arcát és valószínűleg elég nagy seggfejnek tűnhettem, mert megálltam, és csak bámultam.

„Pár másodpercig tartott, amíg rájöttem, hogy leessen: a fickónak valami hatalmas harca volt. Tudom, furcsán hangzik, de csak így tudom leírni. A feje nem volt nagy, vagy valami, teljesen normális volt, de egyszerűen túl nagy helyen terült el az arca rajta. Mintha fognád valaki arcát és a kétszeresére nagyítanád. Nem mondott semmit csak nézett engem én pedig végre összeszedtem magam, és elnézést kértem, és kikerültem, hogy végre elhúzhassak onnan tenni, amit tennem kell. Egész idő alatt hátratekintgettem, mert attól féltem, hogy egyszer csak feltűnik a hátam mögött vagy valami. Tudom, hogy fergetegesen hangzik, de ez volt a legfélelmetesebb dolog, amit valaha láttam.”

A beszélgetést kicsivel később a lépcsők témájára tereltem, amitől kicsit leült a dolog. Senki sem akart elsőként megszólalni, mivel tabunak számít beszélni róla, akkor is, ha éppen nem dolgozunk. Nekem azért sikerült megtörnöm a jeget egy saját sztorival, amire az egyik srác, aki az arctalan emberről mesélt, belekezdett a sajátjába, igaz elég halkan.

„Pár évvel ezelőtt a barátnőmmel kempingeztünk körülbelül két mérföldnyire az úton ettől a helytől. Éjszakára ágyba bújtunk, de nem tudtunk aludni, mert – „

Itt valaki beszúrt egy vicces megjegyzést, ami miatt veszélyesen közel kerültünk ahhoz, hogy témát váltsunk, de szerencsére sikerült visszaterelnem az előző mederbe.

„-Igen, nagyon vicces vagy te pöcs. Nem, azért nem tudtunk, mert őrléshez hasonló hangokat hallottunk. A bátyám csikorgatja a fogát álmában, ez pedig ahhoz volt hasonló. A barátnőm nagyon megijedt, de mondtam neki, hogy ne figyeljen rá, mert már hallottam ilyet, és nem kell mást tenni mint figyelmen kívül hagyni. Tudjátok, hogy megy ez, majd elmúlik magától.

Mind tudtuk, hogy hogy érti.

„Úgyhogy sikerült elaltatnom, de én vagy két óra múlva felébredtem valami miatt. Átfordultam, a csaj pedig nem volt ott, úgyhogy frászt kaptam, mert….”

Egy pillanatra itt elmerengett, aztán kortyolt egy nagyot az italából

„Mindegy. Rohantam ki a sátorból a nevét kiabálva, de nem kellett messzire mennem. A tábor szélén ácsorgott és bámult valamit a fák között, én pedig láttam, hogy teljesen sápadt. A tűz csak pislákolt, de még elég volt ahhoz, hogy lássam. Odarohantam, hogy lássam, mi van vele, de ő mélyen aludt, de nyitott szemekkel. Tudjátok, olyan üres volt a tekintete.  Szóval átkaroltam, hogy visszavezessem, de nem akart megmozdulni.  Csak valami olyat mondott nagyon halkan, hogy „Mennem kell, Eddie, mennem kell, mert itt van” Én erre mondtam, hogy „Csak alva jártál, gyere vissza az ágyba” de meg sem moccant. Csak állt ott, és azt motyogta, hogy mennie kell

„Akkor odafordultam, hogy megnézzem, mit néz. Egy kibaszott lépcső volt éppen ott vagy tizenöt yardnyira. Szürke beton. Ő elindult felé, de visszarángattam, és felébresztettem. Úgy nézett rám, mintha nekem ment volna el az eszem, és megkérdezte, hogy mit keres kint a sátoron kívül. Nem mondtam neki el ebből semmit, csak annyit, hogy alva járt. Az őrlő zaj megszűnt, ő pedig visszament a sátorba és visszaaludt.  „Nem is tudom…. Tudjátok nem szeretek ezen agyalni” Persze, hogy tudtuk.  Emlékeztek arra a gyerekre azzal a fogyatékkal? Nem Downos volt, hanem valami hasonló” Valaki bólintott. „Olvastam a jegyzőkönyvet, amit azután adtak be, hogy megtalálták egy hét után, és valami kibaszottul durva volt.  Azért fenntartásokkal kezeli az ember, mert lehet, hogy pár dolgot csak képzelt belőle, de van benne egy csomó olyan dolog, amiről nem hiszem hogy csak kitalálta.”

„Mint például?”

„Először is, beszélt a lépcsőkről. Azt mondta, hogy az apja tüzet rakott, a lépcső pedig „odajött hozzá”, és fel kellett rá mennie, mert ha nem, akkor valami baj történik. A zsaruk nem értették, miről beszél ezek után, mert csak azt ismételgette, hogy „mint a tábortűz” újra és újra. És említette a zajt is, de azt nem mondta, hogy milyen zaj volt, csak azt, hogy olyan hangos volt, hogy be kellett fognia a fülét, hogy ne hallja. De ami a legjobban megmaradt, hogy amikor megkérdezték, hogy hol volt az eltűnése alatt, azt válaszolta, hogy pont itt. Magára mutatott, amit úgy értelmeztek, hogy nem ment sehová.   Azt is mondta, hogy nem félt, mert a lépcsők beszéltek hozzá, de nem úgy, ahogy az emberek beszélnek. Azt mondanám, hogy elég nehéz megérteni, és a rendőrök nem is értették a dolgot. Lezárták annyival, hogy a kölyöknek emlékezetkiesése van, és ahelyett hogy mélyebben belementek volna lezárták az ügyet. De ez nem magyarázza, meg hogy miért tért vissza egy hét múlva sértetlenül és anélkül, hogy összekoszolta volna magát, vagy miért volt jól táplált, de hát az van, amit a zsaruk mondanak.

Vannak még kérdések, amire választ akarok kapni, úgyhogy kérdezősködöm tovább, és kiszedek mindenkiből mindent, amit lehet. A következő poszt nemsokára érkezik, addig is köszönöm a türelmeteket!

ScapeGoat

-

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: