Az USA nemzeti parkjánál dolgozom a kutató-mentő egység tisztjeként és van pár sztori amit elmesélnék – 5. rész – creepypasta

Előre is bocsánatot kérnék a rövid posztért. A dolgok eléggé bepörögtek errefelé, és néha azt sem tudom képes leszek-e folytatni. Nagyon hálás vagyok a biztatásért, amit adtok, és bár most csak egy pár történetet tudok közreadni, továbbra is kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok.

Egy tűzoltó, aki részt vett a tréningünkön, mesélt egy bevetéséről, amin egy gyereket kellett volna lehozni egy nagyon hatalmas fáról. Azt mesélte, nem mondtak neki részleteket, csak annyit, hogy jöjjön, mert kell  a segítségére, mivel híján vannak a mentéshez szükséges eszközöknek. Kérték külön, mivel a a fa olyan hatalmas volt, hogy a kutató-mentőegység képtelen lett volna biztonságosan elvégezni a munkát. Ő az erdészetnél volt, mielőtt a tűzoltó-egységhez csatlakozott, szóval neki elég volt elővenni a régi felszerelését, hogy segíteni tudjunk. Kivezették vagy két mérföldnyire, aztán a csapat megállt a környék legnagyobb fájánál, és felfelé mutattak. Ő erre nevetésben tört ki, és megkérdezte a bevetés vezetőjétől, hogy mégis hogy került oda az a gyerek, aztán elsütött egy viccet a macska a fán témában, de a parancsnok csak a fejét csóválta, és mondta hogy menjen fel, és hozza le a gyereket.

Azt mesélte, hogy mászás közben azon tűnődött, hogy nem-e valamilyen beugratás áldozata lett. Mert ki van zárva, hogy egy gyerek megmásszon egy ilyen kibaszott nagy fát. “Az alja hihetetlenül vastag volt, a felénél elkezdett elvékonyodni, néhányszor elgondolkodtam rajta, hogy vissza kéne fordulni, mert féltem, hogy nem bírja ki a súlyom” De végül is folytatta, és felért a csúcshoz, és akkor meglátott valami kéket a gallyak között.  “Láttam, hogy a gyerek pólója felakadt egy ágra, úgyhogy szóltam neki, hogy próbáljon meg közelebb jönni, ha tud, de nem válaszolt semmit. Felé másztam, és a nevén szólítottam, mondtam neki, hogy ne ijedjen meg, azért jöttem, hogy segítsek. Amint odaértem, már tudtam, hogy nem fog válaszolni. Ott találtam őt vagy legalábbis, ami maradt belőle egy águsfa közé ékelődve, és az hogy még fent volt, pusztán a véletlenen múlott. Ha valahogy másképp esett volna, biztosan lezuhan. Nem mintha bármi jelentősége lett volna, mert a gyerek már halott volt, mielőtt a fára került.

Nem tudom, ki tette oda, vagy hogy és miért, de valami kibaszott beteg volt. A gyerek belsőségei kibuggyantak a száján, és ott lengtek a faágakon. Mint valami kibaszott beteg karácsonyfa, úgy beterítették a mellette lévő gallyakat. Ahogy jobban megnéztem a végbele is teljesen kifordult, és a belei ott lógtak a ruhája aljából. A szemei hiányoztak, úgy gondolom, kiugrottak, amikor az a valami erő úgy összenyomta, mint egy kibaszott stresszlabdát. Láttál már olyan hullát, ami hosszú időt töltött a vízben? Tudod, hogy a nyelvük hogy felduzzad, és kiáll a szájukból? Az övé olyan volt. Emlékszem, ahogy a legyek mászkáltak rajta, és azt hiszem, sokkos állapotba kerültem, mert…egyszerűen lelöktem egy bottal, amit egy ágból törtem le. Addig bökdöstem, amíg lezuhant. Nem tudom, miért tettem… majdnem elveszítettem az állásomat miatta.

De ember, ha arra gondolok, hogy leviszem a gyereket a vállamon, a a beleit pedig magamra csavarom, mint egy kötelet, hogy ne akadjanak bele semmibe, egyszerűen nem tudtam megtenni. Láttam már sok halott gyereket. Többet mint amennyit kellett volna. Láttam gyereket, aki a fürdőkádban próbált elbújni egy lakástűz elől, és élve megfőtt, úgyhogy hogy szó szerint leves lett belőle. De ez… Nem tudom, mi tette ezt, de a gondolattól, hogy megérintem azt a gyereket, úgy is érzem, hogy elveszítettem volna az eszem. Hallottam, ahogy földet ér, és úgy gondoltam, hogy mindenki frászt kap, de ők már tudták, hogy halott, mielőtt felküldtek. Nem mondtak semmit, de nem is üvöltötte,k vagy estek pánikba vagy valami. Lemásztam a földre, és a parancsnok arcába másztam, hogy ki szólt, hogy küldjenek fel engem, mikor a gyerek már halott volt. De csak annyit mondott, hogy nem az én dolgom, és megköszönte, hogy lehoztam a bizonyítékot. Emlékszem, hogy éppen így mondta, mert olyan bizarr volt ilyen módon hallani.

“A bizonyíték” Mintha nem is egy ember lenne. Mintha nem is egy kisgyerek lett volna. aki elveszett. és valami kimondhatatlan dolog történt vele. A parancsnok csapata kikísért az erdőből, de ő és még ketten hátul maradtak, és ez furcsa volt. Miért nem kértek meg, hogy segítsek elvinni a gyerek testét? Megpróbáltam megkérdezni azoktól. akik kivezettek, de csak annyit válaszoltak hogy nem beszélhetnek folyamatban lévő ügyekről. Megkérdeztem, hogy mit gondol, mi történhetett a gyerekkel, és ettől gondolkodóba esett. “Azt mondanám, hogy valamilyen összenyomódásból származó sérülés abból kiindulva, hogy a belei kijöttek, de az ilyen esetek együtt járnak a bőr alatti erős bevérzésekkel, mint a zúzódásos sérülések. Ez nem ilyen volt. Ez olyan volt, mintha a gyereket vákuumba tették volna, ami kiszívta a beleit. De akárhogy is, nem voltak bevérzések. Egyáltalán. Felzaklat, ember. Valami kurvára felzaklat.”

 Az egyik veterán a tréningen olvassa a NoSleep fórumot, és felismerte a történeteimet. Elég jól ismerjük egymást, és már sztoriztunk egymásnak. Megkérdezte, hogy megoszthatna-e pár megfigyelését a lépcsőkről, és mellé pár gondolatát. “Nagyon büszke vagyok arra, hogy úgy döntöttél, érdemesek a közreadásra. Úgy gondolom, fontos valakinek figyelmeztetni az embereket arra, mi leselkedhet kint rájuk, ha már a nemzeti parkok ilyen jó munkát végeznek a maszatolással” Megkérdeztem, hogy ezt hogy érti. “Hogy értem? Hogy értem? Nem tűnt fel, hogy mennyire nem foglalkozik ezekkel a média? Az eltűnt gyerekekkel és a holttestekkel, amiket mérföldekkel távolabb találnak meg az eltűnés helyétől.  David Paulides fején találta a szöget, de a parkok mindent megtesznek, hogy továbbra is jöjjenek az emberek, akkor is ha nem biztonságos. Bár, azért hozzátenném, hogy ezek a dolgok nem mindennaposak.

De a számuk csak nő, úgyhogy érdemes lenne utánanézni. Különösen a lépcsőknek. Furcsának tartom, hogy a fejük tetején állókat meg sem említetted.” Elképzelésem sem volt, miről beszél. Nem emlékszem hogy valaha is valami hasonlóról beszéltünk volna. Hihetetlenkedve nézett rám. “Haver, nehezen hiszem el, hogy ilyen régóta csinálod és még egyszer sem botlottál beléjük.  Senki sem mondott róluk semmit?”Megráztam a fejem, és kértem, hogy fejtse ki. “Olyanok, mint a normális lépcsők, amikkel kint szoktunk találkozni. Tudom, hogy tudsz róluk.

Néha találunk olyanokat amik fejjel lefelé vannak.  Körülbelül úgy, mintha lenne egy babaházad, aminek egy különálló darabja a lépcső. Fognád a lépcsőt, megfordítanád, hogy a felső lépcsőfok legyen a földön, és kitennéd az erdőbe. Na, ilyenek. Nem látom őket túl gyakran, de nagyon kísértetiesek, csak hogy finoman fejezzem ki magam. Azokra a filmjelenetekre emlékeztetnek, amik tornádó után játszódnak, mikor a házakból mindenféle dolgokat fúj ki a szél, és szétszórja őket, például kéményeket vagy kerti bútorokat. Jobban rám hozzák a frászt, mint a normálisak , mert még körülírni is nehezebb őket. Nem vagyok valami ijedős fajta, ahogyan a legtöbbünk sem az, aki itt dolgozik, de ez itt jár a fejemben, és halálra idegesít. Megpróbálok róluk többet megtudni. Szintén megemlítette, hogy mennyi embert érdekelt az arc nélküli ember.

Nagyon izgatott volt, és elmesélte hogy ő is látott már valami hasonlót. “Egy gyakorlaton voltam pár éve. Éppen a sátramban voltam, mikor hallottam hogy valaki járkál a tábor körül.  El lett mondva, hogy ne mászkáljunk el messzire, úgyhogy azt gondoltam, egy újonc aki felkelt pisilni, és nem talál vissza. Emlékszel arra a srácra a csapatunkból, aki majdnem lezuhant arról az átkozott hegyről?  Azóta kicsit paranoiás vagyok amiatt, hogy újra megtörténik, úgyhogy felkeltem, hogy utána járjak. Elmenetem a tábor széléig, és elkiáltottam magam, hogy erre van tábor. De az visszament a erdőbe, úgyhogy utánaeredtem. Tudom, hogy hülyeség volt, de félálomban voltam, és baromira nem akartam, hogy valami idióta megsérüljön. Szóval, követtem egyenesen egy mérföldnyire, majd a folyó partján megállt.

Láthattam a körvonalait, mivel a víz visszatükrözte a hold fényét, és teljesen átlagos férfinak tűnt. Volt egy hátizsákja, és úgy tűnt hogy arccal felém áll. Megkérdeztem, hogy rendben van-e, vagy kell-e neki segítség, de ő csak ingatta a fejét, mintha nem értené. Mindig van nála egy zsebkés, amin van egy kis zseblámpa is, úgyhogy bekapcsoltam, és a mellkasára irányítottam, nehogy elvakítsam. Olyan lassan és mélyen lélegzett, hogy az is felmerült bennem, hogy alva jár. Közelebb mentem, és ismét megkérdeztem, hogy jól van-e. Feljebb irányítottam a fénycsóvát, és valami nem stimmelt, úgyhogy megálltam. Továbbra is nagyon lassan, és mélyen lélegzett, én pedig rájöttem, hogy mi zavar benne. Olyan volt, mintha csak tettette volna, hogy levegőt vesz, de valójában nem csinálja. A lélegzetvételei olyan egyenletesek és mélyek voltak, és a mozdulat túljátszott, ahogy a mellkasa és a vállai föl-alá jártak.

Mondtam, hogy azonosítsa magát, és akkor azt a tompa hangot adta ki. Feljebb irányítottam a csóvát és baszki a tagnak nem volt arca. Csak a sima bőr. A frász rám jött, és elkezdtem ügyetlenkedni a lámpámmal, de azt láttam, hogy az a dolog közelebb jött anélkül, hogy egy mozdulatot is tett volna. Nem tudom, hogy tudnám elmagyarázni, de egyik pillanatban a folyó partján állt, egy másodperccel később már csak öt láb távolság választott el tőle. Nem néztem másfelé, de még csak nem is pislogtam, egyszerűen olyan gyorsan mozgott, hogy az agyam nem volt képes felfogni. Megbotlottam, és seggre ültem, így láttam egy nyílást a torkán. Felért egészen a füléig, és ahogy hátradöntötte a fejét a torkával mosolygott rám. Nem volt vér, csak az a nagy sötét lyuk, és esküszöm neked, hogy mosolygott rám azzal a vágással a torkán. Felugrottam, és visszarohantam a táborba, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem hallottam, hogy követett volna, de végig olyan érzésem volt, hogy ott van közvetlenül a sarkamban, annak ellenére, hogy akárhányszor hátranéztem, nem láttam. Kicsit sikerült lecsillapodnom, amikor visszaértem a táborba. A tűz még égett, és gondolom a falkaösztön, hogy más emberekkel együtt vagyok megnyugtatott, így sikerült kicsit kifújnom magam. A tűz mellett vártam, hogy lássam, ha követett, de hallani sem hallottam semmit pár órán át, úgyhogy visszafeküdtem aludni. Tudom, hogy furcsán hangzik, de ez az egész dolog annyira szürreális volt, hogy szinte azonnal a képzeletem számlájára írtam.

Egyik este takarodó előtt rémtörténeteket meséltünk egymásnak, aztán cikiztük azokat, akik berezeltek. Ezek többnyire újoncok voltak, de volt egy nő, aki elmesélt egy olyan sztorit, amitől libabőrös lettem, és biztos vagyok benne, hogy nem voltam ezzel egyedül. Ezt mondta, hogy színigaz, de ugye, minden kísértettörténet, amit a tábortűz mellett mesélnek, ezzel kezdődik. De valamiért én úgy érzem, ezt nem csak kitalálta. Annyira igaznak tűnt amennyire csak egy mélyen traumatikus élmény lehet.  A nő azt mesélte, hogy mikor kicsi volt a barátnőjével sokat jártak a házuk mögötti erdőben. Maine északi részén élet, ami tele van hatalmas szinte érintetlen erdőségekkel. Ahogy mondta, az erdők arra felé nem olyanok mint itt. Olyan sűrűen benőttek, hogy a fák lombja szinte teljesen eltakarja a napfényt.  Ő és a barátja itt nőttek fel, szóval nem ijedtek meg ha egyedül voltak kint, de azért mindig megvolt egy bizonyos veszélyérzetük néhány területen.

Azt mondta, hogy bár megindokolva sosem volt, de mindig tudták, hogy nem menjenek messzebbre egy-két mérföldnyire a házuktól. A felnőttek nem mondták miért, de ez egy íratlan szabály volt, hogy senki mehet ennél messzebb. Ő és a barátja történeteket találtak ki ház nagyságú medvékről, amik arrafelé élnek, és azzal ijesztgették egymást, hogy elbújtak, és morogtak, miközben a másik kereste őket. Aztán egy nyáron borzalmas viharok során kidőlt egy csomó fa, és az erdő egyik része kigyulladt pár mérföldnyire a házuktól. A tűzoltócsapatok az ellenőrzésük alatt tartották a helyzetet, de ahogy mondta, néhányuk “nem ugyanaz volt, mint aki annak előtte”.

“Mintha háborúban lettek volna. Meg lehet mondani, hogy ki volt, aki átélt valamit, amitől szinte halálra rémült, mert ugyanaz a kifejezés ül az arcukon, azt hiszem, ezt nevezik harctéri idegnek. Olyanok voltak, mint a két lábon járó halottak. Nem mosolyogtak vagy valami, és a legtöbbjük elköltözött a városból, amint tehette. Megkérdeztem róluk a szüleimet, de úgy tettek, mintha nem tudnák, miről beszélek. Egyszer aztán azt mondták, hogy az erdő újra biztonságos, így én és a barátom eldöntöttük hogy megpróbáljuk megkeresni, merre volt a tűz. Nem mondtuk el a szüleinknek, mire készülünk, és nagyon izgalmas volt a szófogadatlanság. Körülbelül két mérföldnyit gyalogolhattunk, aztán megláttuk az égett fákat. Emlékszem, hogy a barátom megharagudott, mert találtunk egy szarvas-csontvázat egy fa tövében, és szó szerint el kellett onnan rángatnom. El akarta temetni, de én nem akartam, hogy megérintse, mert furcsák voltak az agancsai.

Nem emlékszem, miért csak arra gondoltam, valami nincs rendben velük, és nem akartam a közelébe menni. Minél tovább mentünk, annál jobban fel volt perzselve a táj. Aztán eljutottunk oda, ahol már fák sem magasodtak. Mintha egy másik bolygón lettünk volna. Sehol semmi zöld, csak barna és fekete színek váltakoztak. Álltunk és néztük, aztán meghallottuk, hogy valaki mintha kiabálna a távolban. Pánikba estem, mert azt hittem, az apukám, aki azért jött, hogy azt mondja, szobafogságot kapok.  A barátom gyorsan elbújt egy kőtömb mögé, mert nem akart lebukni. A szülei megtiltották, hogy az erdőbe jöjjön, így azt hazudta nekik, hogy moziba megyünk. Követtem, és együtt hallgatóztunk. Hallottam, ahogy a hang gazdája egyre közelebb ér, és rájöttem, hogy segítséget kér. Azt gondoltam, hogy egy túrázó lehet, aki eltévedt, és szüksége van valakire, aki megmutatja neki a városba vezető utat. Sokszor történt már ilyen, és megszoktam, hogy segítek az embereknek.

Kiáltottam, és hallottam hogy elindul a hangom irányába, úgyhogy folytattam, amíg megláttam futni a távolban. Közelebb ért, úgyhogy láttam, hogy az arca teljesen piros. Szóltam a barátomnak, hogy adja a hátizsákját, mert abban volt elsősegélycsomag. Olyan hangot hallatott, mint, amikor valaki elborzad, és megkérdezte láttam-e már az arcát. Mondtam, hogy fogja be, és elindultam az ismeretlen felé. Félúton megtorpantam,  amikor felém fordult és láttam, hogy az orra, az ajkai és a homlokának egy darabja hiányzik. Mintha valaki lemetszette volna. Csúnyán vérzett és láttam hogy a nadrágjának a térde is vöröslik.  Hátraléptem egyet, de túl rémült voltam, hogy meneküljek, ő pedig elkapta a vállam. Szerintem sokkot kaphattam, de ez visszarángatott a valóságba.

Valamit motyogott, de nem tudtam volna megmondani, mint mondott, kivéve, hogy azt kérdezgette, milyen régóta van távol. És azt kérdezte, hogy van az “egysége”, de én csak a fejemet ráztam.  Végignézett rajtam, meglátta a walkmanem, és üvölteni kezdett. Tovább motyogott, és az arcát tapogatta, és akkor észrevettem, hogy nem ideillő ruha van rajta.  Valamilyen furcsa szürke szövetkabátot viselt, és valamilyen ünneplőnadrágot a kabáton pedig furcsa gombok voltak, és piros volt a szegélye. Én tovább ráztam a fejemet, és mondtam hogy nem értem, mit mond. Kinyitottam az elsősegélydobozt, de ő ismét ordítani kezdett valamit, amiből az egyetlen dolog, amit értettem, hogy “Ne érj hozzám! Te is vissza akarsz küldeni oda!” Azután elfutott, de hallottam hogy végig üvöltözik. Mikor már nem hallottam megfordultam, és láttam, ahogy a barátom sír. Sarkon fordultunk, és visszasétáltunk a városba.

Újra és újra megkérdezte, hogy mi történt, és ki volt az, de én nem mondtam semmit. Miután hazaértünk, mondtam neki, hogy többé nem akarok az erdőben játszani. Továbbra is barátok vagyunk, de nem beszélhetünk arról az emberről. Soha.

Amint lehet frissítek, köszönöm a támogatásotokat!

ScapeGoat

-

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: