Az USA nemzeti parkjánál dolgozom a kutató-mentő egység tisztjeként és van pár sztori amit elmesélnék – 4. rész – creepypasta

Üdv srácok!

Visszatértem a tréningről és van egy csomó igazán érdekes történet a tarsolyomban, amit mindjárt megosztok veletek. Elég sok ahhoz, hogy két részre szedjem őket, amiből ez lesz az első. Szívem szerint egyszerre adnám őket közre, de esélyem sincs arra, hogy mindet leírjam.

Egyébként nem történt semmilyen őrült dolog, amíg ott voltam, de volt egy eset egy kezdővel, amit említésre méltónak vélek. Mivel tudom, hogy már nagyon várjátok, csapjunk is bele. Minden történetet olyan személyekhez kezdőbetűi alá írtam, aki mesélte nekem.

K.D.: K.D egy veterán, aki 15 évig volt kutató-mentőtiszt. A hölgy nagy magasságú hegyi mentésre specializálódott, és sokan osztják a véleményt, hogy a legjobb a területen. Ő volt az egyik leglelkesebb történetmesélő, és mivel elég sok időt töltöttünk együtt az gyakorlatokon, elmesélt négy történetet, ami azóta is itt jár a fejemben.

Az első az volt, amit akkor mesélt, amikor megkérdeztem, hogy mi volt a legmegrázóbb bevetése. Megrázta a fejét, és azt mondta, hogy a rosszabbakból való hívások gyakoribbak a hegyekben, mivel több a lehetőség durvább balesetekre.  Öt évvel ez előtt az egyik parkban, ahol dolgozott, sorozatos eltűnések történtek. Rossz egy év volt, mondta, az egyik legrosszabb az időjárás miatt. Pár naponta egy lábnyi magasságú hóréteg emelkedett az előzőekre, lavinák tódultak le, amik megöltek pár hegymászót. Figyelmeztették az embereket, hogy maradjanak a kijelölt helyeken, de persze mindig vannak, akik nem hallgatnak a jó szóra. Egy különösen durva esetben egy teljes család odaveszett, mert az apa úgy gondolta, jobban tudja, mint a hivatalos tájékoztató, és elvitte a családját egy helyre, ami nem volt biztonságos.  Hótalpakkal jártak, és K.D. úgy gondolja, hogy egy olyan helyen kötöttek ki, ahol a hó szilárdnak tűnt, de mégsem volt az. Megindultak, és a család közel háromszáz métert csúszott vele a lejtőn, aminek az aljában sziklák voltak. A szülők azonnal meghaltak.

Az egyik gyerek szintén, de a másik kettő túlélte. Az egyiknek eltörött a lába és pár bordája, a másik viszont szinte sértetlen volt, leszámítva pár zúzódást, és egy kifordult bokát. A sértetlen gyerek maga mögött hagyta a testvérét, hogy segítséget hozzon. K.D. szerint összesen egy fél mérföldet tudott megtenni, mielőtt a vihar utolérte. A gyerek megállt, hogy melegen tartsa magát, vagy talán csak elfáradt. Ott fagyott halálra. Végül megtalálták a családot pár szemtanú segítségével, akik előzőleg  látták, ahogyan a vadon felé veszik az irányt, K.D volt, aki megtalálta a gyereket, aki megfagyott, mikor segítségért indult. Azt mondta, éppen elkezdett esni a hó, eléggé ahhoz, hogy lerövidítse a látótávolságot, de nem annyira, hogy emiatt lehetetlenné tegye a keresést.  Látott egy alakot a hóban ülni, úgyhogy odasietett, amilyen gyorsan csak tudott.  Részletesen leírta, hogy amíg odaért először azt vette észre, hogy az egy gyerek, másodjára,  hogy halott, és harmadjára hogy a legszívszorítóbb pozícióban fagyott meg, amiben valaha holttestet talált. A gyerek egyenesen ült, a térdeit felhúzta a mellkasához és körbefonta karjaival, a kabátját pedig  az arcába húzta. Mikor K.D. megmozdította a kabátot hogy láthassa az arcát, meglátta hogy a gyerek sírt, mikor meghalt. Az arca eltorzult bele, és a könnyek ráfagytak. Fájdalmasan egyértelmű volt, hogy a gyerek halálra volt rémülve, mikor elérte a kihűlés, és mint anya emiatt majd’ meghasadt a szíve. Többször elmondta, míg beszéltünk hogy reméli, hogy az apa a pokolba rohad.

A másik felkavaró történet, amit mesélt, ami azóta is a fejemben jár, akkor történt, amikor még kezdő volt.  A csapata kapott egy bejelentést egy tapasztalt hegymászóról, aki előző nap nem tért haza. A felesége meg volt róla győződve, hogy valami borzalmas történhetett vele, mivel még sohasem volt rá példa, hogy nem ért haza a megbeszélt időre. Elmentek hát utánajárni, amihez meg kellett mászniuk a hegy egy olyan oldalát ami elég nagy kihívásnak bizonyult. Egy viszonylag lapos területre jutottak, ahol K.D. vérnyomokat fedezett fel a hóban.  Ahogy követte a nyomokat, és ahogyan ment kisebb szövetmaradványokat is talált. Nem tudta megmondani, hogy a test melyik részéről származhatnak, de ahogy követte őket egyre többet talált belőlük. A végén egy sziklaorommal védett területen  megtalálta a hegymászót. Azt mondta, több vér volt ott, mint amennyit életében látott. A férfi arccal lefelé feküdt, maga elé nyújtott karral, mintha mászás közbe érte volna a végzet.

Ahogy vetett rá egy közelebbi pillantást látta, hogy a férfi szinte ki van belezve, ami megmagyarázta a szövetmaradványokat, amiket azelőtt talált. A srácnak egy egy jégcsákány volt beszúrva a térdénél lévő tokba, amit vér borított. Persze soha nem lehet már biztosan megtudni, mi történhetett, de K.D. szerint az játszódhatott le, hogy a srác megpróbált felmászni a következő helyszínre, és a jégcsákányt használta, hogy felhúzza magát. Valószínűleg egy lazább helybe talált bele vele, és lezuhant. Zuhanás közben, vagy már a földön felnyársalta, és kibelezte a csákánya. A férfi végigvonszolta magát idáig, miközben darabokat hasadtak ki belőle, és ezalatt a szikla alatt meghalt. K.D. elég jól bírja a vért, de gondolom pár kollégája, akik segíteni mentek lehozni a testet, kidobta a taccsot, mikor megmozdították a testet, és egy jó adagnyi belső szerv a földre ömlött.

Egyszer megemlítettem neki, hogy érdekelnének azok az élményei, amikben emberek nyomtalanul eltűntek. Ekkor felcsillantak a szemei, közelebb hajolt hozzám, és megkérdezte. „Akarsz hallani valami baromi furát?” Aztán elmesélte, hogy amikor kezdett volt egy eset, ami eléggé felkeltette a média érdeklődését. Egy család bogyót szedett egy erdős területen, nagyon közel a park bejáratához. Két kisfiuk volt – mindkettő öt év alatti, és egyszer csak az egyik eltűnt. Valami elképesztően kiterjedt keresés indult, de abszolút semmit sem találtak. A kutyák csak ültek, mert nem sikerült szagot fogniuk. Semmi nyom nem maradt a gyerek után. A keresés két hónapig tartott, mielőtt lefújták.

Most pedig ugrunk hat hónappal későbbre. A család visszatért arra a helyre, ahol egy kis emlékhelyet szenteltek a gyereküknek. Vitték a magukkal másik fiukat is. Miközben a hozott virágokat rendezgették pár másodpercre szem elől tévesztették a gyereket, aki ezalatt szinte köddé vált. Gondolom nyilvánvaló, hogy a szülők a végletekig le voltak sújtva. Borzalmas lehet elveszíteni egy gyereket, de kettőt még inkább. Ismét hatalmas keresés kezdődött – az állam történetében a legnagyobb. Háromszáz ötkénes fésülte át a hely legkisebb szegletét is a gyerek után. Minden eredmény nélkül.  A keresés egy hétig tartott és mérföldekre kiterjedt az eltűnés helyétől. És akkor, két héttel később egy önkéntes közel tizenöt mérföldnyire a kutatási területtől rádión beszólt, hogy megtalálta a gyereket.

Sejtették hogy a gyerek halott, de az önkéntes azt mondta hogy nem csak hogy él és virul, de még jó formában is van.  K.D és csapata elindultak, hogy elhozzák a gyereket, de amikor helyszínre értek, nem akarták elhinni, hogy ez az a gyerek, amelyik eltűnt. A ruhái tiszták voltak, sehol sem volt maszatos és egyáltalán nem tűnt traumatizáltnak. Az önkéntes azt mondta, a gyereket egy farönkön ücsörögve találta, amint egy kis virgáccsal játszott, amit egy régi madzaggal kötöztek össze.  K.D megkérdezte, hol volt eddig, és kivel volt két héten keresztül, a gyerek pedig azt mesélte, hogy a „bolyhos emberrel” töltötte az időt.  K.D. hisz a nagylábúban, így izgalomba jött, és megkérdezte ,hogy hogy érti azt, hogy „bolyhos”. Szőrös volt? De a kölyök azt mondta, nem, nem szőrös volt. Ő a „bolyhos ember” volt, és leírt egy embert, aki homályos, „mint amikor becsukod a szemed, de nem teljesen” Azt mesélte, hogy az az ember a fák közül jött ki, és magával ragadta a gyereket.

A gyerek azt mondta, hogy egy odvas fában aludt, és a bolyhos ember adott neki enni bogyókat. K.D. megkérdezte a gyereket, hogy az ember gonosz volt-e, vagy megijesztette-e, de a gyerek  azt válaszolta hogy „nem, nem volt ijesztő, de nem tetszett, hogy nem volt szeme”. K.D. visszavitte a gyereket a főhadiszállásra, ahonnan egy rendőr magával vitte a városba, hogy kikérdezze arról, mi történt vele. A rendőr, aki beszélt vele, a barátja volt, és elmondása szerint a gyerek ott is elmondta, hogy a bolyhos ember egy fatörzsben tartotta fogva, és mindig vitt neki bogyókat akárhányszor csak éhes volt.  Megengedte neki, hogy sétáljon egy kis csapáson, de sosem ment túl rajta, mert „a bolyhos ember mindig dühbe gurult, és és nagyon hangosan üvöltött, pedig nem is volt szája”. Mikor a gyerek félt éjszaka, a bolyhos ember megnyugtatta, és és neki adta azt a virgácsot. Azt is elmesélte, hogy a bolyhos ember meg akarta tartani, de el kellett engednie, mert a gyerek „nem jóféle” volt. Ezenfelül nem tudott, vagy nem akart semmi többet mondani. A zsaruk csak vakargatták a fejüket, a bátyja utáni keresést pedig újra megkezdték, de ismét eredmény nélkül. A gyerek nem tudta, hol van a testvére, és soha nem is találták meg.

Az utolsó sztori, amit K.D. mesélt, akkor történt vele, amikor még kezdő volt, és elszakadt a csoportjától. Éppen a függőleges mászás alapjait gyakorolta egy hegy jól feltérképezett részén, mikor „szólította a természet”. Eltávolodott a csoportjától kajaszünetben cirka ötven yardnyira, hogy elvégezhesse a dolgát. Ami ezután következett, azt pontosan úgy adom tovább, ahogy nekem elmesélte:

„Szóval elmentem pisilni, és mikor végeztem, elindultam vissza a csapatomhoz. De alig tettem meg öt lépést, mikor rájöttem, fogalmam nincs, merre vagyok. És ez nem az a „hopp tettem egy kanyart, és nem tudom, merre kell menni” eltévedés volt. Úgy értem, gőzöm nem volt, hol a faszba lehetek.  HA megkérdezted volna szerintem azt sem tudom megmondani, hogy éppen melyik államban vagyok. Valami olyasmi, amit szerintem az amnéziások tapasztalhatnak. Nem tudtam, hol vagyok, és ötletem sem volt, mit kellene tennem.  Úgyhogy ácsorogtam egy kicsit, amíg megpróbáltam kitalálni, hogy a faszba vagyok, és mit kéne itt csinálnom. De minél több időt töltöttem ott, egyre inkább összezavarodtam, úgyhogy elkezdtem valamerre sétálni, csak úgy vaktában.

 És ahogy sétáltam ez a zavarodottság csak egyre durvább és durvább lett egészen addig, amíg már azt sem tudtam, hogy egyáltalán mit keresek én a hegyen. Csak vonszoltam magam a hóban, mikor elkezdtem hallani azt a hangot. Mintha a fejemben lett volna. Mintha egy beszélő béka lett volna, mély és recsegős. Újra és újra azt mondta, „rendben, rendben, csak találj valamit amit megehetsz. Találj valamit, amit megeszel, és rendben leszel. Csak menj tovább, és találj valamit amit megehetsz! Enni. Enni.” Úgyhogy körbenéztem, hátha találok valamit, amit megehetek, és az istenre esküszöm, az életben nem voltam olyan még éhes. Akkor bármit meg ettem volna, amit csak elém raknak. Nem volt időérzékem, úgyhogy nem tudom, mennyi ideje voltam ott, amikor elkezdtem hallani egy hangot, ami közelített felém. Én pedig elindultam felé, és láttam, hogy egy másik fickó a kutató-mentőcsapatból, aki valami kibaszottul meg van rémülve.

Felém futott, és azt kérdezte jól vagyok-e, és mi az istent csinálok itt. Az igazán rémisztő viszont az volt, hogy ahogy futott felém éreztem, hogy a kezem elindul az övembe szúrt vadászkésem felé.  Nem igazán tudtam, mit csinálok , csak egy dolog járt a fejemben: ennem kell. Ha nem eszem, nem jövök rendbe, úgyhogy ennem kell. Ő észrevette, hogy mit csinálok, úgyhogy hátrahőkölt. Rám ordított, hogy tegyem le a kést, mert nem akar bántani, ez pedig,  mintha fejbe vágott volna. Hirtelen eszembe jutott, hol vagyok , úgyhogy eldobtam a kést. Odarohantam hozzá, és megkérdeztem, hogy mennyi időre tűntem el, közben arra számítottam, hogy vagy egy fél órát fog mondani. De ehelyett azt mondta, hogy két kibaszott napra. Két hegycsúccsal odébb tűntem el a hegy másik oldalán, és ha tovább megyek erre, akkor háromszáz mérföldnyi vadon közepén találom magam.

Alig tudta elhinni, hogy rám talált, ráadásul élve, nekem meg fogalmam nem volt, mi a fasz történt velem. Számomra szinte alig telt el egy kis idő. Nem mondtam semmit, csak visszakísértem a gyülekezési pontra, ahonnan visszavittek a főhadiszállásra, onnan pedig helikopterrel a kórházba.

Ott mindenféle vizsgálatokat végeztek rajtam, és megpróbálták kitalálni mi történhetett. A legtöbb, amit mondani tudtak, hogy valami megváltozott tudatállapotba kerültem, ami olyan volt mint az amnézia, vagy valami roham, ami hazavágta az agyam egy időre. De az igazat azóta sem tudjuk. Soha többé nem történt velem ilyen, de bevallom azóta sohasem mentem ki egyedül terepre. Az emberek kicsit furán néznek rám, mikor megkérem őket hogy jöjjenek velem, mikor el kell szakadnom a csoportról, de azt szoktam nekik mondani „ha hallgatják, ahogy a hóba pisilek csak jobb, mint két kibaszott napra elveszni egy hegyen a dermesztő hidegben.”

E.W.: A következő személy, akivel beszéltem E.W. volt. Ő korábban kiképzőként erősítette kötelékeinket, de ma már mentőorvosként dolgozik. Továbbra is eljön a bevetésekre, ha szükség van rá, de már nem teljes munkaidőben dolgozik nálunk. Elveszett gyerekekre specializálódott, és mintha hatodik érzéke lenne ahhoz, hogy hol kell őket keresni. Egy élő legenda az idősebb veteránok között, de zavarba szokott jönni, ha valaki a munkáját dicséri. Egy este mellém ült a vacsoránál, aminek a vége az lett, hogy történeteket meséltünk egymásnak. Többnyire teljesen általánosakat, de amikor szoba kerültek a bizarrabb hívások, megemlítettem neki, hogy van egy haverom, aki egyszer felmászott egy lépcsőre. Egy pillanatra elhallgatott, majd megkérdezte hallottam-e arról a kisfiúról, aki pár évvel ezelőtt ebből a parkból tűnt el. Mivel nemleges választ adtam, így elmesélte a történetet.

Egy 11 éves fiút kerestek, Joeyt, aki a folyó mellett tűnt el. Természetesen az első gondolatuk az volt, hogy beleesett, és megfulladt, de amikor kihozták a kutyákat, azok elvezették a keresőket egy a folyótól távolabbi, sűrű erdős területre. Mikor emberek keresünk egy egyfajta négyzetháló-mintát használunk, és ennek a hálónak a négyzeteit mind nagyon alaposan átfésüljük. E.W. csapata valami nagyon különös dolgot tapasztalt. A kutyák bizonyos „négyzetekben” érezték Joey szagát, de a vele szomszédos négyzetekben már nem. Hogy könnyebb legyen elképzelni, képzeljetek el egy sakktáblát, amin néhány véletlenszerű fekete mezőn érezni lehetett a szagot, de a fehéreken soha. Ez így persze teljesen értelmetlen, mert hogy lenne képes a gyerek átugrani bizonyos területeket anélkül hogy azokon bármilyen nyomot hagyna? E.W és társa megkezdte a keresést egy újabb „négyzeten”, majd észrevett egy lépcsőt cirka ötven yardnyira. Mondta a társának, hogy menjenek, és nézzenek ott körül, de a társa megtagadta.

Azt mondta E. W.-nek, hogy inkább vár, és szemmel tartja, ameddig ő ellenőrzi. E.W. azt mondta, hogy ideges volt, de megértette a srácot, úgyhogy nem akadékoskodott. „Elindultam a lépcső felé. Kicsi volt, mintha egy pince lépcsője lenne.  Nem igazán éreztem semmi különöset, a lépcső miatt, mármint nem voltam rémült vagy valami. Úgy vagyok velük. mint a legtöbben: egyszerűen nem szeretek rájuk gondolni, és kész. Szóval odamentem. és láttam hogy valami ott van összegömbölyödve az alsó lépcsőfokon. A szívem kalapálni kezdett mert természetesen az ember mindig a legjobbat reméli. Úgyhogy mi reménykedtünk benne, hogy a gyerek életben van, elvégre csak pár órája tűnt el. De rögtön tudtam, hogy az egyrészt ő, másrészt már halott. Teljesen össze volt gömbölyödve azon a lépcsőfokon, a kezeit pedig a hasára szorította.

Úgy tűnt, hogy valami kegyetlenül fájdalmas halála lehetett, de nem láttam a közelében vért, leszámítva egy kicsit az ajkain és az állán. Beszóltam rádión, hogy megvan, úgyhogy vissza kell vinni a holttestét a központba. Az a szegény család teljesen összeomlott. A szülők nem értették, hogy halhatott meg, mikor a gyerek csak olyan rövid időre tűnt el. Ennek a tetejébe nem volt semmi egyértelmű halálok, ami csak még rosszabbá tette a helyzetet. Úgy gondoltam, valami mérgezőt ehetett, mivel a hasát szorította, mikor megtaláltam, de nem akartam találgatni. Elég durva lehet hallani, hogy a gyereked meghalt, nem kellene azzal tetézni, hogy valami hülye elkezdi találgatni, hogy hogy történhetett. Aztán elvitték, én pedig hazamentem, és megpróbáltam nem gondolni rá. Ember, valami nagyon gyűlölök halott gyerekeket találni. Szerettem ezt a melót, de ez volt az egyik oka, hogy otthagytam.

Van két lányom, és a gondolat, hogy egyszer én is elveszíthetem őket, ráadásul így….” Itt egy kicsit megbicsaklott a hangja. Van vagyok valami jó ezekben az érzelmi izékben és mindig baromi zavarba ejtő egy felnőtt férfit sírni látni, mert nem tudom, mit kellene csinálnom. Aztán összeszedte magát, és folytatta. „Nem minden esetben hallunk  vissza bármit arról, hogy mi volt a halál oka. Gondolom, mert nem ránk tartozik, és úgy gondolják, hogy kegyeletsértés lenne, vagy valami bürokratikus baromság miatt. De van egy barátom a seriffhivatalban, aki általában válaszol a kérdéseimre, ha valami infó kellene. Ebben az esetben egy héttel később kaptam tőle egy hívást. Megkérdezte hogy emlékszem-e a gyerekre, és mivel természetesen igent mondtam, megjegyezte hogy valami kapitális faszság van vele kapcsolatban. Azt mondta ”E.W. baszdmeg, azt fogod gondolni, hogy elment az eszem, de a kórboncnoknak fogalma sincs, mi történt a gyerekkel. Még soha nem látott ilyet.”  Aztán a haverom elmesélte, hogy amikor a boncolás során felnyitották a testet, nem akartak hinni a szemüknek.

A gyerek belső szervei olyanok voltak mint az ementáli sajt. Pénzérme nagyságú lyukak fúrták át a gyerek minden egyes szervét a tüdejétől a szívéig. Ugyanúgy megvoltak a belein, gyomrán, a veséin és egy még az egyik hereéjére is jutott ezekből a tiszta szélű lyukakból.  A barátom szerint a kórboncnok azt mondta, hogy mintha valaki fogyott volna egy lyukasztógépet, és kilyuggatott volna vele mindent, amit elért. De a gyereken nem  volt semmilyen külsérelmi nyom, semmiféle be vagy kimeneti seb. A leghasonlóbb eset az volt, mikor egy tag telenyomta magát söréttel, vagy egy éve, mikor a fegyverét tisztította.  De senkinek nem volt semmi ötlete, hogy ez hogy történhetett.  A barátom azt kérdezte, hogy volt-e már hasonló esetünk, vagy hallottam-e már hasonlóról. De még csak hasonlóról sem hallottam semmikor, úgyhogy mondtam neki, hogy nem tudok segíteni. Ahogy hallottam a kórboncnok a halál okának a „belső vérzést” jelölte meg, de azóta sem tudja senki, hogy mi történhetett.

Sosem voltam képes elfeledni azt a gyereket. És néha rémálmaim vannak róla. Sosem engedtem ki a gyerekeimet az erdőbe, és ha együtt megyünk, akkor sem tévesztem őket szem elől. Szerettem kint lenni. De ez az eset, és még pár másik, elrontotta az egészet számomra. ”A vacsorát befejeztük, és úgyhogy összerámoltunk, és visszamentünk a szállásunkra. Mielőtt elváltak útjaink, a vállamra tette a kezét, és közelebb hajolt. Azt mondta, rossz dolgok vannak kint. Dolgok, amiknek nem számítanak, hogy van családunk, nem érdekli őket hogy mit gondolunk, és hogyan érzünk. Azt is mondta, még hogy vigyázzak magamra, aztán elsétált. Nem volt több lehetőségem, hogy újra beszéljek vele, de ez a történet nagyon megragadt bennem.

P.B.:  Teljesen véletlenül beszélhettem egy másik veteránnak, P. B.-vel aki a kutató-mentőalakulatnál dolgozott már évek óta. Egy járőrözéskor lettünk egymás mellé beosztva egy gyakorlófeladatnál, és persze elkezdtünk apró dolgokról beszélgetni, például, hogy mennyire szeretjük ezt a melót, és hogy mikkel találkoztunk már közben, és hasonlók. Egyszer aztán elmentünk egy régi lépcső mellett, ami gondolom, egy régi tűztorony maradványa lehetett, legalábbis abból kiindulva, hogy hol jártunk épp.  Ekkor mondtam, hogy kíváncsi vagyok ezekre a lépcsőkre, és menyire szeretnék többet tudni róluk. Elhallgatott, és úgy nézett rám, mint aki mondani akar valamit, de nem voltam benne biztos, hogy fog is.  Aztán azt mondta, hogy kapcsoljam ki a rádiót. Ez egy olyan dolog, amit semmilyen körülmények között nem tehetünk meg, de mégis megcsináltam, amit kért, ahogyan ő is.

Aztán elmesélte, hogy hét évvel ezelőtt egy bevetésen vett részt egy újonccal. Egy olyan részén a parknak, ahonnan rengeteg bejelentés érkezik furcsa eseményekről. Eltűnések, az erdő közepén felbukkanó fények, furcsa hangok és hasonlók. Az újonc teljesen be volt parázva, végig dolgokról hadovált, amik kint vannak az erdőben. Ahogy P.B. mondta: „A srác nem bírta befejezni a szövegelést a Kecskeemberről”. Állandóan Kecskeember így, kecskeember úgy. Aztán meguntam, és mondtam neki, hogy van még pár dolog, ami miatt aggódnia kellene, ráadásul valósak úgyhogy lépjen már túl ezen a marhaságon a Kecskeemberrel. Persze tudni akarta, miről beszélek, de mondtam, hogy pofa be, és haladjon. Felértünk a tetejére egy kis hegygerincnek, és ott volt egy lépcső vagy tíz yardnyira előttünk. Az újonc ledermedt, és csak állt, és bámulta.

Én pedig mondtam neki hogy „Látod? Amiatt például aggódhatnál” Akkor megkérdezte hogy mi az istent keres az itt, én meg valamiért fogtam, és lemondtam neki az igazságot. Vagy legalábbis azt, amit nekem igazságként mondtak. Emiatt elég nagy bajba kerültem, és még nagyobba kerülnék, ha most elmondom neked is. De jó gyereknek tűnsz, és jobb lenne, ha megkímélnéd magad attól, hogy ezután szaglászol valakinél erről.  Úgyhogy elmondom, amit tudok, ha megígéred, hogy egy büdös hangot nem mondasz a góréknak  abból, amit hallasz. Én megígértem, hogy tartom a szám, ő pedig még egyszer ellenőrizte, hogy a rádiók ki vannak-e kapcsolva. „Mikor először kiderült, hogy léteznek, akkor még kevésbé tartottuk a szánkat róluk, és a többi dologról, ami kint történik. Még azelőtt figyelmeztettük a jelentkezőket, hogy felvettük volna őket, hogy elég furcsa szarságokba ütközhetnek.

Gondolom, a nemzeti parkok megunták, hogy elég sokan visszamondják a jelentkezést.  Úgyhogy elkezdték aláíratni ezeket a titoktartási nyilatkozatokat arról, hogy nem rohangálnak a médiához akármit is látnak. A nemzeti parkok nem akarják elijeszteni a látogatókat, úgyhogy az utolsó dolog, amit szeretnének, hogy a kezdők az újságokhoz menjenek kísértettörténetekkel és elátkozott lépcsőkkel.  Aztán rájöttek, hogy a nyilatkozat nem is szükséges, mert az emberek nemcsak, hogy nem akartak arról beszélni, amit láttak, hanem egyáltalán nem is szerettek volna. Pár alkalommal a médiától megpróbáltak beszélni az embereinkkel, amikor túrázók vagy gyerekek tűntek el, de senki nem nyilatkozott.  Nem igazán tudom jobban megmagyarázni. Úgy gondolom, nem akartunk arról beszélni, hogy valami nem stimmel. Ez a munkánk: kint lenni az erdőn minden nap. Nem akarunk feszültek lenni, úgyhogy a legjobb módszer, ha hárítunk és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne.

Úgyhogy én most elmondok neked mindent, amit tudok utána pedig befogom, és remélem, hogy soha többé nem hozod fel a témát a közelemben. „A lépcsők azóta itt vannak hogy a parkok létrejöttek. Évtizedekre visszamenően vannak feljegyzéseink, amik írnak róluk. Néha az emberek felmennek rájuk, és nem történik semmi. Máskor meg… Nézd, nem szívesen beszélek erről de néha nagyon szar dolgok történnek. Láttam, ahogy egy faszi egyik keze lemetsződik, amikor a felső lépcsőfokra lép. Kinyújtotta a kezét, hogy elérjen egy ágat, és… hihetetlenül gyorsan történt. Egyik pillanatban a keze megvolt, a másikban már nem. Teljesen tiszta metszés. A kezét nem találtunk meg a srác pedig majdnem meghalt. Egy másik alkalommal egy nő megérintette a lépcsőt, és egy véredény felrobbant az agyában. Szó szerint felrobbant, mint egy vízzel telt lufi.

Lebotorkált róla, odajött hozzá,m és csak annyit bírt kinyögni hogy „Azt hiszem, valami nincs rendben velem”. Utána meg eldőlt mint egy krumplizsák, és már halott volt, mire a földre ért. Sosem fogom elfelejteni, ahogyan a vér szivárgott a szemgolyójába. Láttam, ahogy az egész szeme elvörösödik. Csak néztem, és nem tudtam semmit tenni érte. „Figyelmeztetjük az embereket hogy ne menjenek közel hozzájuk, de mindig van egy idióta nem tartja be. És ha velük nem is történik semmi, valami rossz biztosan történik. Elveszítjük egy eltűnt gyerek nyomát. Valaki meghal másnap, és félbevágva találjuk meg a park egyik teljesen biztonságos részén. Nem tudom, miért, de valami rossz biztosan történik.

Nem tudom, hogy miért vannak itt, de ez nem is lényeges. Itt vannak és ha okosak vagyunk akkor figyelmeztetjük az új kollégákat, hogy mire képesek.”

Mindketten csendben maradtunk egy ideig. Én nem mertem megszólalni, mert nem voltam biztos benne hogy befejezte. Úgy nézett ki, mint aki még mondani akar valami mást is. Aztán végre újra beszélni kezdett. „Észrevetted, hogy nem találsz közöttük két ugyanolyat?” Bólintottam, és vártam a folytatást. De ehelyett csöndben sétált mellettem, és aztán belekezdett egy történetbe a legnagyobb szarvasról, amit életében látott. Nem hoztam fel újra a témát, és nem erőltettem, hogy meséljen még pár sztorit. Másnap eltűnt a tréningről. Még napkelte előtt azt mondta, hogy beteg. Egyikünk sem hallott róla, mióta elment. Itt pedig most megállok az írással. Megpróbálok jelentkezni az újabb bejegyzéssel pár napon belül, de így nyár végén kicsit felpörögnek errefelé az események. Kösz hogy továbbra is érdeklődtök, képesek voltatok felkelteni bennem egy olyan erős kíváncsiságot, hogy nem is tudtam, hogy megvan bennem.

ScapeGoat

-

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: