Az USA nemzeti parkjánál dolgozom a kutató-mentő egység tisztjeként és van pár sztori amit elmesélnék – 3. rész – creepypasta

Na akkor még egyszer: valami elképesztő mennyiségű választ kaptam a történeteimre. Így nincs az az isten, hogy mindenkinek képes legyek személyesen válaszolni, úgyhogy ismét kiemelnék néhány sokszor előforduló dolgot, azután pedig jönnek a történetek.  Megpróbálok, annyit lejegyezni, amennyi csak eszembe jut beleértve a barátommal megesetteket is, és utána valószínűleg nem fogok addig posztolni, amíg nem sikerül megválaszoltatni néhány kérdést a feletteseimmel.

Akkor pedig a kérdések, amik mindannyiótokat érdekelnek.:

Sajnos azt kell, mondjam, nem szeretném elárulni, hogy pontosan hol is dolgozom. Elég sok olyan dolog van azok között, amiket itt megemlítettem, amik bajba keverhetnek, vagy akár az állásom is elveszíthetem miattuk, szóval nem szeretném pontosan leírni. Annyit azért elárulok, hogy az Egyesült Államokban vagyok egy vadonnal beterített helyen. Több száz négyzetmérföldnyi sűrű erdőről beszélünk hegyvidékkel és pár tóval.

Hatalmas az érdeklődés a lépcsők iránt és szerencsétekre a barátomnak van egy sztorija, amiről úgy gondolom, hogy mindannyiótokat érdekelni fog.  Kifejtem majd bővebben a bejegyzés végén. Hogy eszembe jutott-e, hogy tovább kérdezgessem a feletteseimet róluk, a válasz igen, de nem kockáztatnám emiatt az állásomat a faggatózással. Viszont az egyik felettesem már nem dolgozik tovább kutató-mentő tisztként, szóval lehetséges, hogy ő majd leül velem beszélgetni erről.  A hét második felében beszélek vele, és majd tudatom veletek, hogy mi sült ki belőle.

A legjobb tanács, amit adhatok arról, hogy hogyan válhattok kutató- mentőtisztté, hogy lépjetek kapcsolatba a helyi nemzeti parkkal, és nézzétek meg milyen képzési kurzusokat tudnak ajánlani, vagy milyen képzettségre van szükség. Én már évek óta csinálom, és eleinte önkéntesként segítettem be a kutató-mentő bevetéseken.  Egyébként remek munka annak ellenére, hogy néha tragikus eseményekkel találkozol, de nem csinálnék semmi mást helyette. Akkor ezzel megvolnánk, jöjjenek a történetek:

Az első akkor történt, mikor kikerültem a kiképzésről, de még szinte minden új volt számomra. Mielőtt megkaptam ezt a munkát önkéntes voltam, úgyhogy volt egy elképzelésem arról, hogy mire számítsak, de azok a hívások többnyire elveszett emberek keresésére irányultak, ami után a veteránok már nagyjából a nyomukra akadtak. Kutató-mentő tisztként viszont mindenféle hívásokat kapsz állattámadásoktól a szívrohamokig. Ebben az esetben kora reggel hívott egy fiatal pár akik egy tó felé vezető ösvényen voltak. A férj teljesen hisztérikus volt, és elképzelésünk sem volt, mi történik éppen. Egy nő sikoltozott a háttérben minket kérlelve, hogy menjünk azonnal. Amint odaértünk láttuk, hogy a feleségét öleli, aki tart valamit a karjaiban. A nő sírva sikoltozott azokkal a borzalmas, szinte állati sikolyokkal. A férfi meglátott, és üvölteni kezdett, hogy segítünk rajtuk, és szerezzünk egy mentőt. Mivel egyértelműen nem tudtuk volna felvezetni egy mentőt egy turistaösvényre, úgyhogy megkérdeztük, hogy a feleségének van-e szüksége segítségre, és hogy tud-e járni.

A férfi továbbra is hisztérikus állapotban volt, de képes volt elmondani, hogy nem a feleségének van szüksége segítségre. Továbbmentem, miközben az egyik veterán próbálta nyugtatgatni, és próbáltam megkérdezni a feleségtől, mi folyik éppen.  De az csak szorongatta azt a valamit, és sikoltozott újra és újra. Letérdeltem, hogy megnézzem, mi az a véres valami, amit a karjaiban tart. Ekkor vettem észre rajta a babahordó kengurut, amitől megállt bennem az ütő. Megkértem, hogy mondja el, mi történt, és közben gyengéden szétfeszítettem a karját, hogy lássam mi van nála. Egy baba volt, nyilvánvalóan halott. A feje az oldalára bicsaklott és tele volt zúzódásokkal. Láttam már azelőtt holttesteket, de volt valami a helyzetben ami belém vágott. Kellett hozzá pár másodperc, hogy összeszedjem magam, és elinduljak az egyik veteránhoz, aki ott állt. Elmondtam neki, hogy az egy halott gyerek, mire ő rácsapott a vállamra, és azt mondta, hogy ő majd elintézi.

Több, mint egy óráig tartott, hogy rávegyük a nőt, hogy engedje látni a gyereket. Minden egyes alkalommal, amikor megpróbáltuk tőle elvenni, visszarántotta azzal, hogy nem kaphatjuk meg, de rendben lesz, csak hagyjuk itt, hogy segíthessen neki. Aztán az egyik veteránnak sikerült annyira lenyugtatni, hogy átadta a testet. Aztán feltűntek a mentők is, akik később elmondták, hogy semmi esély nem lett volna megmenteni a kicsit. Azonnal meghalt a fejsérülésétől. Haveri viszonyban voltam az egyik nővérrel abból a kórházból, ahová szállították őket, ő mesélte el, hogy mi történt. Kiderült, hogy a pár a babahordóval sétálgatott, de megálltak, mert a gyerek elkezdett izegni-mozogni. Az apa felvette a gyereket, és nézni kezdte az út melletti kis vízmosást. Az anyuka mellé akart állni, de rálépett egy laza földdarabra, és megbotlott. Nekiesett az apának, emiatt aki elejtette a gyereket, az pedig húszlábnyi zuhanás után a vízmosás sziklás talajára esett. Az apa lemászott utána, de a fejére esett. Ekkor a gyerek már halott volt. Csak tizenöt hónapos volt. Szerencsétlen baleset, események láncolata, ami a lehető legrosszabbul végződött. Az egyik legszörnyűbb hívás volt, amin részt vettem.

Nem sok állatharapást láttam a szolgálat során, bizonyára azért, mert nem sok állat kóborol a parkban. Ha éppen medvék vetődnének, erre azok is próbálnak távol maradni az emberektől, úgyhogy az észlelések meglehetősen ritkák. Többnyire olyan kisebb állatokat láthatsz, mint például a prérifarkasok, a mosómedvék vagy a borzok. Amivel rendszeresen találkozunk, az a rénszarvas. És most elmondanám nektek, hogy a rénszarvasok valójában nagyon nagy seggfejek. Bármit képesek megkergetni bármilyen okból, és isten irgalmazzon neked, ha egy nőstény és a borja közé kerülsz. A mulatságosabb hívások közé tartozott, mikor egy tagot felkergetett egy hím rénszarvas egy fára, és aztán nem tudott onnan lejönni. Vagy egy óráig tartott, amíg sikerült onnan leszedni, és amikor végre talajt érzett a talpa alatt rám nézett, és azt mondta: „Az isten verné meg. Ezek a szarok baromi nagyok közelről!” Rendben ez nem volt éppen rémtörténet, de máig röhögünk, ha eszünkbe jut.

Az igazat megvallva, nem tudom, hogy feledkezhettem meg erről a történetről, mert ez a legfélelmetesebb dolog ami megesett velem. Gondolom, annyi ideig próbáltam elfelejteni, hogy most már nem jutott eszembe azonnal. Valaki, aki szinte minden idejét kint tölti, az nem akar félni mikor éppen egyedül, van vagy éppen a semmi közepén.  Ezért van, hogy amikor ilyen tapasztalataid vannak, akkor próbálsz róluk megfeledkezni, és továbblépni. A mai napig ez volt az az eset, amikor komolyan elgondolkodtam azon, hogy kell-e nekem ez a munka. Nem nagyon szeretek beszélni róla, de megpróbálom felidézni amennyire, megy. Ahogy emlékszem, valamikor tavasz végén volt. Tipikus elveszett gyerekhívás volt: egy négy éves kislány elkóborolt a szülei táborhelyétől és két órája nem találják. A szülei csüggedten mondták, amit a legtöbb gyerek szülője mond: a gyerekem nem szokott elszökni, mindig a közelben marad, sosem tett még ilyet. Biztosítottuk a szülőket, hogy mindent megteszünk, hogy megtaláljuk, és felvettük a sztenderd keresőalakzatot. Egy elég jó haverommal kerültem egy párba, úgyhogy elég sok dologról tudtunk beszélgetni keresés közben.  Tudom, hogy érzéketlennek hangzik, de gyorsan érzéketlenné válsz, hogy ha elég sokáig csinálod. Ez így normális,  meg kell tanulnod érzéketlenné válni, hogy el tudd végezni a a munkát. Jó két órán át kerestünk, és megnéztünk mindent, amiről feltételeztük, hogy ott lehet, éppen egy kisebb völgyben jártunk, mikor egyszerre késztetett minket megállásra valami. Dermedten néztünk egymásra, mert olyan érzés volt mint amikor a repülőgépeken megváltozik a kabinnyomás. A fülem csengett és olyan érzésem volt, mintha zuhantam volna vagy tízlábnyit. Éppen meg akartam kérdezni a cimborám, hogy ő is érzi-e, de abban a pillanatban meghallottam a leghangosabb dolgot, amit életem során tapasztaltam. Mintha egy tehervonat jött volna egyenesen felénk, de minden irányból egyszerre beleértve a lentet és fentet is. Valamit kiabált nekem, de nem értettem semmit a fülsiketítő robaj miatt.

Érthetően meg voltunk rémülve, körbenéztünk a zaj forrása után kutatva, de egyiken sem láttunk semmit. Természetesen az első gondolatom egy földcsuszamlás volt, de nem volt semmiféle szirt a közelünkben és amúgy is már el kellett volna érnie minket. A ricsajban próbáltunk kiabálni egymásnak, de semmi mást nem hallottunk a hangzavaron kívül úgy is, hogy közvetlenül egymás mellett álltunk.  Akkor amilyen hirtelen elkezdődött, úgy is lett vége, szinte gombnyomásra. Egy másodpercig csak álltunk teljesen mozdulatlanul, és lassan az erdő hangjai is visszatértek. Ő megkérdezte, hogy most mi a fasz történt, de én pedig megvontam a vállam, úgyhogy csak álltunk egymást nézve vagy egy percig még. Aztán elővettem a rádiómat, és megkérdeztem, hogy más is hallotta-e ezt a kibaszott világvégét, de senki, pedig hallótávolságra voltunk egymástól. A haverom és én megvontuk a vállunkat, és mentünk tovább.  Egy órával később bejelentkeztünk a rádión, de még mindig nem találta meg senki a kislányt. Az esetek többségében felfüggesztjük a keresést éjszakára, de páran, köztük én és a barátom elhatároztuk, hogy folytatjuk.

 Egymás közelében maradtunk, és a pár percenként a kislány nevét kiabáltuk. Imádkoztam, hogy megtaláljuk, mert bár nem igazán szeretem a kölyköket, de elborzaszt annak a gondolata, hogy kint vannak a sötétben egyedül. Az erdő lehet, hogy kicsit fenyegető a gyerekekre nézve napfényben, de éjjel szinte egy szörnyeteg. De mivel nem találtuk a silány nyomát és semmi választ nem kaptunk a kiabálásra és már éjfél körül járt, így elhatároztuk, hogy visszafordulunk a gyülekezési ponthoz. Fél úton tartottunk, mikor a cimborám megállt, és a zseblámpája fényét jobbra fordította valami halott facsoportra. Megkérdeztem, hogy hallott e valamit, de annyit válaszolt, hogy maradjak csendben egy percre és füleljek. Azt tettem, és a távolból meghallottam valamit, ami gyereksírásnak tűnt. Mindketten a kislány nevét kiáltottuk, és vártuk a választ, de csak elkeseredett sírás hallatszott.  Elindultunk halott fák irányába, és elkezdtük megkerülni, közben pedig a nevét üvöltöztük újra és újra. Ahogy egyre közelebb értünk a hang forrásához egyre jobban görcsbe rándult a gyomrom, mondtam is a haveromnak, hogy valami itt nincs rendben. Azt válaszolta, hogy neki is feltűnt, de nem tudtuk volna megmondani, mi az pontosan. Megálltunk, ahol voltunk, és ismét a nevén szólítottuk. És abban a szent pillanatban mindkettőnknek leesett.

A sírás ismétlődött. Ugyanaz az akadozó hüppögés, aztán sírás, majd egy halk csuklás, aztán ismétlődik újra és újra. Pontosan ugyanúgy minden egyes alkalommal. Anélkül hogy egy szót váltottunk volna mindketten futásnak eredtünk. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy így elveszítettem a hideg vérem, de akkor és ott valami nagyon nem stimmelt, és egyiken sem akartunk akár egy perccel is tovább maradni. Mikor visszaértünk a gyülekezési pontra körbekérdeztem mindenkit, hogy nem hallott-e valami különöset, de senki nem tudta miről beszélünk. Ez a hívás kibaszottul felkavart hosszú időre.  A kislánynak pedig később sem találta senki nyomát. Mindig abban reménykedünk, hogy megtaláljuk őt vagy másokat, akik eltűntek, de az igazat megvallva kétlem, hogy valaha valaki meg fogja találni. Eltűnési esetekben, amikhez kimentem mindössze egy maroknyi végződött azzal hogy valaki teljesen felszívódott, úgy értem, hogy semmilyen nyomát nem találtuk, és nem is került meg a keresett személy többé soha. Néha viszont van, hogy a megtalált maradványok csak még több kérdéshez vezetnek. Következik pár holttest, amit ugyan megtaláltunk, de mégis hírhedtté váltak az esetek a csapatunkban:

*Egy tizenéves fiú, akinek a maradványait közel egy évvel az eltűnése után sikerült megtalálni. Megtaláltuk a koponyatetőt, két csontot az ujjaiból és a kameráját, körülbelül negyven mérföldnyire attól a helytől, ahol utoljára látták. A kamera sajnos tönkrement.

*Egy idősebb nő medencecsontja, aki egy hónappal korábban tűnt el. Mindössze ennyit találtunk belőle

*Egy kétéves fiú állkapcsa és jobb lába, ami a park déli részének legmagasabb hegygerincéről került elő

*Egy tízéves down-kóros lány holtteste húsz mérföldnyire attól a helytől, ahol eltűnt. A kihűlésbe halt bele három léttel az eltűnése után. A ruházata ép volt leszámítva a cipőjét és dzsekijét. A boncolás során bogyókat és főtt húst találtak a gyomrában. A kórboncnok szerint valaki gondját viselhette. Az esetnek nem volt egyetlen gyanúsítottja sem.

*Egy egyéves baba átfagyott holtteste, amit egy héttel az eltűnése után találtak meg egy odvas fatörzsben tíz mérföldnyire attól a helytől, ahol utoljára látták. Friss tejet találtak a gyomrában, a nyelve viszont hiányzott

*Egy gerinccsigolya és a jobb térdkalácsa egy hároméves kislánynak, akit a hóban találtak meg közel húsz mérföldnyire onnan, ahol a családja táborozott a nyáron.

Most pedig jöjjenek a történetek, amiket a barátom mesélt.  Ahogy mondtam, mindenkit érdekeltek a lépcsők, úgyhogy szerencsétek van, mert ő közelebbi kapcsolatba is került velük. Igaz hogy magyarázattal ő sem tud szolgálni, de legalább kicsit több tapasztalattal, rendelkezik, mint én.

A haverom kutató-menőtisztként dolgozott nagyjából hét évig. Az egyetem első évében kezdte, és kimondottan hasonló tapasztalatai vannak arról, mikor először találkozott a lépcsőkkel. A kiképzője szinte szóról szóra ugyanaz mondta neki, mint amit az enyém mondott róluk, tehát, soha ne menj a közelükbe, érintsd meg, vagy mássz fel rájuk. Az első évben be is tartotta, de azután kibukott belőle a kíváncsiság, és az egyik hívásnál megtörte a formációt, hogy közelebbről is megvizsgálhassa őket. Azt mesélte, hogy cirka tíz mérföldnyire voltak attól az ösvénytől, ahol a tizenéves lány eltűnt, és a kutyák szagot fogtak. Tette a dolgát és egy kicsit lemaradt a csapattól, mikor meglátta a lépcsőket a balján. Úgy nézett ki, mintha egy új házból való volna mivel a rajta lévő szőnyeg makulátlanul tiszta volt.  Ahogy közelebb ment nem érzett vagy hallott semmi furcsát. Arra számított, hogy valami történni fog, mondjuk vérezni kezd a füle vagy egyszerűen összeesik, de anélkül jutott a közvetlen közelébe hogy bármi hasonló érzett volna. Az egyetlen különös dolog – ahogy mondta – az volt. hogy egyáltalán semmilyen törmelék nem volt a fokokon. Sem sár, sem levelek, vagy por, vagy egyáltalán bármi.

És semmi jele nem volt a közelében sem állatok tevékenységének, de még rovarok jelenlétének, sem ami azért furcsa. Mintha csak kerülték volna a helyet, ami így az erdő egy elhagyatott részének tűnt. Megérintette a lépcsőt, de nem érzett semmi rendkívülit, leszámítva az új szőnyeg simogató érzését. Miután megbizonyosodott róla, hogy a rádiója be van kapcsolva, lassan elkezdte mászni a fokokat, azt mondta. valami borzalmas érzés volt, mert nem tudta. mire számíthat. Azzal viccelt, hogy arra számított hogy vagy el lesz teleportálva egy másik dimenzióba. vagy egy UFO ereszkedik le érte. De elérte a tetejét anélkül, hogy bármi történt volna. és ott körbekémlelt. De – ahogy mondta –. minél több időt töltött a legfelső lépcsőfokon, annál inkább az az érzés kerítette hatalmába, hogy valami nagyon, nagyon rossz dolgot tesz éppen. Úgy írta le az érzést, mint amikor egy kormányépületben vagy anélkül, hogy ott bármi keresnivalód lenne, és bárki bármely pillanatban megjelenhetne, hogy letartóztasson vagy golyót röpítsen a fejedbe. Próbálta legyőzni, de az érzés egyre erősebb és erősebb lett, és ekkor tűnt fel neki, hogy egyáltalán nem hall semmit. Az erdő zaja megszűnt, és nem hallotta a saját légzését sem. Mint egy bedugult fülnél csak sokkal durvábban. Aztán lemászott, és csatlakozott a kereséshez anélkül, hogy bárkinek említette volna, mit tett.

De a legkülönösebb rész csak ezután jött. A kiképzője ott várt rá a bejáratnál, miután a keresés lezárult aznapra. és a haveromat sarokba szorította. mielőtt az le tudott volna lépni. A kiképzőn valami féktelen düh látszott, így megkérdezte tőle. mi a baj. „Felmásztál rájuk, nem?!” A haverom nem számított a kérdésre. Visszakérdezett, hogy honnan tudja. Az pedig csak megrázta a fejét, és azt válaszolta: „Onnan hogy nem találtuk meg a lányt. A kutyák elveszítették a szagát.” A cimborám ekkor azt kérdezte, hogy mi köze van ennek ahhoz. De a kiképző válasz helyett visszakérdezett, hogy mennyi ideig volt fent, mire megmondta, hogy nem volt több egy percnél. A kiképző ekkor valami iszonyú üveges tekintettel bámult rá, és megfenyegette, hogy ha még egyszer felmászik egyre, ki lesz rúgva. Azonnali hatállyal. Azután elsétált, és azóta sem volt hajlandó a barátom egy kérdésre sem válaszolni ezzel kapcsolatban. A barátom részt vett rengeteg olyan keresésbe.n ahol az eltűnteknek soha többé nem sikerült a nyomára bukkanni. Mikor megemlítettem neki David Paulidest, azt mondta, hogy meg tudja erősíteni, hogy a legtöbb történet – legalábbis nagyobb részt -, de pontos. Azt mondta, hogy az esetek többségében, ha az eltűntet nem találják meg rövid időn belül, akkor vagy sosem találják meg többé, vagy hetekkel, hónapokkal, évekkel kerül elő olyan helyekről, ahová semmi esetre sem juthatott el a saját erejéből. Egy történet, amit mesélt egy szellemileg súlyosan visszamaradott ötéves kisfiúról szólt.

A kisfiú a piknikezőterületről tűnt el késő ősszel. A szellemi fogyatékossága mellé testi fogyatékosság is társult, és a szülei csak azt ismételgették, hogy a fiuk nem szökhetett el. Mivel lehetetlen volt. Valakinek magával kellett vinnie. A haverom mesélte, hogy hetekig keresték a gyereket, miközben néha több mérföldnyire is kibővítették az elfogadott keresési területet, de nem találták. A kutyák nem fogtak szagot, még a piknikezőterületen sem, ahonnan eltűnt.  A gyanú a szülőkre vetült, de látható volt, hogy teljesen le vannak sújtva, és sosem lettek volna képesek bármit tenni a gyerekükkel. A keresés egy hónappal később befejeződött, és ahogy a barátom fogalmazott, eléggé el is felejtődött később a tél beköszöntével. A cimborám kiképző volt egy téli gyakorlaton, amit ez egyik legmagasabb hegycsúcson tartottak, mikor belefutotta valamibe a havon. Már messziről meglátta de csak amikor közelebb ért akkor vette észre hogy az egy póló, ami fagyottan emelkedik ki a hóból. Felismerte, hogy ahhoz a gyerekhez tartozik, mivel elég jellegzetes volt a mintája.

 Nagyjából húsz yarddal távolabb megtalálta a gyerek testét is félig a hóba temetve. A barátom azt állítja, ki van zárva, hogy a gyerek pár napnál régebb óta volt halott, akkor is, ha három hónappal azelőtt tűnt el. A gyerek rá volt csavarodva valamire, és amikor a barátom lesöpörte róla a havat, nem hitt a szemének. Egy nagyobb jégdarab volt, durván megfaragva, amitől emberszerűnek látszott. A gyerek olyan erősen szorította, hogy olyan fagyási sérülések keletkeztek a kezén és a mellkasán, hogy a haverom a bomlás ellenére is észrevette őket. Rádión szólt az alakulatnak,aztán levitték a testet a hegyről. Most felidézte ezt nekem, és kihangsúlyozta, hogy lehetetlen hogy a gyerek egyrészt túléljen önerőből majd’ három hónapot, vagy, hogy egyáltalán eljusson arra a hegytetőre. Mert fizikailag egyszerűen lehetetlen, hogy az a gyerek ötven mérföldet gyalogoljon, és annak az istenverte hegynek a tetején kössön ki. Ezeknek a tetejébe semmi sem volt a gyerek gyomrában és beleiben. Semmi, még víz sem. Olyan volt – ahogy a barátom fogalmazott – mintha a gyereket elragadták volna ebből a világból, felfüggesztették volna a létfunkcióit, majd letették volna a hegy tetejére pár hónappal később, hogy azután ott fagyjon meg.  A barátomnak igazán sohasem sikerült túltennie magát ezen az eseten. Az utolsó sztorija, amit most meg fogok osztani csak pár hónappal ezelőtt történt.

Pumákat kerestek, mivel kaptak egy pár bejelentést az észlelésükről az elmúlt pár napban. A munkánk egyik része, hogy feltérképezzük a területeket, ahol ezeket az állatokat látni vélték, hogy aztán figyelmeztethessük az embereket, és lezárjuk az ösvényeket.  A barátom egyedül volt kint a park egy sűrű erdős részén, amikor hallott valamit, ami olyan volt mintha egy nő sikoltozott volna a távolban. A többségetek gondolom, tudja, hogy pumák hangja kábé olyan, mint amikor egy nőt mészárolnak le brutálisan. Eléggé felkavaró, de teljesen normális dolog. A haverom rádión visszaszólt a központba hogy hallott egyet és megy, megnézni hátha sikerül kideríteni, hol kezdődik az állat territóriuma. Még többször hallotta a puma üvöltését mindig ugyanarról a helyről, így képes volt megbecsülni a territórium határát. Éppen azon volt, hogy visszaforduljon. mikor meghallott egy újabb üvöltést tőle csak pár yardnyira.   Természetesen frászt kapott és gyorsabb tempóra kapcsolt, mivel a legutolsó dolog, amire vágyott az volt, hogy belefusson egy istenverte pumába, ami egy pillanat alatt széttépi. Ahogy az úton ment visszafelé, a sikoly követte, úgyhogy rohanni kezdett.

Mikor már egy mérföldnyire volt a központtól, az üvöltések abbamaradtak, úgyhogy megfordult, hogy megnézze tovább követik-e. Már majdnem éjszaka volt, és ahogy mesélte, a távolban, azelőtt, hogy az út elkanyarodott volna megpillantott valamit, ami egy férfi alakjához hasonlított. Odakiáltott neki, hogy figyelmeztesse, hogy az ösvény le van zárva, és megkérje, hogy menjen vissza a park bejáratához. Mivel a figura csak ott állt ezért a haverom elkezdett felé sétálni. Mikor már csak tízyardnyira volt az alak tett egy – az ő szavaival élve – „lehetetlenül hosszú lépést” felé, és ugyanazt a hangot hallatta, amit a barátom már korábban is hallott. A haveromba belefagyott a szó, sarkon fordult, és rohanni kezdett a központ felé. Mikor visszaért, a sikoltozás visszafordult az erdőbe. Ezt nem említette senkinek, csak annyit mondott a többieknek, hogy puma van a területen, és az ösvényt le kell, zárni, ameddig az állatot meg nem találják, vagy el nem vándorol.

A bejegyzés végére értem. Elég robusztus szórengeteg lett belőle.  El kell mennem az éves kiképzésünkre holnap reggel, úgyhogy a jövő hétig-elejéig eltűnök. Majd találkozni fogok pár kiképzővel és jó pár haverral, akik szintén kutató-mentőtisztként dolgoznak, úgyhogy körbekérdem őket, hátha van valami történetük, amit megosztanának.  Egyébként nagyon büszke vagyok arra, hogy ennyire érdekelnek titeket a történeteim, úgyhogy amint visszatértem a tréningről, folytatom a mesélést.

ScapeGoat

-

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: