Az USA nemzeti parkjánál dolgozom a kutató-mentő egység tisztjeként és van pár sztori amit elmesélnék – 2. rész – creepypasta

Ma éjjel beléptem, és szinte elsodort az az érdeklődés, amit úgy tűnik, hogy ez keltett. Először is tisztáznék pár dolgot, amit ti hoztatok fel.

Egy nagy csomó ember említette, hogy nagy a hasonlóság pár sztorim és David Paulideséi között. Biztosíthatlak benneteket, hogy semmilyen formában nem sütkéreznék más dicsőség és a tisztelet az egyetlen, amit a srác iránt érzek.   Igazából inspirált arra, hogy ezeket leírjam mivel jó pár dolgot meg tudok erősíteni, azok közül, miket ő is említ. Rengeteg eltűnési esetünk van és sokuk megoldatlan.  Vagy olyan helyen találjuk meg őket, ahol semmi keresnivalójuk. Személyesen nem sok ilyen esettel találkoztam, de megosztom azt a keveset, amiben részt vettem, és egy történetet, amit egy régi barátom mesélt.

Rengeteg visszajelzést kaptam a lépcsőkkel kapcsolatban, úgyhogy ismét szó lesz róluk és egy történet is kapcsolódik majd hozzájuk. Különböznek, alakban, méretben, stílusban és állapotban.  Néhány teljesen lepusztult, szinte csak egy romhalmaz, mások pedig vadi újak.  Láttam egyet, ami mintha egy világítótoronyból származó régi stílusú fém csigalépcső lenne.  A lépcsők nem nyúlnak az égig, és még csak nem is olyan magasak hogy ne lehessen látni a tetejüket, de néhány nagyobb a többinél.  Ahogy már mondtam ezelőtt, képzeld el a lépcsőt a házadból és azt, hogy valaki kivágta és beillesztette a semmi közepére. Nincs róla fényképem, mert soha nem éreztem úgy, hogy megérné kockáztatni a munkám egyért.  Majd megpróbálok csinálni egyet a későbbiekben, de nem ígérhetek semmit.

Pár ember szólt, hogy kissé összezavarodott a történet miatt, amiben a srác találkozik egy arc nélküli emberrel.  Csak hogy tisztázzuk: mikor a hegymászó felkapaszkodott a csúcsra látott egy másik férfit dzsekiben és sínadrágban. Ezt volt az arc nélküli ember. Bocs a félreérthető megfogalmazásért, megpróbálok javítani rajta a jövőben. És akkor az új történetek:

Azt kell mondjam bejövő hívások fele eltűnt személyekkel kapcsolatos. A többi segélyhívás, emberektől, akik lezuhantak egy szikláról vagy valahogy megsérültek, megégtek (el sem hinnétek, milyen gyakran történik ilyesmi, többnyire részeg tinédzserekkel), megharapták vagy megcsípték őket állatok vagy rovarok. Összetartó csapat vagyunk, amiben van pár veterán, akik magas szinten űzik az eltűnt emberek nyomainak felkutatását. Éppen az teszi ezeket az eseteket olyan frusztrálóvá, hogy gyakorlatilag nincs semmilyen nyom.  A másikféle zavarba ejtő dolog, amikor találunk nyomot, de az több kérdéshez vezet, mint amit megválaszol.  Egy idősebb férfi túrázott egyedül egy  jól megjelölt turistaösvényen, de a felesége értesített minket, mert nem érkezett meg akkorra, mikorra kellett volna neki.  Ezen kívül a férjének időnként rohamai voltak, és nem vitte magával a gyógyszereit és aggódott, hogy éppen az ösvényen kapja el egy roham.  Mielőtt még valaki megkérdezné, fogalmam nincs, miért gondolta a férfi, hogy jó ötlet elindulni egyedül, és hogy a felesége miért nem ment vele. Ilyenkor nem teszünk fel ilyen kérdéseket, mert vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is, ez pedig egyáltalán nem számít. Valaki eltűnt, nekem pedig az a dolgom, hogy megkeressem.

Felvettük a sztenderd kereső alakzatot, és nem telt belé sok idő, hogy a veteránok közül az egyik észrevegye, hogy az öreg letért az ösvényről. Egy csoportba gyűltünk, és elkezdtük követni legyező-alakzatban, hogy a lehető legnagyobb területet tudjuk lefedni. Akkor hirtelen érkezett egy hívás, hogy mindnyájan menjünk vissza a veteránokhoz, mi pedig indultunk is azonnal, mivel ez általában azt jelenti, hogy az eltűnt személy megsérült, és az egész csapatra szükség lesz, hogy kimentsük. Visszaértünk és láttuk, hogy a veteránunk csak áll egy fa törzsénél és fogja a fejét.  Megkérdeztem az egyik havert, hogy most éppen mi van, mire ő felmutatott az egyik faágra. Én pedig alig akartam hinni a szememnek, de egy sétabot himbálózott az ágon tízméternyire a földtől.  Az a kis szíjszerű dolog a fogantyúján felakadt az egyik gallyra és ott lógott. Az biztos, hogy az öreg nem tudta volna feldobni olyan magasra, és semmi más jelét sem láttuk, hogy valahol a közelben lett volna. Felmentünk a fára, de persze nem találtunk rajta senkit. Úgyhogy vakargathattuk tovább a fejünket.

Tovább kerestük az öreget, de sosem akadtunk rá. Még kutyákat is bevetettünk, de elvesztették a szagot még jóval a fa előtt. Aztán a keresést lefújták, mivel közben újabb kérések futottak be, amiket kezelni kellett és egy idő után amúgy sincs sok értelme a keresésnek. A férfi felesége még hónapokon át hívogatott minket naponta, a férje felől érdeklődve és valami szívfacsaró volt hallani, ahogyan a remény egyre inkább kiveszik a hangjából. Igazából nem tudom, hogy miért kavart fel ennyire, talán a szokatlansága miatt. És a kérdések miatt, amik felvetődtek. Hogy a fenébe került a fickó botja oda fel? Valaki megölte és feldobta, mint valami beteg trófeát? Mindent megtettünk, hogy megtaláljuk és az ennek ellenére elért eredménytelenség olyan volt, mintha valaki gúnyt űzött volna belőlünk. A mai napig szóba kerül a téma közöttünk.

Az eltűnt gyerekek a legszívszaggatóbbak.  Nem számít milyen körülmények között tűntek el, sosem könnyű a dolog, mert mindig, mindig attól tartunk, hogy holtan kerülnek elő. Szerencsére nem gyakran, de előfordul. David Paulides rengeteg esetről beszél, amikor a gyerekeket olyan helyeken találnak meg kutató-mentő egységek ahol semmiféleképpen nem lehetett volna. Ha lehetek őszinte több ilyen esetről hallok, mint amennyivel találkoztam, de ezek közül egyet most megosztanék, amin az óta rengeteget gondolkodtam és a szemtanúja is voltam. Egy anya és három gyereke piknikezni volt a park olyan részén ahol egy kis tó is van.  Az egyik hat, a másik öt, a harmadik három éves körüli lehetett.  Mindig a közelükben volt és elmondása szerint sosem tévesztette őket szem elől.  Ezen kívül senki mást nem látott a környéken, ami később fontos lesz. Összepakolta a cókmókjukat, és visszaindultak a parkolóba. A tó nagyjából két kilométernyire volt a fák között és egy nagyon jól kiépített turistaút vezetett hozzá.

Szinte lehetetlen eltévedni a parkolótól tartó úton, persze leszámítva azt, hogyha szándékosan letérsz az útról, mint egy idióta.   A gyerekei előtte sétáltak, mikor azt hallotta, hogy valaki hátulról közeledik feléjük.  Megfordult és az alatt a négy másodperc alatt mialatt nem figyelt az ötéves fia eltűnt.  Azt gondolta, hogy csak elment pisilni vagy valami, úgyhogy megkérdezte a másik kettőt, hogy hová ment. Mindkettő azt válaszolta, hogy egy „ijesztő arcú nagy ember” jött ki a fák közül, megfogta a fiú kezét, és visszavezette a fák közé. A másik két gyerek egyáltalán nem tűnt izgatottnak, az igazat megvallva később azt hittük, hogy be vannak nyugtatózva. Az anya természetesen megijedt, és elkezdte őrülten keresni a gyerekét. A nevét kiabálta, és ahogy mondta, egyszer mintha választ is kapott volna rá.

Azért nyilvánvalóan nem futott be vakon a fák közé és hagyta magára a másik két gyerekét, úgyhogy hívta a rendőrséget ők pedig azonnal minket küldtek. Hozzákezdtünk a kereséshez. Az eltűnésétől számítva mérföldeken keresztül nem találtunk semmi nyomot. A kopók sem fogtak szagot, nem találtunk elhagyott ruhadarabot vagy legalább pár letört gallyat a bokrokon, ami arról árulkodott volna hogy egy gyerek járt a környéken. Eleinte az anya is gyanúsnak tűnt, de jól láthatóan teljesen összetörte a dolog. Hetekig kerestük a gyereket rengeteg önkéntes segítségével. A keresés egy idő után hivatalosan megszűnt, és tovább kellett lépnünk.  De az önkéntesek tovább folytatták a kutatást, és egy nap befutott egy hívás a rádión, amiből megtudtuk, hogy a testét megtalálták és el kell szállítani. Mondták a helyet, de nem akartunk hinni a fülünknek. Úgy gondoltuk, hogy ez egy másik gyerek lehet.  Megérkeztünk a helyszínre, ami tizenöt mérföldnyire volt az eltűnés helyétől, és megtaláltuk a keresett gyerek holttestét.

Próbáltam rájönni, hogy a gyerek hogy jutott el odáig, ahol megtaláltuk, de egyszerűen nem találom a választ. Az önkéntes szinte véletlenül volt a területen, azért mert meg akarta nézni azokat a helyeket, ahol szerinte senki más nem látta volna értelmét keresni. Úgyhogy elment ehhez a magas kavicsos emelkedőhöz, és fél úton felfelé meglátott valamit. Belenézett a távcsövébe, és beigazolódott, hogy egy kisfiú teste az, belegyömöszölve egy kisebb sziklahasadékba. Felismerte a gyerek pólójának színét, úgyhogy rögtön gondolta, hogy ez az elveszett gyerek lesz. Hívott minket, mi pedig mozgósítva lettünk. Közel egy óránkba telt, amíg sikerült lehoznunk a testet, és még akkor sem akartuk elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Nemcsak hogy tizenöt mérföldnyire voltunk az eltűnés helyétől, de kizárt, hogy saját erejéből sikerült volna feljutnia oda. A meredély kiismerhetetlen volt és veszélyes még számunkra is akiknek megvolt a megfelelő eszközeik a megmászásához Egy ötéves kizárt hogy feljusson ide, ebben biztos vagyok.

És nem csak ez, hanem egy karcolás sem volt rajta. A cipő nem voltak meg, de a lábfején nem volt semmilyen sérülés, de még kosz sem. Nem úgy, mintha valami állat vonszolta volna ide. És amennyire meg lehetett állapítani, nem volt valami régóta halott.. Több mint egy hónapja tűnt el de úgy tűnt, nem lehet halott egy-két napnál régebb óta. Az egész dolog hihetetlenül furcsa volt, egyike a legnyugtalanítóbb hívásoknak, amikben részt vettem. A halottkém meghatározta, hogy a kihűlés végzett vele. Halálra fagyott valószínűleg éjszaka két nappal az előtt hogy rátaláltunk volna. Nem voltak gyanúsítottak, és válaszok sem. A mai napig ez az egyik legkülönösebb dolog, amit láttam.

Kezdőként az egyik első művelet, amiben részt vettem egy négyéves gyerek keresése volt, aki elkószált az anyja mellől. Azon esetek egyike volt, amiről az elején tudtuk, hogy hamar meg fogjuk találni, mivel a kutyák gyorsan szagot fogtak, és tisztán látszott a nyoma annak hogy éppen milyen irányba haladt. A végén, egy bogyóbokros tisztáson találtuk meg fél mérföldnyire onnan, ahol utoljára látták. A gyerek még csak észre sem vette, hogy milyen messzire csatangolt. A veteránjaink egyike kísérte vissza, amiért hálás voltam, mivel nem jövök ki valami jól a gyerekekkel, mert elég nehezen találok valamit, amiről beszélgetni tudok velük. Ahogy a kiképzőmmel visszafordultunk, úgy döntött, hogy teszünk egy kis kitérőt, hogy megmutassa azt a helyet, ahol eltévedt emberek szoktunk megtalálni. Ez egy természetes lejtő egy népszerű turistaösvény mellett, amit az embere azért használ, mivel könnyebb lefelé haladni.  Csak egy pár mérföldnyire volt, úgyhogy egy óra alatt megjárhattuk. Sétáltunk a területen, ő pedig megmutatta a helyeket, ahol régebben megtalálta az eltévedt embereket, ekkor megláttam valamit a távolban. Ez a terület nyolc mérföldnyire van a turisták által leginkább látogatott területtől, és vezet oda pár földút is, ha nem akarsz olyan sokat gyalogolni.

Viszont állami földtulajdonon voltunk, ami annyit tesz, nem lehet a rajta semmiféle lakhatási vagy üzleti célú fejlesztés. A legtöbb, amivel találkozhatsz pár tűztorony és néhány rozzant viskó, amit hajléktalanok emeltek maguknak. De amit a távolban láttam, annak egyenes széle volt, és amit nagyon gyorsan megtanulsz kint, hogy a természet a legritkább esetben teremt egyenes vonalakat. Mikor rámutattam a kiképzőm nem mondott semmit.  Csak állt egy helyben, és hagyta, hogy odamenjek, és megnézzem magamnak.  Mikor vagy húszlábnyira jutottam hozzá, a szőr égnek állt a nyakamon. Egy lépcső – a kibaszott erdő közepén. Megfelelő környezetben szó szerint a legártalmatlanabb dolog. Egy teljesen normális lépcső, bézs szőnyeggel és kábé tíz lépcsőfoknyi magassággal. De ahelyett, hogy egy házban lett volna, ahol nyilvánvalóan lennie kellene, ez kint volt az erdő közepén. Az oldala nem volt kárpitozva, így láthattam a fát, amiből készült.

Komolyan, mint egy hiba egy videojátékban, ahol a ház nem töltődik be teljesen, és csak a lépcsője látszik. Csak álltam ott, miközben az agyam teljes gőzzel azon dolgozott, hogy rájöjjön, éppen mit is látok. A kiképzőm odajött, és mellém állt, minden érzelem nélkül mintha a világ legtermészetesebb dolgát látnánk. Megkérdeztem, hogy mi a faszt keres ez itt, de ő csak motyogott, hogy „Szokd meg kezdő, rengeteget fogsz még belőle látni. Aztán közelebb akartam menni, de megragadta a karom. Erősen. „Én nem tenném a helyedben” – mondta. A hangja nyugodt volt, de továbbra is erősen szorított én pedig csak álltam, és bámultam rá. “Sokszor fogsz velük találkozni, de ne menj a közelükbe! Ne érintsd meg, ne mássz rá! Csak hagyd figyelmen kívül!”

Elkezdtem volna kérdezgetni, de ahogy rám nézett, azt súgta hogy jobb ha nem teszem. Továbbmentünk és a téma nem jött elő a kiképzésem hátralévő részében. Egyébként igaza volt. Azt tudom mondani, hogy kábé minden ötödik hívásnál belefutunk egy pár lépcsőbe. Néha egészen közel vannak az ösvényhez, két-három mérföldnyire.  Néha húsz-harminc mérföldnyire, szó szerint a semmi közepén, és csak a legkiterjedtebb keresésnél vagy a hétvégi tréningek alatt találunk rájuk. Általában jó állapotban vannak, de néha úgy tűnik, már régóta kint vannak. Mindenfélék, mindenféle méretben. A legnagyobb, amit láttam mintha egy századfordulón épült villából került volna ide és tíz láb széles volt és legalább – tizenöt húsz láb magas. Próbáltam szóba hozni őket mindenkinek, de ugyanazt a választ kaptam mint amit a kiképzőm adott. Teljesen normális. Ne aggódj miattuk, nem nagy ügy, de ne menj a közelükbe vagy fel rájuk.

Mikor a kezdők kérdezgetnek róluk, már én is ugyanezeket a válaszokat adom. Nem igazán tudom, mi mást mondhatnék nekik. Igazán bízom benne, hogy egy nap normális választ kapok, de ez a nap még nem jött el.

A következő történet inkább szomorú, mint kísérteties. Egy fiatal férfi eltűnt a tél közepén, mikor igazából senki sem megy túl távol az ösvényektől. Sokat le is szoktunk zárni, de pár egész évben látogatható kivéve, ha teljesen be van havazva. A keresésére indultunk, de hat láb magas hóréteg állta utunkat (egész télen erős havazások voltak), és emiatt tudtuk, hogy nem fogjuk tudni megtalálni egészen a tavasz beköszöntéig, mikor olvadásnak indul. Ahogyan várható volt, amint az első komolyabb olvadás elkezdődött egy túrázó jelentett egy holttestet nem messze a fő útvonaltól. Egy fa alatt találtuk egy kupac olvadozó hóban.  Tudtam, hogy mi történhetett és ettől úgyszólván a szar is belém fagyott. Akik síelnek vagy snowboardoznak közületek, vagy bárki, aki ismerős a hegyekben már gondolom sejti. Mikor a hó lehullik, nem fedi be teljesen a területet egy fa ágai alatt. Ez történik, például az erdei fenyőkkel mivel ernyőként viselkedik a lombjuk.

A fa alatti terület megtelik finom porhó, levegő és gallyak keverékével. Ezeket fa-kutaknak hívják, és nem annyira feltűnőek, ha nem tudod, hogy mit is keresel. Táblákat állítunk fel a bejáratnál, meglehetősen nagyokat, hogy figyelmeztessük a látogatókat, hogy mennyire veszélyesek, de minden évben mikor leesik egy nagyobb mennyiségű hó, kiderül, hogy egy ember nem olvasta őket, vagy csak nem vette őket elég komolyan, és ezt az embert csak tavasszal találjuk meg. Úgy tippelem ez a fiatalember túrázott és elfáradt vagy talán görcsöt kapott a nagy hóban. Megpróbált leülni egy fa alatt, nem tudván hogy az egy fa-kút és beleesett. Lábbal felfelé csapdába esett és a hó körbezárta. Mivel képtelen volt kiszabadulni így megfulladt. Ezt úgy hívják hóba merülés okozta fulladás és csak akkor történik, ha valóban nagyon mély a hó. De ha egy ilyen kifacsart pózban esel csapdába, ahogyan ez a srác is hatlábnyi hó halálos lehet. Ami igazán megrémített az, hogy elképzeltem, min mehetett keresztül. Fejjel lefelé a fagyban, és nem volt gyors a halála. A hó egy vastag, nehéz réteget alkotott fölötte, amiből szó szerint lehetetlen volt kijutni. Ahogy egyre nehezebben lélegzett valószínűleg tudta, mi történik. Nem merem elképzelni ,min gondolkodhatott életének utolsó pillanataiban.

Jó pár otthonülő-fajta barátom kérdezte, hogy találkoztam-e már a kecskeemberrel bevetés alatt. Sajnos, vagy inkább hál’Istennek, nem volt ilyesmiben részem. Azt hiszem, a leginkább hasonló a „fekete-szemű ember” lehetett, de akkor sem láttam semmit. Bár volt egy hívás, aminél valami hasonló történt, de nem vagyok benne biztos, hogy a kecskeember számlájára lehet-e írni.  Jelentést kaptunk, hogy egy idősebb nő eltévedt az ösvényeken én segítségre van szüksége, hogy visszataláljon. Elmentünk arra amerre lehetett és megtaláltuk a férjét. Az odafutott – rendben, inkább kocogott – hozzánk, és elmesélte, hogy kicsit letért az ösvényről, hogy szemügyre vehessen valamit, mikor a felesége elkezdett sikoltozni.  Visszafutott hozzá, és eszméletlenül találta az ösvényen. Mi leszállítottuk a park bejáratához ahol magához tért és újra sikítozni kezdett. Megnyugtattam és megkérdeztem mi történt.

Nem emlékszem rá szó szerint, hogy mit is mondott, de a lényegében ez történt:

A férjét várta, miközben egy furcsa hangot kezdett hallani. Azt mondta, egy macskáéra hasonlított, de valahogy másféle volt, és nem tudta megmondani, miért.  Kicsit előrement, hogy jobban hallja, és úgy hangzott, az is elkezdett közelíteni felé. Azt mondta, minél közelebb jött, annál nyugtalanítóbb volt, aztán végre rájött, mi nem stimmel. A következő részre pontosan emlékszem, mert annyira különös, hogyha akarnám,  sem tudnám egykönnyen elfelejteni.  „Nem macska volt. Egy férfi volt aki nyávogott. Azt mondogatta egymás után „miau, miau, miau”. De inkább nem is ember volt mert egy ember nem tud ilyen recsegő hangot kiadni. Azt hittem, a hallókészülékem ment tönkre, de nem, felhangosítottam, és továbbra is recsegett. Borzalmas volt.

Közelebb jött, de még nem láttam. Ahogy közelített, egyre jobban megrémültem, és az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy egy alak bukkan ki a fák közül. Azt hiszem, ekkor sötétült el minden. ”El nem tudtam képzelni, hogy mi a fasznak megy ki valaki az erdőbe, hogy ott nyávogjon az emberekre, úgyhogy mikor leértünk a hegyről, elmondtam a felettesemnek, hogy még visszamennék szétnézni a környéken, hátha találok valamit. Rábólintott, úgyhogy fogtam a rádiómat, és elindultam a helyre, ahol az asszony összeesett. Semmit sem találtam, úgyhogy mentem még legalább egy mérföldet, mikor visszafordultam letértem az ösvényről ott, ahol honnan látta kijönni a fák közül. Akkor már közel volt a napnyugta, és semmi kedvem nem lett volna éjszaka egyedül kóborolni, így mondtam magamnak, hogy majd holnap újra kijövök. De ahogy elindultam, visszafelé hallani kezdtem valamit a távolban. Megálltam, és elkiáltottam magam, hogy ha valaki van a közelben, azonosítsa magát.  A hang nem erősödött fel, vagy jött közelebb de valóban pontosan olyan volt, mintha egy férfi azt mondogatná „miau, miau” valami furcsa monoton hangon.

Legalább olyan vicces volt, mint amilyennek hangzik, mintha a gégemikrofonos  Ned csinálta volna a South Parkból. Lementem az ösvényről arrafelé, ahonnan úgy gondoltam, hogy jön a hang. De nem sikerült közelebb kerülni, mert úgy hangzott, hogy minden irányból jön. Aztán egyszer csak elhalkult, én pedig visszakullogtam a park bejáratához.  Soha többé nem kaptunk hasonló bejelentéseket, de ennek ellenére párszor visszamentem arra a környékre, de soha többé nem hallottam azt a hangot. Lehet, hogy valami hülyegyerek szórakozott kint az emberekkel, de be kell valljam hogy nagyon különös volt. Úgy tűnik, ez egy elég hosszú szöveg lett, úgyhogy bocsánatot kérek miatta. El akartam mondani még egy öreg cimborám sztorijait, mert van neki egy pár a jobbik fajtából, úgyhogy nemsokára posztolom. Nekem is lesz majd pár, amit szerintem csípni fogtok.  Bocs, hogy bizonytalanságban hagylak titeket, de remélem, ez a pár történet, amit leírtam, segít kibírni addig, amíg ismét lehetőségem lesz írni.

EDIT: mivel úgy tűnik, hogy rengetegen akarnak még többet hallani, legközelebb annyi történetet írok le, amennyit csak tudok egy elég vaskos posztban, ami tartalmazza a haverom sztorijait is, és addig is megpróbálok felhajtani pár embert, akik szintén tudnak érdekes dolgokat mesélni.  Nem voltam benne hogy az emberek ennyire bírják a hosszabb szövegeket, de ha nektek rendben, akkor legközelebb még több sztorit posztolok

ScapeGoat

-

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: