Az USA nemzeti parkjánál dolgozom a kutató-mentő egység tisztjeként és van pár sztori amit elmesélnék – 1. rész – creepypasta

Nem tudom, hogy hová máshová posztolhatnám ezeket a történeteket, úgyhogy úgy gondoltam itt osztom meg őket. Pár éve a mentőegységnél dolgozom, és láttam pár dolgot, amiről úgy gondolom, érdekelhet benneteket.

Elég jó statisztikával rendelkezem az emberek megtalálásában. Az esetek többségében csak kicsit letérnek az útról, vagy lecsúsznak egy kisebb sziklán, és nem találják a visszavezető utat. Nagyrészük hallotta már az aranyszabályt hogy „maradj, ahol vagy” és nem kószálnak messzire. De volt két esetem, ahol nem így történt. Mindkettő a mai napig bánt, és próbálok erőt meríteni belőlük, ha egy újabb ember kereséséhez riasztanak. Az első egy kisfiú volt, aki bogyókat szedett a szüleivel. A szülők egy pillanatra szem elől tévesztették őket, és addig mindkét gyereknek nyoma veszett. Miután a szülők hiába keresték őket, minket hívtak, és mi kimentünk átkutatni a terepet. A kislányt viszonylag hamar meg is találtuk, és amikor megkérdeztük, hol van a bátyja, azt mondta, hogy elvitte a „medve-ember”. Elmesélte, hogy neki adta a bogyóit, és megkérte, hogy maradjon csendben, mert egy kicsit játszani akar a bátyjával.

Utoljára úgy látta a bátyját, hogy az a „medve-ember” vállán lovagolt, és nyugodtnak látszott. Természetesen az első gondolatunk az emberrablás volt, de más ember nyomát nem találtuk a környéken. A kislány pedig csak az hajtogatta, hogy nem normális ember volt, hanem magasabb és szőr borította „mint egy medvét” és „furcsa arca” volt. Hetekig kutakodtunk azon a területen, ez volt az egyik leghosszabban tartó keresés, amiben részt vettem, de nem találtuk nyomát a gyereknek. A másik egy fiatal nő volt, aki az anyjával és nagyapjával túrázott. Az anya vallomása szerint a lánya felmászott egy fára, hogy jobban belássa az erdőt, és sosem látták többet. A fa törzsénél vártak órákig és a nevét kiabálták mielőtt hozzánk fordultak volna. És ismét! Átkutattuk a területet, de nem leltük a nő nyomát. Elképzelésem sincs, hová tűnhetett, mivel sem az anyja, sem a nagyapja nem látta lejönni.

Pár héttel később kutyákkal próbáltam a nyomára akadni, amik szinte teljesen függőleges oldalú sziklákhoz vezettek. Nem domb és nem nagy kövek. Egyenes, függőleges sziklafal, amin semmi kapaszkodó nincs.  Ez mindig zavarba ejtő, és ezekben az esetekben általában a keresett személyt a szikla másik oldalán találjuk, vagy mérföldekre attól a helytől, ahová a kopó vezetett minket. Biztosan van rá magyarázat, de azért különös.

Egy különösen szomorú esetben egy testet kellett elszállítanunk. Egy kilencéves kislány megcsúszott, és leesett egy töltés tetejéről, és az alján felnyársalta egy kiszáradt fa. Egy véletlen baleset volt, de amit sosem fogok tudni elfeledni az az anyja hangja, amit akkor hallatott, mikor elmondtuk neki, mi történt. Látta, ahogyan a hullazsákot beteszik a mentőautóba, és a legborzasztóbb és legszívszaggatóbb üvöltésben tört ki, amit valaha hallottam. Minta az egész élete szakadt volna darabokra, és egy darabja akkor meghalt volna a lányával. Az egység egy másik tisztjétől hallottam, hogy pár héttel később megölte magát. Nem tudott együtt élni a lánya elvesztésével.

Egy másik tiszttel mentünk egyszer, mert bejelentéseket kaptunk, hogy medvék vannak a körzetben.  Egy fickót kerestünk, aki nem tért vissza a hegymászó kirándulásáról mikor kellett volna neki, úgyhogy elég kemény mászó-túrának néztünk elébe ameddig megtaláljuk. Egy kis hasadékban találtuk meg törött lábbal. Nem volt valami kellemes élmény. Két napja volt ott és a lába egyértelműen el volt fertőződve.  El tudtuk vitetni helikopterrel, majd a rádióban mesélte valaki, hogy a srác nem bírt lenyugodni. Folyamatosan arról beszélt, hogy könnyen elérte a szikla tetejét, de ott már volt egy másik ember. Ezen az emberen nem volt hegymászó-felszerelés csak egy dzseki és egy sínadrág. Odament ehhez az emberhez, aki megfordult és nem volt arca. Teljesen sima volt. Ettől bepánikolt, úgyhogy megpróbált minél gyorsabban lejutni onnan, de túl gyors volt, és lezuhant. Az mesélte, egész éjszaka hallotta, hogy az ember lefelé mászik a hegyen és közben fojtott sikolyokat hallat. Ez a történet a frászt hozza rám. Örülök, hogy nem voltam ott amikor elmesélte.

A legijesztőbb dolog ami velem történt, akkor esett meg, amikor egy fiatal nőt kerestünk aki elszakadt a túracsoportjától. Késő éjjelig kint voltunk, mivel a kutyák szagot fogtak. Mikor megtaláltuk egy rothadt fatörzs alatt kuporgott. Nem volt meg a cipője és a hátizsákja, és jól láthatóan sokkos állapotban volt. Mivel nem volt semmilyen sérülése, így képesnek tűnt visszasétálni velünk a bázisra.  Útközben mindig hátraforgott, és azt kérdezgette, miért követ minket az a „fekete szemű nagy ember”.  Mi nem láttunk semmit, úgyhogy a sokk számlájára írtuk. De ahogy közeledtünk a bázis felé a nő egyre idegesebb lett. Azt kérte, mondjam meg neki, hogy ne grimaszoljon. Egyszercsak megtorpant, hátrafordult, és üvölteni kezdett az erdőre. Azt kiabálta, hogy hagyja őt békén.

Nem ment el vele, mondta, és minket sem fog neki adni. Aztán végre sikerült mozgásra bírnunk, viszont akkor elkezdtük azokat a furcsa hangokat hallani mindenhonnan körülöttünk. A köhögésre hasonlított, de ritmikusabb volt és mélyebb. Olyan rovarszerű, nem tudom, hogyan tudnám pontosabban leírni. Mikor már a bázis területén voltunk a nő felém fordult olyan tágra nyílt szemekkel, aminél jobban ember nem képes jobban kinyitni. Megérintette a vállam, és azt mondta: „Azt mondta, kicsit menj gyorsabban. Nem szereti a nyakadon lévő sebhely látványát.” Van egy kis karcolás a nyakam tövében, de többnyire elrejti a gallérom, úgyhogy elképzelésem sincs, hogyan láthatta meg ezt a nő. Rögtön azután, hogy kimondta, meghallottam azt a furcsa köhögést közvetlenül a fülem mellett, úgyhogy majdnem becsináltam. Elráncigáltam a bázisig, miközben próbáltam nem mutatni, hogy mennyire kivagyok, de meg kell hagyni, nagyon boldog voltam, amikor aznap éjszaka elhagytuk a területet.

Van még egyvalami, amit elmondanék, valószínűleg ez lesz a legfurcsább mind közül. Nem tudom, hogy az összes kutató-mentő egységre jellemző-e, de az enyémben van egy dolog, amiről nem beszélünk annak ellenére, hogy gyakran belefutunk.  Próbáltam más kollégákat kérdezni róla, de bár tudják, hogy miről beszélek, egy szót sem lehet kihúzni belőlük. A vezetőink azt mondták, nem beszélhetünk róla, és mivel gyakran megtörténik, így egy idő után természetesnek veszi az ember.  Szinte minden úton, amikor messzire behatolunk a vadonba – úgy értem, harminc-negyven mérföldnyire – találunk egy lépcsőt a fák között.  Teljesen olyan, mintha fognád a lépcsőt a házadban kivágnád, és bevinnéd az erdőbe.  Mikor először találkoztam egy ilyennel a másik tiszt azt mondta, ne aggódjak miatta, ez teljesen normális. Akárki mást kérdeztem ugyanezt a választ kaptam.  El akartam menni, megnézni közelebbről, de azt mondták, nagyon határozottan, hogy soha ne menjek a közelükbe. Most már szinte meg sem látom őket, annyira megszoktam az időnkénti felbukkanásukat. Van még egy csomó történetem, és ha érdekel benneteket, elmesélek még párat legközelebb is. Ha valakinek van ötlete a lépcsőkkel kapcsolatban, vagy netán látta őket, akkor szóljon.

ScapeGoat

-

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: