Az Ómen kísérlet – 2. rész – creepypasta

Az Ómen kísérlet

2. rész

/The Harbinger Experiment/

A kép, amitől mindenkinek elkerekedett a szeme. Mert ami a képernyőn látszott, az maga volt a borzalom. Egy emberszerű teremtmény állt a szoba közepén mozdulatlanul, és egyenesen a kamerába bámult. Ugyanazt az öltözéket viselte, mint a hármas kísérleti alany, de határozottan nem az az ember volt, aki belépett a szobába. Ami először feltűnt az a szeme . Teljesen fekete és kétszer akkora volt, mint egy emberi szem, és az egész olyan… végtelen és hideg volt. A feje szintén megnőtt a szemével együtt.  A lénynek kihullott az összes haja, és a képernyőn jól látszott a természetellenesen sima  – szinte pórusmentes – bőre. Úgy tűnt, hogy a magassága és testalkata szintén megváltozott, amitől az öltözék jól láthatóan kicsi volt rá. A végtagjai pedig különösen megnyúltak, a lény karja majdnem a térdét verte.

Amit láttunk lehetetlen volt, hogy ez ugyanaz az ember legyen, akit beküldtünk.

Félelem, a páni félelem volt az egyetlen dolog, amit éreztem, amikor képernyőn lévő dolgot néztem a szobájában. És úgy látszott, hogy a félelmemben osztoznak a körülöttem állók is, ami azért jól esett valahogy. Talán szörnyen hangzik, de élmény volt látni, hogy Zimmerman és kollégái ugyanúgy félnek. Ugyanakkor aggodalomra adott okot, hogy ez nem volt Zimmerman terveinek a része, hanem valami balul sikerült.

Mindenki a monitort bámulta a félelem ellenére, szinte transzba esve. A rettegés szétáradt az egész testemben, ahogyan elvesztem a teremtmény szemeiben, foglyul ejtve azzal a rémisztő hipnotikus tekintettel.

Egy örökkévalóságnak tűnő percek után végre sikerült megszakítanom a szemkontaktust, és levenni a tekintetem a monitorról. Ahogyan ez megtörtént éreztem hogy a félelmem alábbhagy.

Kicsivel ezután Zimmerman utasította a biztonságiakat, hogy hatoljanak be az egyes tesztalany kamrájába. Az őrök kérdés nélkül elindultak, mindössze pisztolyokkal és gumibotokkal felszerelkezve.

A kamerákon keresztül figyeltem, ahogyan a férfiak keresztülvágnak a folyosókon, az egyes számú alany szobájának irányába. Még a nem valami jó minőségű kamerákon keresztül is látszott, hogy az emberek tartanak attól, ami vár rájuk. Leszegett fejjel haladtak előre, és már nyoma sem volt annak a magabiztosságnak, ami a projekt kezdetén jellemző volt rájuk. Úgy néztek ki, mint egy csapat ijedt kisfiú, akit háborúba küldtek.

Aztán elérték az ajtót. Tűélesen látszott, ahogyan az ajtóban állnak egy folyosón elhelyezett kamera képén.  Egyikük mondott valami valakinek a rádióján, majd elindult kamera felé, válaszképpen Zimmerman egy kollégája kinyitotta az ajtót. Ekkorra a pisztolyok már előkerültek a fegyvertokokból.

Az ajtó lassan kinyílt. Mi buzgón figyeltük, ahogyan a férfiak elérik az ajtót a fegyverüket a szoba belsejére szegezve. Hirtelen minden előzmény nélkül egy hangos visítás szakította meg a csendet.  Valami előviharzott a szobából a férfiak irányába, majd a képet felváltotta a statikus zaj. Akkor elkezdtük hallani a folyosókon visszhangzó sikolyokat, amiket különböző pisztolylövések hangja követett.

Vártunk, mert nem tehettünk mást. Pár perccel később  a sikolyok és a dörrenések befejeződtek.  Mi pedig csak vártunk, és közben imádkoztunk, hogy ami rájuk rontott az a szobából, ne az érjen vissza a vezérlőterembe.

További percek teltek el, majd három férfi jelent meg, akik egy negyedik társuk holttestét cipelték. Hatalmas vágások szabdalták mellkasát, az arca pedig cafatokban lógott, nehezen lehetett volna megmondani, hogy ki volt az és azt is nehezen lehetett elképzelni, hogy korábban ember volt. Orvosként hozzászoktam a vérhez, úgyhogy valamilyen higgadtság uralkodott el rajtam, ahogyan azt a kupac véres húscsomót megláttam. A többiek nagyrészt elsápadtak, és hányni kezdtek. A biztonságiak arckifejezése teljesen érzelemmentes volt, de a szemükben látszott a borzalom. Az egyik férfi végre felnézett ránk, majd a csak tágra nyílt szemmel bámult egy ideig. „Meghalt!” végre sikerült kimondania remegő ijedt hangon.

Órák teltek el. A halott férfi neve Frank volt, a kinti hideg alaszkai földbe lett eltemetve. A férfiak közül ketten sértetlenek voltak, legalábbis fizikailag. A harmadik élt, de éppen hogy. A testét vágások borították és egyik szeme kifolyt. Próbáltam stabilizálni az állapotát, de épphogy sikerült. A másik kettő részletesen elmesélte, mi történt. Az egyes alany Frankre vetette magát, amint az ajtó kinyílt, de az már igazából nem az egyes alany volt. Elbeszélésük szerint az arca el volt torzulva és hosszú éles karmai voltak.

Tucatnyi golyót kellett beleereszteni, mielőtt holtan esett össze, majd ezután beleürítettek még egy tárat a biztonság kedvéért.

Csak azután tértek vissza, miután megbizonyosodtak róla, hogy halott.

Miután elláttam a sérültet, újra visszatértem a képernyőkhöz.  Tartottam attól, amit látni fogok, de egyszerűen látnom kellett. Csak a hármas alany maradt mostanra, és látnom kellett, hogy megbizonyosodjam róla, még mindig a kamrájában van. A helyiség inkább hasonlított egy börtöncellára, mint egy átlagos szobára, ami azért megnyugtató volt.

A kamerák, amik az egyes alany szobájára voltak irányítva, még mindig csak a villogó fekete-fehér pontokat mutatták. Senkit sem küldtek, hogy javítsa meg, vagy nézzen utána, úgyhogy csak reménykedhettünk, hogy az egyes alany valóban meghalt.

A hármas képernyő továbbra is ugyanazt mutatta, mint eddig: a hármas alany továbbra is bámult ránk a kamerán át. Még mindig ugyanúgy állt mozdulatlanul, úgyhogy ha a szoba sarkában nem forogtak volna egy kis ventilátor lapátjai, akkor azt gondoltam volna hogy ez egy állókép.  Felszabadító érzés volt ezt látni, felszabadító, mert azt jelentette még mindig a kamrában van, és nem szökött meg addig, amíg senki sem figyelt.

Miután minden elcsendesedett, észrevettem valami merőben szokatlan dolgot. Egy fura hang áradt valahonnan. Elsőre alighogy észrevehetően. Az hogy én meghallottam annak volt köszönhető, hogy teljes csönd volt a gyengélkedőn. De ahogy múlt az idő, egyre növekedett a hang ereje. Egy órával később már mindenki más is hallotta. Pár órával később már annyira hangossá vált, hogy kivehető volt, mi is ez a zaj. Egy dal volt, az egyik ember a személyzetből felismerte benne Tiny Timtől a „Living in the Sunlight”-ot.  Az apja szerette ezt a dalt, és gyakran meg is hallgatta. Egyébiránt úgy tűnt, hogy a dal ismétlődik. Úgyhogy a zajt sikerült felismerni, de a forrása még mindig meghatározhatatlan volt. Az biztos volt, hogy nem a hangszórókból származik, mivel azokat már jóval előtte kikapcsolták, sokkal inkább úgy tűnt, hogy magukból a falakból áradnak.

Ahogy az idő múlt, úgy vált a dal egyre frusztrálóbbá mindnyájuk számára. Az időm nagy részét a gyengélkedőn töltöttem a sérülttel vagy a vezérlőteremben. A félelmet tapintani lehetett a levegőben, a sötétség és gonosz csalhatatlan jelenlétét, aminek a forrása felől semmi kétség sem volt. A hármas kísérleti alany továbbra sem vette le tekintetét a kameráról. Folyton olyan érzésem volt, hogy egyenesen rám néz, függetlenül attól, hogy hol tartózkodtam éppen a szobában. Azt hiszem, ezt érezhették mások is, mert sokakat láttam céltalanul bolyongani egyik pontból a másikra.

Pár órával később a dal már olyan hangos volt, hogy az embereknek üvöltözniük kellett egymással. Megpróbáltuk megkeresni a forrását, hogy kikapcsolhassuk, de egyszerűen nem lehetett azonosítani. Ez pedig adott egy löketet az amúgy is pattanásig feszült idegeinknek.

8:30 körül a föld ismét megremegett, akár múlt éjjel. A munkások között pánik tört ki, ami engem is a hatalmába kerített, ahogyan az építmény egyre jobban rázkódott.

Ezalatt valami ösztönösen arra késztetett, hogy nézzek a hármas alany képernyőjére. Hűlt helye volt. A végére az elektromos rendszerek felmondták a szolgálatot, és hála az égnek a dal is véget ért.

Mióta a biztonságiak visszatértek, a félelem egyre jobban elhatalmasodott a csapaton, és Zimmerman képtelen  volt úrrá lenni a helyzeten.  Ahogy a fények kihunytak, a nyugalom, amit mindenki próbált magára erőltetni, szintén odalett, és a félelem beférkőzött a szívekbe.

A vészvilágítás nem sokkal utána bekapcsolódott,  amiért elmormoltam egy hangtalan imát. A fény elég gyenge volt, de azért elég sok dolgot láthattam mellette.

A pánik fokozódott, és a társaság egy része üvöltve kezdett rohanni a létra felé menekvést remélve. De túl sokan próbálták egyszerre használni, így nem jutottak magasra, mert mindig volt valaki visszahúzta őket, hogy ő mászhasson a helyükre. Zimmerman üvöltött, hogy mindenki nyugodjon le, de a dominanciájának már nyoma sem maradt ebben a helyzetben, és a parancsolgatása süket fülekre talált. Teljes volt a káosz. Nem tartott sokáig, hogy az emberek egymásnak essenek a létráért, és vele a kijutásért folytatott elkeseredett küzdelmükben.  Én is a falhoz tapadtam, és a megfelelő alkalmat vártam a szabadulásra.

Nemsokára az üvöltések elhaltak, mert egy barátságtalanul ismerős dallam kezdte betölteni a levegőt, egyre hangosabban, de most gyorsabban mint ezelőtt. És most tisztán kivehető volt, hogy a útvesztőszerű folyosórengeteg felől jön. Az emberek befejezték a verekedést és üvöltözést és minden a figyelmüket az ajtóra koncentrálták, ami a folyosókra vezetett.

A dal hirtelen úgy felhangosodott, mint még soha ezelőtt, ami miatt sokan a fülükre tapasztották kezüket, hogy elhallgattassák. Aztán a zaj hirtelen teljesen megszűnt.

Csend. Csend töltötte meg a termet, ahogyan mindannyian a vastag fémajtóra meredtünk várva, hogy mi következik. Egy örökkévalóságnak tűnt, de valójában csak pár másodperc lehetett mielőtt a csend véget ért.

Az ajtó hirtelen kivágódott, és a zene harsogni kezdett, hangosabban, mint bármikor. A hang hirtelensége és ereje miatt sokan a földre estek, és a kezükkel fogták be a fülüket némi védelemben reménykedve. Nekem sikerült egy pillantást az ajtóra vetnem, ahol egy magas, sima bőrű alak állt hosszú végtagjaival, és olyan sötét és gonosz tekintettel meredt ránk, hogy tisztán láthattad a homályos fényben.

Miután összeszedtem magam láttam, ahogyan a teremtmény felkapja Zimmermant, és egy könnyed mozdulattal kettétépi, úgy hogy az egész szobát vérrel és belsőségekkel terítse be. A vér látványa nem volt ismeretlen számomra, de ez már nekem is sok volt. Miután ennek tanúja voltam  összegörnyedtem,  és végighánytam a hideg betonpadlót.

A létra volt az egyetlen lehetőségem a menekülésre. Gondoltam magamban, miközben próbáltam megállni a lábamon. És a vörös fényben láthattam, ahogyan a teremtény egymás után tépi szét a menekülő embereket. Őrjítő volt és legalább ennyire iszonyú is, hogy az a létra az egyetlen lehetőségem. Próbáltam egymás után rakni a lábaim, és közben kizárni a kollégák sikolyait és a kibírhatatlanul üvöltő zenét. Hallottam, ahogy a pisztolylövések keverednek a sikolyokkal, és a borzasztó hangját a szakadó húsnak valahonnan ebből a hangkavalkádból. Előrenyújtottam a kezem, és a megkönnyebbülés hulláma futott át rajtam, amikor megéreztem ujjaimmal a fémlétra kemény fokát. Megragadtam, és elkezdtem mászni olyan gyorsan, amennyire csak képes voltam ebben a zavart állapotban, és közben azért imádkoztam, hogy ez a szörnyeteg nehogy meglásson, és lehúzzon a létráról bele a mészárszék közepébe.

Érzetem, hogy bármely pillanatban a sima kezei a bokám köré csavarodhatnak, és lehúzhatnak a halálos mélységbe, de valahogy elértem a tetejére. Nem volt számomra kérdéses: le kell zárnom a csapóajtót, és csapdába ejteni  azt a dolgot odalent akkor is, ha ennek az ára a munkatársaim halála. Nem engedhetem, hogy az a dolog kiszabaduljon. Megragadtam a tetőt, és minden erőmmel húzni kezdtem, hogy lezárjam a föld alatti épületet.

Annak ellenére, hogy milyen robosztus volt, a tetőt meglepően könnyen meg lehetett mozdítani,  úgyhogy nem került sok energiámba, hogy a helyére toljam, még így legyengült állapotban sem. Másodpercekkel később  a nyílást teljesen elfedte a vastag fémtető.

Összecsuklottam, és ismét okádni kezdtem a rajtam eluralkodó kimerültségtől. Ahogyan ott feküdtem az oldalamon tudatosult bennem valami: a nehezen vett lélegzetem hangján kívül az egyetlen dolog, amit hallok annak a dalnak az alulról jövő elhaló visszhangja.

Mivel úgy éreztem, minél tovább fekszem ott, és hallgatom a dalt, annál inkább kezdem elveszíteni a józan eszem, még egyszer megembereltem magam: lábra álltam, és elindultam a faviskóm felé, ahol az azt megelőző éjszakát töltöttem. Ott hagytam a csomagom, és a kulcsokat a furgonomhoz.

A tizenöt emberből, aki részt vett abban az istentelen  kísérletben én vagyok az egyetlen, aki túlélte. Soha nem tértem vissza arra a borzasztó helyre, ahol mindez megtörtént, és nem is tervezem. A projekt titkos volt és Zimmerman volt az egyetlen, aki ismerte a részleteket.  És ahogy tudom, senki sem tudott arról, hogy én is részt vettem benne. Igazság szerint valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki tudja hogy mi is volt igazán az Ómen-kísérlet célja, és az, aki tudta hogy mi történt ott.

Most bizonyára azon gondolkodnak, miért osztom ezt meg önökkel, amihez semmi közük. Gondolom. arra számítanak hogy hegyi-beszédet mondok, hogy nem szabad játszani olyan erőkkel, amiket nem értünk. Remélem, ezt nem nekem kell elmondanom önöknek.

Ma korábban elkezdtem hallani egy zajt. Szinte azonnal észrevettem, hogy ez egy kísértetiesen ismerős dal. Meg sem próbáltam megkeresni a forrását, tudom, hogy fölösleges. És ahogy az idő múlt a dal egyre hangosabb lett. Már elég hangos ahhoz, hogy érthessem a szövegét. Most már képtelen vagyok szabadulni Tiny Tim hangjától, követett akárhová is mentem.

A hármas kísérleti alany eljön értem, és tudom, hogy az idő, ami ezen a világon nekem adatott vészesen közeledik a végéhez.

Gondolom, most azt mondják, csak el akartam mesélni az Ómen-kísérlet történetét, mielőtt a feledés homályába vész. Remélem, tanulnak a leckéből, amire felhívtam figyelmüket, de úgy gondolom mindnyájan tudjuk, hogy hiábavaló a figyelmeztetés.

Legyünk őszinték, egy szavamat sem hiszik, és ezért nem hibáztatom magukat. Én sem hinném ha a maguk helyében lennék.

Ez önöknek nem más mint olcsó borzongás.  Megkockáztatom, csak céltalanul bolyongtak az interneten, aztán rákattintottak egy linkre, és itt találták magukat, ahol éppen vannak, ahogyan ezt a történetet olvassák.

És hogy őszinte legyek, nem is érdekel, hogy hisznek-e nekem vagy sem.

Ha hisznek is, az sem fog meggátolni senkit abban, hogy megpróbáljanak sötét titkokat felfedni olyan dolgokról amiket páran már megtapasztaltunk. Zimmermant sem állította volna meg. Ha tanulságot akarnak, akkor gondoljanak arra, mi történt vele, miközben az igazságot kutatta.

Imádkozom azért, hogy senki se fedje fel soha ezt az igazságot. Imádkozom azért, hogy soha senki ne kerüljön szembe azzal a gonosszal amivel én. Imádkozom azért is, hogy egyikük se akarja megismerni, mi van a megérthetőség határán túl.

Már itt van. Érzem a bőrömön a fekete szemek parázsló pillantását, mint évekkel ezelőtt.

Zimmermant hibáztatom a borzalomért, ami most már szabadon leigázhatja a földet, mintha én nem lettem volna azok között, akik teremtették.

Sajnálom!

Kérlek bocsássatok meg nekem!

 

 

Zyon J/ The Harbinger Experiment

http://creepypasta.wikia.com

ScapeGoat

-

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: