Az Ómen-kísérlet – 1. rész – creepypasta

A világ tele van olyan dolgokkal, amiket nem értünk. De amilyen kíváncsi az emberi természetünk, mindig mindent megpróbálunk megismerni. Ahogy ezt tesszük, vezetett már korszakalkotó felfedezésekhez, amiket el sem tudtunk volna képzelni pár évszázada.  Legyőztünk betegségeket, épületeket emeltünk, amik az égig érnek és gépeket alkottunk, amik felröpítenek a fellegekbe és az azon túli csillagokba. Ha felmenőink látnák, miket alkottunk, biztos vagyok benne, hogy sokan közülük úgy hinnék, istenek vagyunk.

A bennünk lakozó kíváncsiság és tudásvágy nem csak nagyszerű dolgokhoz vezetett minket. Az igaz gonosz szintén megmutatta már arcát az emberiség tudásért vívott küzdelmében. És a végén attól tartok, ez a gonosz lesz a végzetünk.

Azt nem egy nagy filozófus mondatja velem, aki csak ücsörgött a barlangjában és egyszerűen eltöprengett a dolgokon. Nem, azért mondom, mert én már láttam és megtapasztaltam. Magam is a része voltam.

Az eset, amit most nyilvánosságra hozok, teljes egészében igaz, erre akár meg is esküszöm. Tiszta számomra, hogy süket fülekre talál, és a többségük azt hiszi majd ez is csak egy olcsó borzongásra törekvő rémtörténet, de esküszöm ez sem szándékom sem célom. A célom ezzel a történettel, hogy figyelmeztessem önöket arra, ami a túl van annak fátylán, amit láthatunk és megérthetünk, hogy megmutassam mi vár ránk a sötétségben. Még akkor is, ha magam sem értem.

Amit elmesélek önöknek megtörtént, és az az érzésem, hogy újra meg fog történni.

1971 –  egy nem túl ismert tudós elkezdte az előkészületeket egy szigorúan titkos projekthez, amit úgy ismerünk „Az Ómen-kísérlet”. Szeretném ennek a tudósnak a kilétét titokban tartani személyes okokból, úgyhogy ebben a visszaemlékezésben „Zimmerman”-ként fogok rá hivatkozni. Zimmerman 1971 előtti életét nem ismerem. Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy valahol Marylandben nőtt fel, és mindig erős vonzalmat érzett az okkult tudományok és a természetfeletti iránt. Emiatt később kitaszítottá vált az elismert tudósok köreiben, mivel a metafizika kutatása akkoriban (és a mai napig is) mindig a gúny tárgya volt. Zimmerman véleménye a “másik világ” tekintetében nem volt az egyedüli oka annak, a módszerei széles körben elfogadhatatlanok voltak társai körében. Zimmerman hírhedt volt gorombaságáról és lelketlenségéről. Nem érdekelte, milyen árat kell fizetnie érte, csak az eredmények, és ha a becsült eredmény elég értékes volt, ő bármit megtett azért, hogy elérje. Ez a megszállott, embertelen hajsza az igazságért volt az, ami rettegetté tette őt ismerői között. Azon kevesek, akik ismerték mégsem félték, vakon hittek benne és a munkájában.

Már maga az ómen kifejezésnek is van egy rejtélyes és rémisztő felhangja. Talán, ahogy legördül a nyelvünkről, vagy talán, hogy a projektre asszociálok róla, de mindig úgy tűnik, hogy az a szó magában hordozza a végítélet egy darabkáját. Az ómen jelentése figyelmeztetés vagy előjel. El sem tudom képzelni mi volt Zimmerman oka arra, hogy azt a kísérlet nevének, de ahogy visszagondolok, tökéletesen illik rá.

Zimmerman kiválasztott pár embert – köztük engem is – azzal hogy valami nagyszabásún dolgozik, és olyan emberekre van szüksége akik képesek tartani a szájukat és nem terjesztenek pletykákat a munkájáról. Bár nem bízhatott meg bennünk, de azt tudta, hogy mindannyian élen járunk a hivatásunkban, de mindannyiunknak valamilyen okból éppen égető szükségünk van egy munkára. Én a helyi klinikán dolgoztam orvosként, de elkaptak amint éppen gyógyszerek lopok, és azonnal ki is rúgtak. Ez egy olyan sötét foltot hagyott az önéletrajzomon, amivel nagyon nehéz munkát találni. Egyébként pedig Alaszkában lakom nem messze a kísérlet helyszínétől, szóval azt kell mondjam, magától értetődő döntés volt. Ahogyan azt már kitalálták, éltem a lehetőséggel. Nehéz lett volna nemet mondani különösen azután, miután megláttam az felkínált fizetést.

Összesen tizenötünket vették fel. Néhányuk már együtt dolgozott vele egy ideje, néhány karbantartó és páran a személyes testőrségéből kerültek ki. A csapatból én voltam az egyetlen orvos. Azóta is csodálkozom, hogy egyáltalán honnan tudta előteremteni a kísérlethez szükséges anyagi támogatást, és nem igazán lennék meglepve, ha csupán legális forrásokat vett volna igénybe. De törvényes volt, vagy sem szükségem volt a pénzre, ő pedig fizetett. Visszagondolván, megbántam ezt a döntésem.

Miután Zimmerman összeszedte a szükséges támogatást, megvett egy viszonylag nagy földterületet mélyen a fagyott alaszkai vadonban. Ezen a földarabon felhúzatott egy betonépítményt, ami felépítésében nem állt távol egy bunkertől. A lényegi különbség aközött és Zimmerman épülete között hogy, egy bunker a lehetséges külső veszélyektől védi meg bennlévőket, nem pedig fordítva. Az építmény nagyobb része a földfelszíne alatt helyezkedett el, azt a látszatot keltve, hogy a komplexum a valós méreteinél lényegesen kisebb egy külső szemlélődő számára. Mindössze egy létra vezetett a földalatti építménybe ami egy felszín feletti kis betonépítményből tartott a lenti hálózat felé (erre az épületre innentől bejáratként fogok hivatkozni.) Miután mindenki aludni tért éjjelente, az aknát egy csapóajtó zárta egy meglehetősen vastag fémretesszel. Zimmerman szigorúan betartatta ezt a szabályt. Nem messze a bejárattól sorakoztak  azok a faviskók, amik Zimmerman embereinek hálókörleteként szolgáltak.

A felszínen álló bejárathoz képest a föld alatti épületrész hatalmas volt. A komplexum közepén helyezkedett el az irányítóterem. Ez a hely, ahová az üzem elektromos rendszerének csomópontja. Onnan lehetett irányítani a biztonsági kamerákat, lámpákat és az ajtókat. Konzolok, számítógépek és monitorok sorakoztak a falon ebben a hatalmas központi szobában. Egyúttal ez volt az a terem is, ahová a bejárattól induló létra vezetett.

Az irányítóteremből három ajtó vezetett tovább, az első egy kisebb helyiségebe irányított, ami a gyengélkedő volt, a második a pihenőszobába, az utolsó pedig a folyosóba nyúlt. A folyosó volt az a rész, ahol a dolgok kezdtek egyre kísértetiesebbek lenni. Valamilyen oknál fogva az kétségbeejtően zavaros volt az egész alaprajza, tele zsákutcákkal és egymásba tekeredő utakkal. Ez a rész tette ki a komplexum nagy részét, és elég könnyedén el lehetett tévedni ebben a labirintusban, ha az ember nem volt elég ismerős a területen.

Ha sikerült túljutni ezen a helyen, akkor három darab nyolcszor nyolc láb alapterületű szoba elé jutottunk. Mindhárom szoba sarkában egy kamera volt felszerelve, ami a jelet a vezérlőterembe továbbította. A megfigyelőkamerák a folyosón is el voltak szórva, így aki a monitor előtt ült, bármikor bárhová be tudott nézni.

A három nyolcszor nyolcas szoba bejáratát vastag fémajtókkal zárták le, és amennyiben valaki be akart jutni annak egy négydigites kódot kellett beütnie a mellettük elhelyezett konzolon.

Emlékszem, amikor először jártam a folyosókon, mennyire nyomasztott a hely. Tudják eléggé klausztofób vagyok, és a folyosók nagyon keskenyek. A zaj (pontosabban mondva annak hiánya) szintén a fojtogatóan nyomasztó volt azokon a barátságtalanul szűk folyosókon. Mindig olyan természetellenes csönd uralkodott rajtuk, mintha csak a föld megállt volna. Olyan érzést keltett,  hogy csapdába estél odalent. Szerencsére azért ritkán kellett ezen a helyen járnom, mivel az üzem egészségügyi személyzetének tagja voltam, így semmi okom nem volt, hogy arrafelé kóboroljak.

Kezdetben különösnek találtam, hogy Zimmerman egy hozzám hasonló orvost szerződtetett egy ilyen projekthez, mint ez, de azok után, amiket átéltem, már sikerült megértenem.

Az Ómen-kísérlet hivatalos célja az emberi tudat viselkedésének megfigyelése volt hosszútávú izoláció alatt. Ez volt a kimenő jelentések témája. De azok, akik részt vettek a kísérletben – leszámítva az alanyokat –  tudták, hogy az igazság ennél sokkal sötétebb.

Ahogy már korábban említettem, Zimmermant mindig vonzotta az okkult és a természetfölötti. Meg akarta mutatni azoknak, akik nem hittek benne. Fizikai bizonyítékot akart arra, hogy a természetfölötti valóban létezik, és ő akart lenni az első, aki erről kézzelfogható bizonyítékot szerez.

Az Ómen-kísérlet valódi célja az volt, hogy bizonyítékot szerezzen a metafizikai létezésre, annak a világnak a létezésére, ami szemmel nem látható. Ennek a gondolata is kísérteties, vagy inkább rémisztő, de a metódus, ahogyan Zimmerman elképzelte ennek megvalósítását volt az igazán borzasztó. Zimmerman hitt benne, hogy képes egy átjárót nyitni a világok között, hogy átengedjen három véletlenszerű „entitást”, amik majd csapdába esnek a három szoba közül egyben.

Zimmermannak volt egy teóriája arról, hogy minden „entitás” megpróbálja befészkelni magát a legközelebbi élőlénybe, ami képes kiszolgálni őt. Ezt a „technikát” akarta alkalmazni, hogy fizikai formában ejtsen csapdába egy lelket, azáltal, hogy engedi számára, hogy behatoljon egy élőlénybe, amit előzőleg beoltott egy általa kifejlesztett keverékkel.

Elméletben ez a keverék megakadályozta volna az entitásat abban, hogy egyszerűen elhagyja a fizikai testet, amihez kötve van. Ez egyetlen mód arra, hogy elhagyhassa a gazdatestet, amit beinjekciózott a keverékkel csak a test halálával volt elérhető.  Zimmerman véleménye szerint a gazdatestnek élőnek kellett lennie, és elég erősnek ahhoz, hogy túlélje a megszállást. És mindössze egyetlen fajnak van elég akaratereje ami elegendő ehhez: az embernek.

Zimmerman tett még valamit hogy biztosítsa, hogy csak a három szobában jelenhessenek meg ezek az entitások és minden szobában csak egy, de azt kell mondjam, nem tudom pontosan, mit is csinált. Igazság közelebb áll ahhoz, hogy valójában elképzelésem sincs, mit tehetett, hogy ezt a folyamatot irányíthassa.  Szerette a módszereit titokban tartani még a legmegbízhatóbb kollégái előtt is, ami betudható a paranoiájának, és az ebből következő attól való félelmének, hogy valaki egyszer ellopja ötleteit, és a velük elért áttörésekkel learatja babérokat.

Ha tudtam volna, hogy mi a valós cél, mielőtt aláírom a papírokat, valószínűleg visszakoztam volna. De Zimmerman egy szót sem szólt róla azelőtt, hogy mindannyian összegyűltünk az ő „erődítményében”.  Ha valamelyikünknek eszébe is jutott volna otthagyni az egészet, kétlem, hogy lehetősége nyílt  volna rá. A biztonsági szolgálat csak Zimmermanhoz és a fizetési csekkjükhöz volt lojális, és nem tűnik valószínűnek, hogy Zimmermantól azt az utasítást kapták, hogy hagyjanak bárkit elmenni.

Három külön alanya volt a kísérletnek, mindhárman amerikai őslakosok, akiket annak ígéretével csábítottak a projektben való részvételre hogy egy ártatlan tanulmány elkészítésében segédkeznek az elkülönítés emberi tudatra gyakorolt hatásairól, ahogyan ezt már említettem korábban. Ez első alany egy fiatal, munka nélküli nő volt akinek nagy szüksége volt a kísérletben való részvételért járó fizetségre.   A második szintén nő volt, akin már első ránézésre láthatóak voltak rajta valamilyen függőség külső jelei.  A harmadik és egyben utolsó alany egy idősebb férfi volt, véleményem szerint egy csavargó. Mindössze egy közös tulajdonságuk volt: nem volt sem családjuk, sem barátaik. Másképpen fogalmazva senkinek sem hiányoztak volna – ezért lettek kiválasztva a projektre.

Sajnálom, hogy nem tudok több információval szolgálni az alanyokról, de ezt is csak emlékezetből idézem, és ha emlékezetem nem csal, akkor amúgy sem sok információt kaptam róluk.

A kísérlet hivatalosan nem kezdődött el egészen 1987-ig, ami 16 évvel volt az első bejelentés után. Izgatottan vártam, hogy belekezdjünk, úgyhogy összepakoltam a holmim, és amint lehetett elindultam a komplexumba. Egy héttel azelőtt érkeztem, hogy az alanyok feliratkoztak volna, és egy teljes hónappal az előtt hogy a projekt megkezdődött.

Nem én voltam az első érkező, semmilyen értelemben. Mikor megjöttem Zimmerman, a kollégái és a biztonsági őrök már vártak. Megkockáztatom, azt gondolják azok közé az emberek közé tartoztam, akikben Zimmerman nem bízott annyira, hogy elsőként érkezhessenek.

Mindenki rendben megérkezett körülbelül a kísérlet megkezdése előtt egy héttel. Azért volt egy kis csúszás azok között, akik pusztán a pénzért voltak itt, és azok között akik Zimmerman követői voltak.

1987. október 15-én az előkészületek befejeződtek. A kísérleti alanyok elfoglalták helyüket a lezárt szobákban, a kamerák, világítás és mikrofonok működtek, valamint a személyzet tagjai is elfoglalták pozícióikat. Eljött az idő, hogy a kísérlet hivatalosan is megkezdődjön.

Zimmerman elrendelte, hogy mindenki jelenjen meg 21:00-kor az irányítóteremben. Azt akarta, hogy mindenki jelen legyen, amikor bebizonyosodik, hogy az elméletei helyesek voltak, és ő nem csupán egy bolond.  Azt szerette volna, hogy lássuk munkája gyümölcsét. Mikor mindenki összegyűlt a szobában, Zimmerman odafordult hozzánk, és csak annyit mondott: „Figyeljenek”. Hátat fordított nekünk,  majd a mikrofonhoz hajolt, ami közvetítette a hangját a három lezárt szobába, és kántálni kezdett egy különös nyelven, amit érzésem szerint csak Zimmerman értett a jelenlévők közül.

A három nagy képernyőt néztük a falon, csendben, várva hogy történjen valami. Mindegyik alany a szobájában állt Zimmerman kántálásától dermedten, és bámult a monitorba zavarodott arckifejezéssel. Körülbelül öt perccel később elkezdtem érezni valamit… valami borzalmasat. Nehezen tudnám megmagyarázni, mi is volt az pontosan, de valami iszonyú érzés futott rajtam végig ami rémülettel töltött el. Ekkor a föld is megremegett, és a lámpák villódzani kezdtek.  Zimmerman tovább folytatta a mikrofonba kántálást, mintha semmi sem történt volna, az alanyok pedig a szobájukban dobálták magukat, miközben segítségért kiáltoztak. Azután hirtelen a rengés megállt, és a monitor csak statikus zaj sugárzott.

Lélegzet-visszafojtva bámultuk a monitorokat, hogy visszatérjen a a kép, és láthassuk,  mi történt, vagy történik éppen.

Egy ideig teljes csönd volt, amit egy sikoly szakított meg. Az egész komplexumot betöltő sikoly egy nőé volt, aki valamilyen kibírhatatlan tortúrán megy át. Ehhez hasonló férfiüvöltés csatlakozott, és a nő rémült sikolyával keveredve egy fájdalmas szimfóniává váltak, ami kérlelhetetlenül beleivódott a dobhártyánkba.

Mi, akik pusztán anyagi indíttatásból voltunk itt, rémült arccal kerestük egymás tekintetét, de Zimmerman követői egyáltalán nem tűntek meglepettnek.  El akartunk menekülni, és soha vissza nem térni, erre az iszonyú helyre, de mind tudtuk, hogy nyakig benne vagyunk, és Zimmerman sosem engedné, hogy ez megtörténjen. Hosszú út vár még ránk.

22:13 volt mikor a sikoltozás végre abbamaradt.  A monitorok továbbra sem fedték fel nekünk, hogy mi történt a szobákban. Ahogy a sikoltozás befejeződött, Zimmerman felállt, és elküldött mindannyiunkat éjszakára, hozzátéve, hogy másnap délelőtt tízig tilos visszatérni a komplexumba. Nem mintha bármelyikünk is vágyott volna rá. Visszaballagtunk a házainkba, és lefeküdtünk. Nem hiszem, hogy sokunknak álom jött a szemére, ahogyan nekem sem.

Az ezt követő reggelen a személyzet megérkezett a bejárat épületéhez. Mind ott álltunk bent, miközben fáradt és ideges pillantásokat váltottunk egymással. Miközben arra vártunk, hogy Zimmerman megjelenjen, és kinyissa a csapóajtót, ami a fém létrához vezet. Tiszta rémületet láttam néhányunk szemében, miközben másokat mintha egyáltalán nem rázott volna meg, ami tegnap éjszaka történt. Zimmerman tíz után öt perccel tűnt fel és azonnal elnézést kért a késéséért, amikor belépett az ajtón. Felnyitotta a csapóajtót, hezitálás nélkül lekapta a létrát, és leereszkedett a sötét mélységbe. Szinte kipihentnek tűnt.

Én voltam az első, aki követte Zimmermant a mélybe. Olyan érzésem volt, hogy ahogy egyre mélyebbre ereszkedem, a sötétség egyre jobban körülölel, és egészben próbál lenyelni. És ahogy egyre mélyebbre kerültem, úgy uralkodott el rajtam az érzés, hogy ez a hely most valahogy másmilyen, mint volt. Ezelőtt csak betonszobák és folyosók nyomasztó összessége volt, de most már több ennél, a hely kísértetiessége valahogy sokkal valóságosabb volt, úgyszólván mintha személyisége lett volna. Úgy éreztem valamilyen borzasztó dolog vár odalent , de tovább másztam lefelé a rettegésem ellenére. Már nem csak egy félelmetes bunker volt,  sötétség és gonoszság töltötte be a levegőt, az igaz gonoszság vert itt tanyát, és ezt én éreztem. Mi mind éreztük

Végre talajt éreztem a lábam alatt, úgyhogy egy kiszakadt belőlem egy gyenge sóhaj, hogy végre stabilan állok. A villanykörték végre életre keltek, és fénnyel töltötték meg a szobát. Zimmerman biztosan bekapcsolta az áramot. – gondoltam. Teljes egészében úgy találtunk mindent, ahogyan tegnap éjjel hagytuk, ami miatt elmormoltam egy hangtalan hálaimát. Mintha semmi érdekes sem történt volna itt. Kirázott a hideg, ahogyan eszembe jutott a statikus zajtól villódzó képernyő a múlt éjszakáról. A tekintetemet csak lassan mertem újra a falra függesztett monitorokra emelni, számítván arra, hogy borzalmas képsorok tárulnak majd elém.

Elsőre az egyes és a hármas monitoron keltette fel figyelmem, amin továbbra is statikus zaj volt. Ez egy pillanatra enyhített a feszültségen, de aztán a kettes képernyő állóképén ragadt meg tekintetem.  A kettes szobában semmi sem mozdult és minden érintetlennek tűnt benne. Lélegzet-visszafojtva figyeltem, hogy összesen egy különbséget lehet felfedezni a kis betonszobában: a közepén a nőt, aki a hátán fekszik élettelenül, az arcán grimaszba fagyott rettenettel.

Ahogy Zimmerman meglátta, dühösen adta ki a parancsot, hogy kapcsolják ki a kettes képernyőt. Egyikünk sem kérdezte, mi szükség volt erre, mert egyikünk sem akart egy pillantással sem többet vetni erre a borzalmas látványra. Kiadott egy másik parancsot is, hogyha a kép a másik két monitorra nem tér vissza két órán belül, akkor a biztonságiak hatoljanak be a szobákba. Az őrök ezt hallva belegyezően biccentettek. Úgy tettek mintha nem félnének, de én láttam a szemükben a rettegést.

Az óra halk tiktakja volt az egyetlen, ami visszhangzott az irányítóteremben, miközben a képernyőt bámultam. Egy óra és ötven perc telt el, de az egyes és a hármas monitorokon továbbra is csak a fekete-fehér pontok kergetőztek. A személyzetből mindenki más a munkáját végezte, engem leszámítva, mivel mindenki sértetlen volt, így nekem nem volt semmi dolgom, csak várni arra, hogy valaki megsérül.

Zimmerman egy pár kollégája és én voltunk azok, akik elfoglalták a szobát. Halkan beszélgettek egymás között, miközben én olvasgattam, és azon gondolkodtam, mibe keveredtem már megint. Tisztán láttam hogy hibát követtem el, mikor idejöttem – a földön fekvő holttest elég bizonyíték volt erre.  És az Isten tudja, hogy mi vár ránk az egyes és hármas kamrában.

A gondolatmenetet a hármas képernyőre visszatérő kép szakította meg.

Folytatás következik

ScapeGoat

-

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: