Az én gonosz apám – Interjú a Happy Face Killer lányával

Ha egy sorozatgyilkos áldozatairól hallunk, akkor kézenfekvő, hogy támadásainak áldozataira gondolunk. Megfeledkezünk arról, hogy nekik is van családjuk és szeretteik, akik talán ugyanolyan ártatlanok, mint a támadások áldozatai.  A most következő interjú a Happy Face Killer nevű sorozatgyilkos lányával, Melissa Mooreral készült a BBC jóvoltából

 

Az én gonosz apám – egy sorozatgyilkos lányaként élni

/My evil dad: Life as a serial killer’s daughter/

 

Keith Jesperson az Egyesült Államok visszaeső bűnözője, aki „Happy Face Killer” néven lett hírhedt, azzal hogy nyolc nőt erőszakolt és ölt meg a  ’90-es években.  Melissa Moore a lánya, aki tizenévesen szembesült az igazsággal, majd találta meg a módot, hogy együtt éljen vele.

Hadd meséljem el az utolsó alkalmat, mikor láttam apámat, mielőtt börtönbe küldték. Tizenöt éves voltam, mikor egyszer csak megjelent a Washington államban lévő spokanei otthonunknál. Ő és az anyám akkorra már elváltak, és apámat csak alkalmanként láttam, mikor belefért az idejébe a kamionsofőri munkája mellett.

Átlagos nap volt 1994 őszén. Megkérdezett engem, az öcsém és a húgom, hogy van-e kedvünk elmenni vele reggelizni. Mind bepattantunk a kamionba, amiben még hálókabin is volt.  A húgom és én a hálófülkében ültünk egy matracon, az öcsém pedig elfoglalta az anyósülést.

Miután elhelyezkedtünk, az öcsém kinyitotta a kesztyűtartót, amiben egy doboz cigarettát talált. Teljesen meg volt döbbenve, mivel a dohányzás nagyon „Nem szabad!” volt apámnál –  valami olyasmit, amitől mindig próbált távol tartani minket. Akkor azt mondta, „Ó, az a barátaimé, azoké a nőké, akiket felveszek.” Az öcsém hitetlenkedő képet vágott, mintha azt mondta volna: „Apa, rejtegetsz előlünk valamit? Mondjuk, hogy zugdohányos vagy.”

Mikor befordultunk a középiskolámhoz egy nagy guriga ragasztószalag gurult ki a hálófülkéből, ami azért elgondolkodtatott. Azon gondolkodtam „Miért tart apám ragasztószalagot a párnája alatt?”  De aztán elhessegettem magamtól a gondolatot. „Végül is valószínűleg minden szokatlan helyen van, mivel nem sok hely van itt a pakolásra.”

Az öcsének és a húgomnak tervei voltak aznap reggelre, úgyhogy kitettük őket és én és apám együtt mentünk a belvárosba ebédelni. Szerettem apámat, de mégsem igazán szerettem vele lenni.  Ideges voltam a közelében. Sosem molesztált, vagy bántott minket, de éreztem, hogy valami a felszín alatt egyre erősebben fortyog benne. Egyszer megpróbáltam ezt elmondani az iskolai tanácsadónak, de nem jöttem ki belőle valami jól. Úgy értem, rengeteg gyerek gondolja, hogy az apja furcsa.

Az egyik dolog, ami miatt mindig kényelmetlenül éreztem magam mellette fiatal lányként, hogy mindig nagyon szókimondó volt a szexuális kapcsolataival kapcsolatban.  Például néha képszerűen elmesélte, hogy milyen volt lefeküdni anyámmal.  Nyilvános helyeken bámulta a nőket, megjegyzéseket tett rájuk és gorombáskodott velük. Ebédkor sem volt másképp – emlékszem, hogy borzalmasan flörtölt a pincérnővel, amikor az ablak melletti bokszban vártunk.

 Ebéd közben apám egyszer azt mondta: „Nem minden az, aminek látszik, Missy”. Én erre „Apa, ezt hogy érted?”

Láttam, rajta hogy küzd magával. Aztán azt mondta: „Tudod, valamit mondanom kell, valami nagyon fontosat”. Hosszú csönd következett, mielőtt megkérdeztem, hogy mi az.”Nem mondhatom el, édesem. Ha elmondom neked, te elmondod a rendőrségnek. Nem az vagyok, akinek gondolsz, Melissa”

Éreztem, hogy liftezik a gyomrom, mintha egy hullámvasúton lettem volna, ami éppen leér a pálya legmélyebb szakaszára. . Ki kellett rohannom a mosdóba. Mire visszaértem mindketten lenyugodtunk és apám bedobott valamit, csak, hogy folytatódjon a beszélgetés.

De sokszor visszagondolok erre az incidensre, és az jár a fejemben „Ha akkor elmondja, mi történt volna utána? Ha akkor elmeséli a hét gyilkosságát – ami nem sokkal később már nyolc volt –, elmentem volna a rendőrségre?  Vagy ha felfedte volna a titkait, adott volna egyáltalán esélyt erre?”

Meg tudott volna ölni az apám? Ez egy hatalmas kérdőjel az életemben.

Pár hónappal az ebéd után, 1995 márciusában anyám lemondta nekünk, a három gyereknek hogy letartóztatták gyilkosságért. Gyilkosságért! Irtózatos érzés volt, én odarohantam az ágyra, ahol aludtam és bőgtem. Elképzelni sem tudtam, hogy apám hogy tehetett ilyet

Visszagondoltam azokra az időkre, mikor a család még együtt élt egy Washington állambeli farmon.

Mikor ötéves voltam, gyönyörű kis cicákat találtam egyszer a házunk pincéjében, és kivittem őket onnan, hogy játsszak velük. Mikor apám észrevette, hogy mivel játszom, elvette őket, felakasztotta a ruhaszárító kötélre és kínozni kezdte őket. Emlékeztem, hogy mennyire élvezte, ahogyan sikoltozom és könyörgöm, hogy vegye le őket onnan. Később a hátsó kertben találtam meg a kis testüket.

Egy másik alkalommal pedig azon kapott engem és az öcsém, hogy egy gyönyörű fekete macskát simogatunk. Apám egy 198 cm magas nagydarab ember. Játékosan felemelt minket „Ti meg mit találtatok?”. Aztán megfogta a macskát , és azt hittem cirógatni akarja. De egyik kezével leszorította, a másikkal pedig elkezdte csavarni a fejét. A macska elkeseredetten karmolta a kezét, mi sikítoztunk, de apámnak csak ugyanaz a furcsa kifejezés ült az arcán – az élvezeté.

Keith Jasperson

Letartóztatták a barátnője, Julie Winningham meggyilkolásáért, de semmi mást nem  mondtak arról, hogy mit tett. Anyám világosan megmondta, hogy ez nem egy olyan téma, amiről hajlandó velünk beszélni. AZ otthon fojtogató légköre nem sokat segített hosszútávon, de már megértem, hogy csak védeni próbált vele.

1995 nyarán belógtam a könyvtárba, és elolvastam a cikkeket apám tárgyalásáról. A tárgyalás alatt beismerte több más nő meggyilkolását is.  (Igaz, a vallomása pár részét visszavonta.)

Mintha egy egészen más Keith Jesperson lett volna. Pillanatokra megmutatta magát nekem is ez a másik ember, de arra is emlékeztem, mikor apám hazaért egy hosszabb fuvarról, és olyan gyengéd és kedves volt. Olyan jó apa volt olyankor.

De mégis, néha olyan furcsa dolgokat mondott az évek alatt. „Tudod, mikor az Oregon Állami börtön mellett hajtottam el, akkor dudáltam.” Mondta egyszer a telefonba „Azt mondom magamban: egy napon még idekerülök, de nem most”

Osztozom-e apám DNS-én? A hordozom-e a gonoszságot, és átadom-e a gyerekeimnek?

13 éves voltam, mikor a Columbia folyó mellett utaztunk, egy gyönyörű széles folyó, ami elválasztja Washingtont és Oregont.  Multnomah Falls felé közeledtünk, mikor apám kijelentette: „Tudom, hogy kell megölni valakit anélkül, hogy elkapjanak”. Aztán belekezdett mesélni, hogy hogy vágná le az áldozat gombjait, hogy ne maradjon ujjlenyomat, és hogy biciklis cipőt viselne, hogy nem maradjon követhető nyom a sárban.

Akkoriban ezt apám detektívtörténetek iránti rajongásának tudtam be, de pár évvel később szembesültem vele, hogy ez volt az a terület, ahová rejtette Tanja Bennett holttestét három évvel ez előtt. Azt hiszem, újra át akarta élni azokat az örömteli pillanatokat. Apám nem tudott ellenállni annak, hogy megossza a bűneit másokkal, ahogyan üzeneteket is hagyott a kamionparkolókban, és leveleket írt a médiának. Mindig egy smileyval írt alá, az vezetett ahhoz, hogy a médiában „Smileys Gyilkos”-ként hivatkozzanak rá.

1995-ben még nem tudtam hová tenni ezeket az emlékeket és érzéseket összevetve a cikkekkel, amiket a könyvtárban olvastam.  Egyik nap olvastam egy cikket, amiben Winningham fiát idézték, aki apámat „szörnyeteg”-nek nevezte, aki megérdemli, hogy kivégezzék. Tudtam, hogy minden oka megvan arra, hogy ezt mondja, de akkor is olyan volt, mintha szíven szúrtak volna. Mert ő akkor is az apám volt.

Ez után abbahagytam az újságcikkek olvasását, talán azért, nehogy beleőrüljek.  Már részletesen tisztában voltam vele, hogy mit tett apám. Arra gondoltam: ő egy kamionsofőr, aki jön és megy, most hosszabb időre kilépett az életemből, és nincs rá szükség hogy ezen tovább gondolkodjam.

Akkoriban kezdtem a középiskolát, mikor megjelent az újságokban. A szülők attól rettegtek, hogy a gyereküknek valami bántódása eshet, úgyhogy próbálták távolt tartani őket tőlem, én pedig elkezdtem mérhetetlen szégyent és bűntudatot érezni.

De 1995 nyarán volt egy sürgősebb gondom is, ami miatt aggódnom kellett. Elnyomó erőszakos kapcsolatom alakult ki egy fiúval. Ez valami olyasmi volt, amiről úgy gondolom, hogy az apám hatása miatt mentem bele.

Valahogy úgy éreztem, hogy az ő bűneiért nekem kell szenvednem. Mocsoknak éreztem magam, nem is embernek. Bezárkóztam és magányos voltam. Azon gondolkodtam, hogy képtelen vagyok e világon élni, vagy  hogy a része legyek. Mindig kívülálló voltam, aki a normális embereket figyeli, ahogyan élik az életüket. Nincs olyan könyv, hogy „Mit tegyél, ha apádról kiderül, hogy sorozatgyilkos”.  Nincs semmi sem, ami ezt elmondaná neked.

És aggódtam. Tudtam, hogy képtelen lennék megölni valakit, és tudtam, hogy nem vagyok szociopata. De mégis, hát nem ugyanaz a DNS-em, mint apámnak?  Hogy lesz valakiből sorozatgyilkos? A hordozhatom-e a gonoszságot és átadhatom-e a gyerekeimnek?

Az életem részévé vált, amit a legnagyobb titokban tartottam. Mikor fiúkkal randiztam sosem hoztam fel, mert nem akartam elijeszteni senkit még az elején.

 De elég szerencsés voltam ahhoz, hogy találjak egy csodálatos férfit, feleségül menjek hozzá és gyermekeim legyenek.

2008 egy napján láttam, ahogy a lányom izgatottan lepattan az iskolabusz lépcsőjéről, és kitörnek belőle a kérdések, amire alig várja a választ.  Az óvodában a családról tanultak, és elmondták neki, hogy a világon mindenkinek van egy anyukája és egy apukája. Ez új volt számára.

„Anyu, mindenkinek van apukája. Hol van a te apukád?”

Lefagytam. Arra gondoltam, hogy tudom ezt elmagyarázni neki? Olyan aranyos, olyan édes és drága, hogy mondjam el neki, hogy ki a nagyapja?” Végül azt mondtam: „ó, ő Salemben él” Ez volt az első, ami eszem bejutott – és ez is az igazság. Ott ül a börtönben, amit az életfogytiglanisoknak tartanak fenn.

Arra viszont rájöttem, hogy ha nem kezelem helyén ezt a problémát, akkor apám bűnei ugyanúgy rányomják bélyegüket a lányom életére, ahogyan az enyémre tették.

Külsőre nagyon hasonlítunk egymásra, a lányom és én. Néztem az arcát és mintha egy tükrön át néztem volna a múltba, arra a kislányra, aki egyszer én voltam. Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott. Évekig rejtőzködtem, de azon a délutánon, a titkokkal teli élet fájdalma erősebbé vált, mint az a fájdalom, amit az igazság kimondása okoz, mikor elmondom a világnak, hogy ki is vagyok valójában.

Megírtam a visszaemlékezéseimet, Szilánkokra tört csend címmel, és elkezdtem interjúkat adni a médiának.  Miután megjelentem Oprah Winfrey showjában 2009-ben százával kaptam e-maileket sorozatgyilkosok családtagjaitól, amiben megköszönték, hogy elmondtam a történetet, és segítséget vagy tanácsot kértek.

Elutaztam, hogy találkozzak ezekkel az emberekkel, vagy felhívtam őket telefonon. Ez értelmet adott az életemnek.

Teljes hálózatot alakítottam ki olyan emberekből, mint én, sorozatgyilkosok szüleiből, fiaiból és lányaiból és más rokonaiból.  Mostanra 300 emberrel tartom a kapcsolatot ilyen módon – egyfajta földalatti közösség lettünk.

Kapcsolatba kerültem egy anyával, akinek két kislányának az apja egy sorozatgyilkos, aki Európa-szerte szerepel a nyilvántartásokban. Az egyik kislány depressziós volt és az öngyilkosságon gondolkodott. Megkértem a hálózatomat, hogy írjanak levelet a lányoknak, amiben elmondják, hogy idővel jobb lesz.

És meg is ették.  Ezek az emberek leírták a saját történetüket, és mindegyikük leírta hogy miképpen sikerült kilábalnia a bajból. De vannak érzések és folyamatok amiken túl kell esnünk.  Mindannyian megjárjuk a tagadási fázist és ingázunk a sokk és a fájdalom között. Aztán jön a harag.

Apámat nem ítélték halálra, pedig megtehették volna.

Nem magam miatt mondom ezt, hanem az áldozatai miatt. Az igazságszolgáltatás nem tett nekik igazságot. Nem akarok belemenni a részletekbe hogy milyen borzalmas kínokat okozott azoknak a szegény nőknek, akik anyák, lányok és testvérek voltak. Még csak nem is minden áldozata lett azonosítva. Még mindig vannak szülők, akik nem tudják, hogy hová tűnt a lányuk vagy a testvérük.

Melissa Moore

Beszéltem az első áldozat, Taunja Bennett családjával.  Mivel ők részletesen ismerték, hogy milyen volt az élete, és milyen ember volt, és ezeket a dolgokat én tudni akartam.

Az egyetlen túlélővel is beszéltem, akit brutálisan megerőszakolt a csecsemője szeme láttára, és megpróbált megfojtani.  Megkeresett és megegyeztünk, hogy telefonon beszélünk. Nagyon ideges voltam a hívás előtt, és nem tagadom, nehéz volt végighallgatni, ahogyan képszerűen beszámol a támadásról. De hiszek benne, hogy ezzel egy hatalmas ajándékot adott nekem.  Mert ha álltatni is akartam volna magam azzal kapcsolatban, amit tett többé már semmiképpen sem tehetem. Nem élhetek többé meseországban.

  Nem láttam apám nagyjából egy évtizede. Miután 2008-ban megjelent a könyvem, kaptam tőle egy levelet, amiben azt írta: „Nem akarom, hogy a világ elítéljen, mint apa. Nagyszerű apa voltam.  Az egyetlen hibám az a hét hiba volt az igazságszolgáltatásban”

És ekkor a gyilkosságokról beszélt. „Hiba az igazságszolgáltatásban”-nak nevezte őket.  Ő így látja a dolgokat. Hogy lehetne valaki képes – még ha a saját lányáról is van szó- fenntartani egy kapcsolatot egy olyan emberrel, aki ennyire híján van az erkölcsöknek és az őszinteségnek?!

Évekig becsaptam magam.  Tudtam, hogy borzalmas dolgokat tett, de hittem benne, hogy szeretett engem és a rokonainkat. Azt hogy képes volt a szeretetre és az empátiára. Aztán egy napon mialatt a könyvemen dolgoztam volt egy beszélgetésem a nagyapámmal. Azt mondta nekem: „Tudod, voltam meglátogatni apád a börtönben, és mondott valamit, ami meglepett. Azt mondta, gondolkodott azon, hogy megöl titeket, a gyerekeit.”

Talán az emberek nem fogják ez megérteni, de ettől felszabadultnak éreztem magam. Emiatt már tisztán láttam, hogy nem volt semmilyen kettős élete – Csak egy Keith Jasperson létezik aki manipulált maga körül mindenkit és különböző arcait mutatta a világnak.

És végre megvan a kérdésre a válasz, ami minden egyes alkalommal nyomasztott, amikor az utolsó közös ebédünkre gondoltam. Képes lett volna megölni, ha elmesélem a rendőrségek, hogy miket tett? Igen, képes.

Azzal, hogy ezt megértettem, képes lettem végre magam mögött hagyni.

bbc.com

 

ScapeGoat

-

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: