A fekete ruhás nő színdarab nyereményjátékkal

Kedves Olvasók! A Bizzarium Magazin május 31-én lesz kétéves, ezért úgy gondoltuk, hogy nyereményjátékot hirdetünk a Corn&Soda nevű társoldalukkal közösen. Mostani cikkünkben Sütő Fanni beszámolóját olvashatjátok Susan Hill A fekete ruhás nő című műve alapján készült színdarabról. Nyereményjátékunkban pedig a magát Susan Hill A fekete ruhás nő című könyvét nyerhetitek meg, amely egy vérbeli kísértettörténet. Csupán annyit kell tennetek, hogy a cikk alján található dobozban bejelölitek, hogy lájkoltátok a Corn&Soda és Bizzarium nevű oldalakat, és megosztották a cikkünket! Várjuk nevezéseitek június hatodikán 12 óráig!

Mielőtt belekezdenék az áttekintésembe, annyit elmondanék magamról, hogy olyan ember vagyok, aki horrorfilmet csak gondos megfontolás után kezd el nézni (akkor is egy kispárnát szorosan ölelve,) képtelen vagyok teljesen sötét szobában aludni, és az egyik kollégám rendszeresen azzal szórakozik, hogy rám ugrik, amikor nem számítok rá, mert mindig sikítok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy gyáva vagyok, inkább azt, hogy olyan típusú ember vagyok, aki sose menne le egy szál zseblámpával a pincébe, ha onnan furcsa zajokat hall. És az is fix, hogy nem töltenék hosszú éjszakákat egyedül egy hátborzongató, a világtól elvágott házban, mint a darab főszereplője Mr. Kipps. Talán ezért van az, hogy nem rólam írnak gótikus rémtörténeteket, hanem én írok az ilyen sztoriktól beszámolót.

A fekete ruhás nőről egész sokáig nem sokat nem tudtam, de amikor már hónapok óta ültem úgy az irodában, hogy a darab plakátja bámult velem szembe, lassan a bőröm alá kúszott. A plakát egyébként jól megragadja a történet lényegét és erősségét: a főszereplőt látjuk egy pisla fényű petróleumlámpással a kezében, ami megvilágítja az őt körülölelő sötétséget. A színdarab egyik visszatérő speciális effektje a hirtelen lehulló sötétség, ami felébreszti a nézőben az ősi félelmet az éjszakában megbúvó szörnyűségektől.

wib4

A filmet is csak pár hónapja láttam, de hát jobb később, mint soha. Tetszett, amit a film képviselt a nyomasztó atmoszférájával és a lassan felépülő feszültséggel, egy olyan korszakban, amikor a horrorfilmek többsége túl nagy hangsúlyt fektet a kiömlő vérre és az olcsó trükkökre. A horror nehezebb műfaj, mint az ember gondolná: elég könnyű csinálni, de nagyon nehéz jól csinálni. A piac elég telített, és ha nem figyelünk eléggé, lezuhanunk a klisék csapóajtaján. Felmerül a kérdés: ha az éter ennyire hemzseg a horrorfilmektől, miért venné az ember a fáradtságot (és fizetne szép összeget) azért, hogy színházban nézzen meg egy sztorit, ahol nyilván korlátozottak a riogatásra használt speciális effektek és nem lehet hirtelen kameramozgással a frászt hozni a nézőre.

Azért, mert a színháznak megvan a maga különleges hangulata. A néző részese az eseményeknek, csak pár méternyire ül a színpadtól. A fekete ruhás nő először a sorok közt sétálva jelenik meg, jó nagy riadalmat okozva a közelben ülőknek. A darab viccesen kezdődik, a történet főszereplője, ekkor már egy idős úr, próbálja elmesélni a vele történt szörnyűségeket, és ehhez kéri egy színházi szakember segítségét. A szituáció rengeteg alkalmat szolgáltat metafikcionális kikacsintásokra, hiszen a szereplők eljátsszák, hogy egy színdarab szereplői. Viszonylag kevés díszlet van, az emberek képzeletére bízzák, hogy kitöltse a hangfelvételek és füstgép által hagyott űrt. Minden szürke és színtelen, nyomott, mint a ködlepte angol táj. A darab nyomasztó, de nem kifejezetten félelmetes, legalábbis ha az ember már látta a filmet, és tudja, mikor számítson a rémalak felbukkanására. Természetesen egy újszülöttnek minden vicc új, a szinte minden előadáson jelen levő iskoláscsoportok bőszen sikongattak, ami néha jobban megijesztett, mint a darabba beépített sikolyok és ajtócsapódások.

eventImage_44

Maga a történet, illetve hát a kerettörténet egy karácsonyeste kezdődik, ahol a főszereplő ismerősei rémtörténeteket mesélnek a tűz körül. Ez egy sajátosan angolszász hagyomány, másik nemzetnek eszébe nem jutna a mézeskalács illatú szeretetünnepen kísértetekről fantáziálni, de hát nincs mit tenni, az angolok kissé bogarasak. Egyébként ebbe a hagyományba tartozik például Charles Dickenstől a „Karácsonyi ének” vagy a R. L. Stevensonnak a testrablókról szóló novellája. Ha jobban belegondolunk, érthetővé válik a hagyomány, hiszen karácsony tájékán vannak a legsötétebb éjszakák, ez az év legideálisabb ideje a szellemek megidézésére.

Mr. Kipps hivatalos ügyből érkezik egy istenháta mögötti angol faluba, ahol egy mindentől távoli, a mocsár közepén lévő házban kell az elhunyt tulajdonos iratait átnézni. A temetésen azonban felbukkan, egy ijesztő, feketébe burkolt jelenés, akinek látványától megfagy Mr. Kipps ereiben a vér. A nő többször is felbukkan, és a történet java része arról szól, miként próbálja a főszereplő kideríteni, hogy ki is ez a rejtélyes rémalak. Magáról a cselekményről nem is mondanék többet, inkább az utolsó részben egy érdekes különbséget emelnék ki a film és a színdarab közt.

woman in black 2 main

Míg a filmben a főszereplő már a történet elején a fiát egyedül nevelő özvegyember, akit időnként a felesége emléke kísért, addig a darabban épp csak jegyben járnak a leendő feleségével. Nagyon érződik a hangulatbeli különbség is, a film Mr. Kippsje borongós, kissé depresszív alkat, így a film elején a néző még akár arra is gyanakodhat, hogy az egész kísértethistória csak a fejében játszódik. A színdarab Mr. Kippsje viszont egy nagyon életvidám, elszánt fiatalember, a viktoriánus kor optimizmusának mintapéldánya, aki hiszi, hogy józanésszel és logikával minden megoldható. Sajnos a saját kárán kell megtanulnia, hogy a világ korántsem ilyen egyszerű.

A darab élvezetes délutáni időtöltés volt, de nem az a fajta, amit az ember újra meg újra meg akarna nézni. Inkább olyanoknak ajánlanám, aki a filmet még nem látta, mert úgy sokkal több a feszültség. Érdekes kultúrprogram lehet egy londoni kirándulás alkalmával, ha az ember szívesebben töltené az idejét egy kis gótikus borzongással, mint a szakajtónyi Westend musical valamelyikével.

a Rafflecopter giveaway

Fanni Sütő

Sütő Fanni (1990) a szíve mélyén örök bölcsész, álruhás író. A valóságban néha angol tanár, néha telefonos kisasszony, néha középosztálybeli kalandor. Verseivel nyert pár díjat és jelent meg újságokban, például a Holnap magazinnál vagy a Kis Lantnál, novelláiból az Aranymosás blogján lehet szemezgetni.

One thought on “A fekete ruhás nő színdarab nyereményjátékkal

Leave a Reply

Your email address will not be published.