A dolog, ami a mezőn ólálkodik – creepypasta

/The Thing That Stalks the Field/

Pár héttel ez előtt azt vettem észre, hogy a szalmabálák lassan távolodnak a háztól. Minden reggel, amikor felkeltem pár száz méterrel távolabb találtam meg őket. Úgy sejtettem, hogy csak valamilyen csíny lehet, mert valakinek nincs jobb dolga, úgyhogy tettem rá magasról.

Pár nap alatt a bálák elérték a birtok határait. Amúgy is kezdtem már unni ezt a hülye játékot úgyhogy elhatároztam, hogy visszacipelem őket.   Bő egy órába telt, mire lepakoltam őket a helyükre a ház mellé. Ezalatt az idő alatt párszor elképzeltem, hogy legközelebb nyakonvágom azt a kis szarost, aki velem szórakozik.

A következő reggel minden egyes lovamat brutálisan lefejezve találtam. A szagra keltem fel. Mindegyik az istálló oldalába volt dobva, a fejeknek pedig semmi nyoma. A nap hátra lévő részében feltakarítottam a mocskot, és eltemettem a maradványokat. Csak amikor végeztem, vettem észre, hogy a bálák visszakerültek arra a helyre, ahonnan egy napja cipeltem be őket. Most inkább otthagytam őket ahol voltak.

Azon az éjszakán a verandán üldögéltem a kezemben a sörétes puskámmal  és egy jó adag kávéval a mellettem lévő asztalon. Ott ültem órákig miközben a szememet a szántóra meresztettem, hátha sikerül elkapni azt, aki a szénabálákat húzgálja. Végül elkezdtem elbóbiskolni. Vagyis kezdtem volna, de ahogy a szemem lecsukódott, hallani kezdtem valami morajlást a fák közül a közeli erdőből. Előredőltem, és a szívem elkezdett veszettül kalapálni, mert mindjárt elkaphatom azt a fattyút. A fegyveremet babráltam és izgatottan fészkelődtem a székben, azt várva, hogy mikor kerül olyan közel, hogy lecsaphassak rá. Csak amikor elég közel volt ahhoz, hogy láthassam a sziluettjét egyszerűen megfagyott bennem a vér. Az a dolog, ami az erdőből a birtokomra jött, úgy tűnik, nem vette észre, hogy ott ülök.

Ott lopakodott görnyedten nézelődve, át a mezőn, olyan tartással, mint egy lábujjhegyen járó tolvaj. A tényszerűség kedvéért elmondom, hogy legalább három méterre magasodott még ezzel a görnyedt tartással is, amitől szinte törékenynek tűnt.  A kezei és lábai vékonysága és az a girhes, horpadt mellkas egy éhező állatra emlékeztetett. Mégis, az az izé tagadhatatlanul erős volt. Láttam, ahogy könnyedén felemeli a bálákat, és gondosan odébb teszi, a távolságot pedig pár szökellésből megugrotta. Végignéztem, ahogyan az egyes bálákat figyelmesen odébb rak. Mindegyiknél megnézte, hol van a többi, mielőtt letette volna őket a helyére.

Mielőtt elment, a ház felé nézett. Éreztem, ahogy a szeme engem fürkész a sötétben, de hogy meglátott-e vagy sem, nem tudnám megmondani. Azután halkan megfordult, és visszakúszott oda, ahonnan jött, és elnyelte a sötét erdő. Jó egy órába telt, mire összeszedtem magam annyira, hogy egyáltalán moccanni tudjak. Bementem a házba, de egész éjjel nem jött álom a szememre. Csak amikor már a nap besütött az ablakon, akkor mertem letenni a lábam a tornácról, és kimenni a földekre.  A szalmabálák ugyanott voltak, ahol hagyta őket. Furcsa, de nem vitte olyan messze őket, mint az elmúlt napokban.

Ahogy végignéztem őket, valami láthatatlan vonal mentén lettek felállítva, és úgy tűnt, hogy valami jelölésféle lehet.   Körbesétáltam a házat, és láttam, hogy egy kört formáznak, velem a közepén.  Először úgy tűnt, hogy a bálákat csak összevissza elvitte a háztól, de most már láttam, hogy ehelyett, valami határ mentén lettek felállítva. Az a dolog üzenni akart nekem. Nehezen aludtam el az éjszaka, és akkor is csak azért, mert teljesen ki voltam már tikkadva a fáradtságtól.

Következő reggelre a bálák a helyükön maradtak. És a hét további részében sem mozdultak egy tapodtat sem. Úgy tűnik, végül oda kerültek, ahol az az izé akarta, hogy legyenek. Kezdtem beleőrülni annyira próbáltam felfogni, mit jelentenek. Miért ölt az a dolog annyi munkát a bálák odébb rakásába, és miért fenyegetett erőszakkal, mikor bele akartam nyúlni dolgába? Mert a lovaim leölése az volt – fenyegetés. Igen az, egy tudatos fenyegetés. Tudta, hogy meg fogok rémülni és tudta, hogy érteni fogom a jelzést.

Egy reggel egy kocsi motorhangja, ahogy az úton poroszkált a farmom felé töltött el izgalommal. Már azóta tervezgettem, hogy itt hagyom a birtokot, mióta megláttam azt a lényt, de semmi remény nem volt arra, hogy gyalog nekivágva nem jutok ugyanarra a sorsra, mint a lovaim. De ha be tudnék jutni a közeledő kocsiba, talán el tudnék menekülni anélkül, hogy az utamat állná. Nem tudtam, de nem is érdekelt, hogy ki vezeti. Elhatároztam, hogy abban pillanatban, ahogy megállítják a kocsit, bevágódok az anyósülésre, és rájuk ordítok, hogy húzzunk innen a francba. De esélyem sem volt.

Az autó lassan közeledett a kerekei küzdöttek az egyenetlen földúttal. Halkan drukkoltam magamban, hogy siessen. Amikor áthaladt két bála közötti vonalon, hallatszani kezdett valami istentelen robaj az erdőből. Az az izé hirtelen kiugrott a fák közül, és mind a négy hosszú lábán megindult a kocsi felé, és pár pillanat múlva lecsapott rá, mint valami nagymacska a prédájára. Másodpercek alatt széttépte az acélkasznit, hogy elérje a sofőrt.

A férfi – akárki is volt – üvöltött, mint a sakál, hogy még a nyikorgó fém és a csörgő üveg mellett is hallottam.  Csak akkor hagyta abba, mikor a lény a két puszta kezével zúzta szét a testét. A testet eldobta, és egyenesen rám nézett.  Így a verőfényes napsütésben láttam, mennyire nem emberi. Az iszony és az életerő ocsmány keverékét láthattam, ami egy torz emberi formában öltött testet. Akármiből is volt olyan simának és keménynek tűnt, hogy ha nem egy perce láttam volna mozogni, azt gondolnám egy gránitszobrot láttam.

A dolog visszament az erdőbe, én pedig ott maradtam sokkos állapotban. Azt bámultam, ami az autóból maradt. A motor még mindig járt a két szalmabála között. És akkor hirtelen felfogtam. Az üzenet már tiszta volt. Annak dolognak a fogja vagyok, és nem fogadhatok látogatókat. Semmi sem lépheti át a határt, amit felállított. Csapdába ejtett a dolog, ami a mezőkön ólálkodik, és nem akar mást tőlem csak azt, hogy ne mehessek el.

Még most sem tudom, hogy tudom kezelni, hogy a lény kalickába zárt kanárija vagyok. Törtem a fejem az utóbbi pár napban, azóta mióta láttam, ahogyan összezúzza annak az embernek a mellkasát és széttépi, mielőtt be tudná fejezni a halálsikolyát. Ha átlépném a határt, amit a bálák jelölnek, valószínűleg ezt tenné velem is. Bezúzná a koponyám, mielőtt védekezőn felemelhetném a kezem. Azután menne keresni magának egy új háziállatot, és valószínűleg addig kutatna, amíg talál valakit, aki megérti a szabályokat, hogy az a dolog ott kint figyeli a nap minden órájában a fényes bogárszemeivel.

Törtem a fejem az elmúlt pár napban, és azt hiszem, megpróbálok elmenkülni.

David Feuling / Thing that Stalks the Field

http://creepypasta.wikia.com

ScapeGoat

-

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: